Sokan sok mindent vártak a Razortól: "a Battlestar Galactica végre mozifilmeknek járó bánásmódban részesül", "a Battlestar Galactica végre elmesélheti epikus történetét", "a Battlestar Galacticát végre nem csak rajongók is élvezhetik". Nem lett igazuk, mi, rajongók, azonban kaptunk egy kissé megkésett duplaepizódot a második évadból, amely egy kevésbé izgalmas, ám annál érdekesebb történetet mesél el.
Azért merem kijelenteni, hogy a Razor "csak" egy megkésett történet, mert annyira hibátlanul beleillik a The Captain's Hand és a Downloaded közé, mintha valóban akkor írták volna, csak elfelejtették leforgatni. A cselekménye nem erőltetett, az új karakter, Kendra Shaw tökéletesen belesimul a Razor körüli események sorába, és a filmnek sikerül betöltenie a neki szánt szerepet: föllebbenti a fátylat egy eddig elmondatlan történetről.
A gond ott kezdődik, hogy ezt a történetet, a Pegasus megmenekülését és Cain szörnyű tetteit, egyáltalán nem is kellett volna elmesélni. Az admirális kiismerhetetlen motivációi, kétségbe vonható parancsai pontosan azért voltak eddig érdekesek, mert nem lehettünk biztosak a valóságtartalmukban. A személyét övező pletykák és feltételezések mögé bárki bármit láthatott, mindenkinek megvolt a maga elképzelése az ő karakteréről.
Ahogy Adama fogalmazott a Pegasus című részben, "context matters", azaz "minden a körülményektől függ". Ezt tekinthetjük a sorozat egyik mondanivalójának is; a Battlestar Galactica egyik nagy erénye ugyanis épp az, hogy mindent képes olyan színben, olyan kontextusban feltüntetni, hogy az elfogadhatónak, legitimnek tűnjön. Ilyen értelemben, ha szükség nem is volt rá, de a Razor egy jó lehetőséget adott arra, hogy ezt a kontextust megteremtse Cain számára, és megváltsa, fölmentse őt a tettei alól. Ez az egyik legfontosabb szerepe a flasbacknek, vagyis az időbeli visszatekintésnek, mint írói eszköznek: hogy kételyeket oszlasson el.
Bizonyos értelemben ez a Battlestar Galactica hátrányára válik, hiszen a Cain-trilógia (ha szabad így fogalmaznom a Pegasus-Resurrection Ship I.-II. hármasról) mindmáig óriási vitákat kavart, keményen megosztotta a sorozat rajongóit, ami, véleményem szerint, sikerként könyvelhető el. A Razor azt a hibát követi el, hogy nem árnyalja tovább a képet, ellenkezőleg, kontrasztosítja azt. Cain személyét teljes egészében fekete-fehérben láttatja, a tiszti karát, beleértve Fisket és Shawt is, pedig felmenti a tettei alól, és szinte minden szörnyűséget, ami a Pegasust övezte, Cain számlájára ír.
Jack Fisk ezredes, akit Graham Beckel fantasztikusan alakít, egész eddig a Pegasus egyik legnegatívabb figurája volt. Kendra Shaw jellemzése róla tökéletesen fedi azt a képet, ahogy mi ismerhettük meg a képmutató, önző alakot. Amit a Razorban megtudtunk róla, az az, hogy valaha tisztességes, rendes tiszt volt, akiből módszeresen kiöltek minden emberséget. Mikor a Pegasus ráakadt a saját civil flottájára, Fisk tőle szokatlan önfeledtséggel újságolta a hírt az admirálisnak, és nem akart hinni a fülének, amikor Cain kiadta a parancsot a hajók kifosztására. A reményt, hogy lehet még jövője az emberiségnek, egy szemvillanás alatt kiölték belőle. Azzal pedig, hogy Fisket belehajszolta a civilek lemészárlásába, Cain a maradék emberséget is kitörölte Fiskből.
Kendra Shaw valódi személyiségét nem is volt időnk megismerni, annyira gyorsan elindult a pengévé válás útján. Elég lehetett neki az, hogy az admirális a CIC teljes legénysége előtt megalázta, majd épp ő tette helyre a cylon támadás okozta első sokk után. Olyan bizonyítási kényszer alakulhatott ki Shawban, ami először rávitte, hogy negyvennyolc órán át folyamatosan talpon legyen az irányítóközpontban, aztán végül, Fisket is alulmúlva emberségben, saját kezűleg gyilkoljon le ártatlan civileket a Scylla fedélzetén.
Kendrának még talán meg is lehet bocsátani a tettét, hiszen – Cainnel ellentétben – neki volt lelkiismerete, ami egészen addig gyötörte őt, amíg a halálával jelképesen megváltást nem tudott nyerni. Mindemellett épp az admirális volt az, aki elindította ezen az úton Shawt, így közvetve itt is mindenért ő okolható.
A film egyik nagy hiányossága, hogy egyáltalán nem, vagy csak alig láttatja azt, hogy hogyan vált maga Cain ilyen embertelenné. Való igaz, ez a kivágott jeleneteknek is köszönhető. Én mindig is úgy képzeltem, hogy Gina árulása valamikor a történet legelején derült ki, és ez volt az első és legfontosabb sorscsapás, ami Caint végül érzelemmentes hadigépezetté változtatta. Gondolatban már ennek a számlájára írtam, hogy képes volt a tiszti kara előtt kivégezni az első tisztjét, hiszen ekkorra már egy olyan Cain vezette volna a Pegasust, aki nem képes tolerálni semmilyen árulást.
Jurgen Belzen "árulása" azonban túlságosan szelíd, és túlságosan jogos volt ahhoz, hogy feljogosítsa a fölöttesét erre a tettre, ha egyáltalán föl lehet bárkit ilyesmire jogosítani. Csalódottságomra pedig az egész még jóval Gina leleplezése előtt történt. Cainről ekkor tudtuk meg, hogy szemrebbenés nélkül képes hazudni a tisztjeinek, csak azért, hogy tartsa bennük a lelket. Nem sokkal korábban az admirális a legénységének az egyetlen választható útnak a partizánharcot adta, ám a "túlélés bármi áron" taktikája annál több kétséget szült a közvetlen beosztottak között. Ezért a közös vacsoránál Cain megnyugtatta Belzent, Fisket és Shawt, hogy nem kell szó szerint értelmezni a beszédét, ám hamarosan fény derült rá, hogy csak a lojalitásuk megtartásáért hazudott a szemükbe.
Belzen parancsmegtagadása után vesztette el Cain a maradék, szemernyi emberségét is, nem kellett ezzel megvárni Gina árulását. Elég volt az álszent vállveregetésekből, a krokodilkönnyekből a halottak fölött, a meghitt vacsorákból a tiszti karral, Cain új módszert talált a lojalitás megőrzésére: a terrort. Többé nem leplezte valódi személyiségét, nyilvánvalóvá vált, hogy egy számító, hidegvérű katona lakozik benne. Szinte érthetetlenül gyorsan és szenvtelenül fogta föl, hogy a cylonok visszatértek, mintha egyáltalán nem érte volna sokk-ként a hír. Ugyanilyen rezzenéstelen arccal fogadta azt a hírt is, hogy rábukkantak a civil hajóflottára, és olyan gyorsan adta ki a felszámolásukra a parancsot, mintha előre készült volna rá.
Cain módszerei, vezetési stílusa és hitvallása a Pegasus teljes legénységére rányomták a bélyegüket. A párhuzamok Adama és Lee parancsnokságával egyértelműek. Az idősebb Adama és Cain beszédére egyaránt "So say we all" volt a válasz a támadások után, senki sem kérdőjelezte meg Cain szándékait. Ő képes volt a legközelebbi tisztjeit átverni azért, hogy elnyerje a támogatásukat, Lee épp ellenkezőleg cselekedett: ő a legénységet verte át, elhitetve velük, hogy tiszteli Cain hagyatékát, a tisztekkel pedig maradéktalanul őszinte volt. Cain alternatívát nyújtott az embereinek: kapaszkodjanak a haragjukba, viszont a félelmeiket – és ezzel együtt a lelkiismeretüket – hallgattassák el. A kijelentés, hogy többé nem adatik meg az a luxus számukra, hogy egyszerűen emberek maradjanak, szöges ellentéte a végtelenül tisztességes Lee beszédének a Crossroadsból. És míg Cain a megkérdőjelezhetetlenségével, határozottságával vívta ki a tiszteletet az embereiből, addig Lee a megfontoltságával, alaposan átgondolt döntéseivel akarta elérni, hogy feltétlenül kövessék a beosztottjai. Emlékezzünk Kendra tervére, amire Cain szemrebbenés nélkül rábólintott volna, Lee viszont meditált rajta egy sort.
A történet végén ugyan Lee is hajlandó lett volna föláldozni a legénysége legértékesebb tagjait, hogy elpusztítsa a cylon basestart, így, bármennyire is különbözzön a parancsnoksága Cainétől, a végeredménye ugyanaz lett. A különbség abban rejlik, hogy őt és Caint milyen szándékok vezérlik, és hogy kezelik mindezt a lelkiismeretükkel. Minden a körülményektől függ. Bár maga a jelenet, vagyis a hajszálon-múlik-hogy-nem-küldünk-rájuk-atomot, már lerágott csont a BSG-ben, és erőltetett is az alkalmazása, a célját eléri. A drámaiság a tetőfokára hág, és Leeről ismét megtudjuk, hogy ő a sorozat lelkiismerete, ő az utolsó tisztességes ember a galaxisban. Köszönjük.
Ha már az erőltetettségnél tartunk, szeretném megtudni, hogy mi motiválja egy menekülőben lévő flotta parancsnokát, hogy kiküldjön egy csapat tudóst szupernovát vizsgálni egy szál raptorral. Hacsak nem volt ez valami fedősztori, a komplett Pegasus-küldetés kiindulópontja hülyeség volt. A befejezésével kapcsolatban ugyanezt éreztem. Oké, tételezzük fel, hogy a hibridek mind valami jövőbelátó szuperhumánok (elvégre a prekogokról mintázták őket a Különvéleményből, akkor miért ne), de hogy miért kellett Starbuckról elárulni a nagy titkot Kendrának, azt nem tudom. Főleg, hogy valószínűleg pont a cylonok zavarták meg az adást, amikor el akarta mondani a jóslatot Lee-éknek. A végső párbeszéd Kara és Lee között ("előre meg van írva a végzetem, Lee") pedig egyszerűen túlhangsúlyozott, oda nem illő volt.
Mindezektől eltekintve a Razor egy jó történetet mesél el, csak – talán Michael Taylor író hibájából – túlságosan egyértelműen kapjuk az arcunkba a mondanivalóját, és túlságosan egyértelműen jelenti ki, hogy Cain gonosz volt. Gyanítom, nem ez volt a Razor eredeti célja. Ehhez képest túl sokat foglalkozik a film olyan karakterekkel, akiket már egyébként is jól ismerünk. Lee vagy Kara motivációit nem szükséges megalapozni, hiszen évek óta ismerjük őket. Érdemes lett volna többet foglalkozni Fiskkel, Thorne-nal (akiről már sosem fogjuk megtudni, hogy hogyan mentette meg a legénység ötven tagját), és mindenekelőtt Jurgen Belzennel, akit alig ismerhettünk meg. Leszámítva, hogy nagyon jó barátságban voltak Cainnel, és valószínűleg a legtisztességesebb figura volt a CIC-n, nem tudtunk túl közel kerülni hozzá, nem tudtunk azonosulni vele, és a halála továbbra is tökéletesen értelmetlennek tűnik.
Kendra Shaw karakteréért viszont mindenképp dícséret illeti a Battlestar Galactica íróit. Sikerült egy olyan jellemet kidolgoziuk és másfél óra alatt megismertetniük, aki új szint vitt a sorozat meglehetősen vegyes társaságába, ugyanakkor voltak olyan közös vonásai bizonyos karakterekkel, amelyek elegendő alapot adtak a konfliktushelyzetekre. Kara és Kendra mindketten erős és tiszteletet parancsoló, őszinte személyiségek, ám Kendra visszafogottabb és határozottabb. Kara persze rögtön ki akarta vívni "Lee új első tisztjének" a tiszteletét, ezért amit csak tudott, az orra alá dörgölt, s végül, a "közös titkukkal" sakkban is tudta tartani. Adama admirális rögtön Tighhoz hasonlította a fia XO-ját, a különbség annyi, hogy Kendra minden keménységét Caintől örökölte. Ezt szimbolizálta a kés is, ami végül Starbuckhoz került, ahhoz a tiszthez, aki a Galacticáról egyedüliként respektálta Caint és a hagyatékát, és egyedüliként volt méltó annak továbbvitelére.
Pirospont jár az idősebb Adama történetéért is. A Razor Flashbackek egy részét már méltattam, a befejezésre pedig itt kerül sor. Először kicsit furcsa egybeesésnek tűnt számomra, hogy pont Adama volt az, aki láthatta a cylonok emberkísérleteit (az angol szó erre a reverse engineering, mindent elmond). Ha belegondolunk, hogy a hibrid már ott a tekercseket idézi a "mindez megtörtént már régen"-nel, akkor ez is értelmet nyer, arról nem is beszélve, hogy a minisorozatban annak idején Adama meglepően hamar rájött, hogy a cylonok már embernek tűnnek. Emlékezzünk a jelenetre közte és Leoben között, amikor agyonverte egy, a kezébe akadó vasdarabbal – nem emlékeztet kísértetiesen a jégbolygón ripityára tört centurionra a szituáció? Aki régen látta volna a minisorozatot, tekerjen ehhez a jelenethez, Leoben érdekes dolgot mond itt Adamának, nyilván már akkor tudott valamit.
Arra még kíváncsi lennék, hogy ez a hibrid valóban a nagy cylon isten lenne-e, hiszen a halála részben megmagyarázná, hogyhogy pont a Razor után következett be a cylonok nagy pártszakadása (ld. Downloaded). Talán elvesztették volna a vezetőjüket? Vagy teljesen mindegy, hiszen úgyis minden meg van már írva?
A történetet félretéve méltatnom kell egy pár mondat erejéig Jamie Bamber alakítását a hirtelen parancsnoki pozícióba kerülő tiszt szerepében. Tökéletesen látszott rajta, hogy időnként még határozatlan, bár nem az inkompetencia, hanem a kellemetlen döntéshelyzet okozta a kilengéseit. Michelle Forbest számtalan sorozatból ismerhetjük, de szerintem Cain admirális volt az eddigi legjobb szerepe. Egyrészt sokkal vonzóbb így, mint Ro Larenként a Star Trekből, és ez a legmélyebb karaktere az összes közül, akit eddig láttam. A játéka hihetetlen emberi mélységeket adott Cainnek. Stephanie Jacobsennel kapcsolatban nem tudok dűlőre jutni, mert nehéz megítélni, hogy egy ennyire hideg karakter volt-e az rendező elvárása vele szemben, vagy ő közelítette meg rosszul Kendrát. Egy kicsit túlságosan is keménynek találtam Kendra Shawt, bár tény, hogy hiteles volt a történetben a jelleme. Graham Beckelt már méltattam Fisk szerepében, csak sajnálom, hogy túl kevés szerepet kapott a produkcióban, hiszen igazán megérdemelte volna. Annak idején szurkoltam neki, hogy ő legyen az egyik túlélője a Pegasus körüli incidenseknek, és visszatérő szereplővé váljon. Nagyon bántam, amikor meghalt.
A rendezőt, Félix Alcalát nem kell bemutatnom. A kritikáim meglehetősen csapongóak vele kapcsolatban, mert valóban látványos, mozifilmesen vizuális rendezőnek tartom, akárcsak Michael Rymert, és nem véletlenül kapta az Emmy-jelölését sem, de úgy gondolom, hogy a karakter-központú, érzelmektől fűtött jelenetekben nem tudja annyira a kellő hangulatot megteremteni. A drámaiságát eléggé körvonalazottnak érzem, és olyan kulcsjeleneteknél, mint az XO halála, vagy a civilek lemészárlása, úgy gondolom, nem elég a lassított felvétel és a hatásos zene. Alcalánál néha elmarad a katarzis.
Az írói székben Michael Taylort köszönthettük, aminek nagyon tudtam örülni, mert ő jegyzi több nagy kedvencemet is, egészen a Star Trekig visszamenőleg (rá lehet keresni, miket írtam róla eddig). A Razor legfőbb negatívumainak olyan dolgokat tartok, amelyek valószínűleg a komplett írói stáb számlájára írhatóak, hiszen a történeteket együtt hozzák tető alá. A zseniális párbeszédeket és a legsokkolóbb momentumokat, a jól kiegyensúlyozott hangulatvezetést Taylor érdemei közé sorolhatjuk. Felejthetetlen gyöngyszemek vannak ebben a filmben, olyan momentumokkal, mint Kendra és Kara bármelyik párbeszéde, Lee bármelyik megnyilvánulása, és bizalmas beszélgetései a tisztjeivel. A cílon támadás okozta sokkot sajnos nem sikerült hitelesen bemutatni, szinte teljesen elmaradt az ezzel járó döbbenet, de erre vagy idő nem volt, vagy egyszerűen ilyennek tudhatjuk be a Pegasus embereit.
Összeségében kiemelkedő minőségű epizódnak tekinthetjük a Razort, a hibái olyan hibák, amelyekkel nem is jutna eszünkbe számolni egy akármilyen, átlagos tévésorozatnál. Ezt a részt bármikor képes lennék újból elővenni és megnézni. Persze, csak a DVD-verziót, hiszen az ennél is jobb szórakozást fog nyújtani.