Sokan sok mindent vártak a Razortól: "a Battlestar Galactica végre
mozifilmeknek járó bánásmódban részesül", "a Battlestar Galactica végre
elmesélheti epikus történetét", "a Battlestar Galacticát végre nem csak
rajongók is élvezhetik". Nem lett igazuk, mi, rajongók, azonban kaptunk
egy kissé megkésett duplaepizódot a második évadból, amely egy kevésbé
izgalmas, ám annál érdekesebb történetet mesél el.
Azért merem
kijelenteni, hogy a Razor "csak" egy megkésett történet, mert annyira
hibátlanul beleillik a The Captain's Hand és a Downloaded közé, mintha
valóban akkor írták volna, csak elfelejtették leforgatni. A cselekménye
nem erőltetett, az új karakter, Kendra Shaw tökéletesen belesimul a
Razor körüli események sorába, és a filmnek sikerül betöltenie a neki
szánt szerepet: föllebbenti a fátylat egy eddig elmondatlan történetről.
A
gond ott kezdődik, hogy ezt a történetet, a Pegasus megmenekülését és
Cain szörnyű tetteit, egyáltalán nem is kellett volna elmesélni. Az
admirális kiismerhetetlen motivációi, kétségbe vonható parancsai
pontosan azért voltak eddig érdekesek, mert nem lehettünk biztosak a
valóságtartalmukban. A személyét övező pletykák és feltételezések mögé
bárki bármit láthatott, mindenkinek megvolt a maga elképzelése az ő
karakteréről.
Ahogy Adama fogalmazott a Pegasus című
részben, "context matters", azaz "minden a körülményektől függ". Ezt
tekinthetjük a sorozat egyik mondanivalójának is; a Battlestar
Galactica egyik nagy erénye ugyanis épp az, hogy mindent képes olyan
színben, olyan kontextusban feltüntetni, hogy az elfogadhatónak,
legitimnek tűnjön. Ilyen értelemben, ha szükség nem is volt rá, de a
Razor egy jó lehetőséget adott arra, hogy ezt a kontextust megteremtse
Cain számára, és megváltsa, fölmentse őt a tettei alól. Ez az egyik
legfontosabb szerepe a flasbacknek, vagyis az időbeli
visszatekintésnek, mint írói eszköznek: hogy kételyeket oszlasson el.
Bizonyos
értelemben ez a Battlestar Galactica hátrányára válik, hiszen a
Cain-trilógia (ha szabad így fogalmaznom a Pegasus-Resurrection Ship
I.-II. hármasról) mindmáig óriási vitákat kavart, keményen megosztotta
a sorozat rajongóit, ami, véleményem szerint, sikerként könyvelhető el.
A Razor azt a hibát követi el, hogy nem árnyalja tovább a képet,
ellenkezőleg, kontrasztosítja azt. Cain személyét teljes egészében
fekete-fehérben láttatja, a tiszti karát, beleértve Fisket és Shawt is,
pedig felmenti a tettei alól, és szinte minden szörnyűséget, ami a
Pegasust övezte, Cain számlájára ír.
Jack Fisk ezredes, akit
Graham Beckel fantasztikusan alakít, egész eddig a Pegasus egyik
legnegatívabb figurája volt. Kendra Shaw jellemzése róla tökéletesen
fedi azt a képet, ahogy mi ismerhettük meg a képmutató, önző alakot.
Amit a Razorban megtudtunk róla, az az, hogy valaha tisztességes,
rendes tiszt volt, akiből módszeresen kiöltek minden emberséget. Mikor
a Pegasus ráakadt a saját civil flottájára, Fisk tőle szokatlan
önfeledtséggel újságolta a hírt az admirálisnak, és nem akart hinni a
fülének, amikor Cain kiadta a parancsot a hajók kifosztására. A
reményt, hogy lehet még jövője az emberiségnek, egy szemvillanás alatt
kiölték belőle. Azzal pedig, hogy Fisket belehajszolta a civilek
lemészárlásába, Cain a maradék emberséget is kitörölte Fiskből.
Kendra Shaw valódi személyiségét nem is volt időnk megismerni, annyira gyorsan elindult a pengévé válás
útján. Elég lehetett neki az, hogy az admirális a CIC teljes legénysége
előtt megalázta, majd épp ő tette helyre a cylon támadás okozta első
sokk után. Olyan bizonyítási kényszer alakulhatott ki Shawban, ami
először rávitte, hogy negyvennyolc órán át folyamatosan talpon legyen
az irányítóközpontban, aztán végül, Fisket is alulmúlva emberségben,
saját kezűleg gyilkoljon le ártatlan civileket a Scylla fedélzetén.
Kendrának
még talán meg is lehet bocsátani a tettét, hiszen – Cainnel ellentétben
– neki volt lelkiismerete, ami egészen addig gyötörte őt, amíg a
halálával jelképesen megváltást nem tudott nyerni. Mindemellett épp az
admirális volt az, aki elindította ezen az úton Shawt, így közvetve itt
is mindenért ő okolható.
A film egyik nagy hiányossága,
hogy egyáltalán nem, vagy csak alig láttatja azt, hogy hogyan vált maga
Cain ilyen embertelenné. Való igaz, ez a kivágott jeleneteknek is
köszönhető. Én mindig is úgy képzeltem, hogy Gina árulása valamikor a
történet legelején derült ki, és ez volt az első és legfontosabb
sorscsapás, ami Caint végül érzelemmentes hadigépezetté változtatta.
Gondolatban már ennek a számlájára írtam, hogy képes volt a tiszti kara
előtt kivégezni az első tisztjét, hiszen ekkorra már egy olyan Cain
vezette volna a Pegasust, aki nem képes tolerálni semmilyen árulást.
Jurgen
Belzen "árulása" azonban túlságosan szelíd, és túlságosan jogos volt
ahhoz, hogy feljogosítsa a fölöttesét erre a tettre, ha egyáltalán föl
lehet bárkit ilyesmire jogosítani. Csalódottságomra pedig az egész még
jóval Gina leleplezése előtt történt. Cainről ekkor tudtuk meg, hogy
szemrebbenés nélkül képes hazudni a tisztjeinek, csak azért, hogy
tartsa bennük a lelket. Nem sokkal korábban az admirális a
legénységének az egyetlen választható útnak a partizánharcot adta, ám a
"túlélés bármi áron" taktikája annál több kétséget szült a közvetlen
beosztottak között. Ezért a közös vacsoránál Cain megnyugtatta Belzent,
Fisket és Shawt, hogy nem kell szó szerint értelmezni a beszédét, ám hamarosan fény derült rá, hogy csak a lojalitásuk megtartásáért
hazudott a szemükbe.
Belzen parancsmegtagadása után vesztette el Cain a
maradék, szemernyi emberségét is, nem kellett ezzel megvárni Gina
árulását. Elég volt az álszent vállveregetésekből, a krokodilkönnyekből
a halottak fölött, a meghitt vacsorákból a tiszti karral, Cain új
módszert talált a lojalitás megőrzésére: a terrort. Többé nem leplezte
valódi személyiségét, nyilvánvalóvá vált, hogy egy számító, hidegvérű
katona lakozik benne. Szinte érthetetlenül gyorsan és szenvtelenül
fogta föl, hogy a cylonok visszatértek, mintha egyáltalán nem érte
volna sokk-ként a hír. Ugyanilyen rezzenéstelen arccal fogadta azt a
hírt is, hogy rábukkantak a civil hajóflottára, és olyan gyorsan adta
ki a felszámolásukra a parancsot, mintha előre készült volna rá.
Cain
módszerei, vezetési stílusa és hitvallása a Pegasus teljes legénységére
rányomták a bélyegüket. A párhuzamok Adama és Lee parancsnokságával
egyértelműek. Az idősebb Adama és Cain beszédére egyaránt "So say we
all" volt a válasz a támadások után, senki sem kérdőjelezte meg Cain
szándékait. Ő képes volt a legközelebbi tisztjeit átverni azért, hogy
elnyerje a támogatásukat, Lee épp ellenkezőleg cselekedett: ő a
legénységet verte át, elhitetve velük, hogy tiszteli Cain hagyatékát, a
tisztekkel pedig maradéktalanul őszinte volt. Cain alternatívát
nyújtott az embereinek: kapaszkodjanak a haragjukba, viszont a
félelmeiket – és ezzel együtt a lelkiismeretüket – hallgattassák el. A
kijelentés, hogy többé nem adatik meg az a luxus számukra, hogy
egyszerűen emberek maradjanak, szöges ellentéte a végtelenül
tisztességes Lee beszédének a Crossroadsból. És míg Cain a
megkérdőjelezhetetlenségével, határozottságával vívta ki a tiszteletet
az embereiből, addig Lee a megfontoltságával, alaposan átgondolt
döntéseivel akarta elérni, hogy feltétlenül kövessék a beosztottjai.
Emlékezzünk Kendra tervére, amire Cain szemrebbenés nélkül rábólintott
volna, Lee viszont meditált rajta egy sort.
A történet végén
ugyan Lee is hajlandó lett volna föláldozni a legénysége legértékesebb
tagjait, hogy elpusztítsa a cylon basestart, így, bármennyire is
különbözzön a parancsnoksága Cainétől, a végeredménye ugyanaz lett. A
különbség abban rejlik, hogy őt és Caint milyen szándékok
vezérlik, és hogy kezelik mindezt a lelkiismeretükkel. Minden a
körülményektől függ. Bár maga a jelenet, vagyis a
hajszálon-múlik-hogy-nem-küldünk-rájuk-atomot, már lerágott csont a
BSG-ben, és erőltetett is az alkalmazása, a célját eléri. A drámaiság a
tetőfokára hág, és Leeről ismét megtudjuk, hogy ő a sorozat
lelkiismerete, ő az utolsó tisztességes ember a galaxisban. Köszönjük.
Ha
már az erőltetettségnél tartunk, szeretném megtudni, hogy mi motiválja
egy menekülőben lévő flotta parancsnokát, hogy kiküldjön egy csapat
tudóst szupernovát vizsgálni egy szál raptorral. Hacsak nem volt ez
valami fedősztori, a komplett Pegasus-küldetés kiindulópontja hülyeség
volt. A befejezésével kapcsolatban ugyanezt éreztem. Oké, tételezzük
fel, hogy a hibridek mind valami jövőbelátó szuperhumánok (elvégre a
prekogokról mintázták őket a Különvéleményből, akkor miért ne), de hogy
miért kellett Starbuckról elárulni a nagy titkot Kendrának, azt nem
tudom. Főleg, hogy valószínűleg pont a cylonok zavarták meg az adást,
amikor el akarta mondani a jóslatot Lee-éknek. A végső párbeszéd Kara
és Lee között ("előre meg van írva a végzetem, Lee") pedig egyszerűen
túlhangsúlyozott, oda nem illő volt.
Mindezektől eltekintve
a Razor egy jó történetet mesél el, csak – talán Michael Taylor író
hibájából – túlságosan egyértelműen kapjuk az arcunkba a
mondanivalóját, és túlságosan egyértelműen jelenti ki, hogy Cain gonosz
volt. Gyanítom, nem ez volt a Razor eredeti célja. Ehhez képest túl
sokat foglalkozik a film olyan karakterekkel, akiket már egyébként is
jól ismerünk. Lee vagy Kara motivációit nem szükséges megalapozni,
hiszen évek óta ismerjük őket. Érdemes lett volna többet foglalkozni
Fiskkel, Thorne-nal (akiről már sosem fogjuk megtudni, hogy hogyan
mentette meg a legénység ötven tagját), és mindenekelőtt Jurgen
Belzennel, akit alig ismerhettünk meg. Leszámítva, hogy nagyon jó
barátságban voltak Cainnel, és valószínűleg a legtisztességesebb figura
volt a CIC-n, nem tudtunk túl közel kerülni hozzá, nem tudtunk
azonosulni vele, és a halála továbbra is tökéletesen értelmetlennek
tűnik.
Kendra Shaw karakteréért viszont mindenképp dícséret
illeti a Battlestar Galactica íróit. Sikerült egy olyan jellemet
kidolgoziuk és másfél óra alatt megismertetniük, aki új szint vitt a
sorozat meglehetősen vegyes társaságába, ugyanakkor voltak olyan közös
vonásai bizonyos karakterekkel, amelyek elegendő alapot adtak a
konfliktushelyzetekre. Kara és Kendra mindketten erős és tiszteletet
parancsoló, őszinte személyiségek, ám Kendra visszafogottabb és
határozottabb. Kara persze rögtön ki akarta vívni "Lee új első
tisztjének" a tiszteletét, ezért amit csak tudott, az orra alá dörgölt,
s végül, a "közös titkukkal" sakkban is tudta tartani. Adama admirális
rögtön Tighhoz hasonlította a fia XO-ját, a különbség annyi, hogy
Kendra minden keménységét Caintől örökölte. Ezt szimbolizálta a kés is,
ami végül Starbuckhoz került, ahhoz a tiszthez, aki a Galacticáról
egyedüliként respektálta Caint és a hagyatékát, és egyedüliként volt
méltó annak továbbvitelére.
Pirospont jár az idősebb Adama
történetéért is. A Razor Flashbackek egy részét már méltattam, a
befejezésre pedig itt kerül sor. Először kicsit furcsa egybeesésnek
tűnt számomra, hogy pont Adama volt az, aki láthatta a cylonok
emberkísérleteit (az angol szó erre a reverse engineering, mindent
elmond). Ha belegondolunk, hogy a hibrid már ott a tekercseket idézi a
"mindez megtörtént már régen"-nel, akkor ez is értelmet nyer, arról nem
is beszélve, hogy a minisorozatban annak idején Adama meglepően hamar
rájött, hogy a cylonok már embernek tűnnek. Emlékezzünk a jelenetre
közte és Leoben között, amikor agyonverte egy, a kezébe akadó
vasdarabbal – nem emlékeztet kísértetiesen a jégbolygón ripityára tört
centurionra a szituáció? Aki régen látta volna a minisorozatot,
tekerjen ehhez a jelenethez, Leoben érdekes dolgot mond itt Adamának,
nyilván már akkor tudott valamit.
Arra még kíváncsi
lennék, hogy ez a hibrid valóban a nagy cylon isten lenne-e, hiszen a
halála részben megmagyarázná, hogyhogy pont a Razor után következett be
a cylonok nagy pártszakadása (ld. Downloaded). Talán elvesztették volna
a vezetőjüket? Vagy teljesen mindegy, hiszen úgyis minden meg van már
írva?
A történetet félretéve méltatnom kell egy pár mondat
erejéig Jamie Bamber alakítását a hirtelen parancsnoki pozícióba kerülő
tiszt szerepében. Tökéletesen látszott rajta, hogy időnként még
határozatlan, bár nem az inkompetencia, hanem a kellemetlen
döntéshelyzet okozta a kilengéseit. Michelle Forbest számtalan
sorozatból ismerhetjük, de szerintem Cain admirális volt az eddigi legjobb szerepe. Egyrészt sokkal vonzóbb így, mint Ro Larenként a Star
Trekből, és ez a legmélyebb karaktere az összes közül, akit eddig
láttam. A játéka hihetetlen emberi mélységeket adott Cainnek. Stephanie
Jacobsennel kapcsolatban nem tudok dűlőre jutni, mert nehéz megítélni,
hogy egy ennyire hideg karakter volt-e az rendező elvárása vele
szemben, vagy ő közelítette meg rosszul Kendrát. Egy kicsit túlságosan
is keménynek találtam Kendra Shawt, bár tény, hogy hiteles volt a
történetben a jelleme. Graham Beckelt már méltattam Fisk szerepében,
csak sajnálom, hogy túl kevés szerepet kapott a produkcióban, hiszen
igazán megérdemelte volna. Annak idején szurkoltam neki, hogy ő legyen
az egyik túlélője a Pegasus körüli incidenseknek, és visszatérő
szereplővé váljon. Nagyon bántam, amikor meghalt.
A rendezőt,
Félix Alcalát nem kell bemutatnom. A kritikáim meglehetősen csapongóak
vele kapcsolatban, mert valóban látványos, mozifilmesen vizuális
rendezőnek tartom, akárcsak Michael Rymert, és nem véletlenül kapta az
Emmy-jelölését sem, de úgy gondolom, hogy a karakter-központú,
érzelmektől fűtött jelenetekben nem tudja annyira a kellő hangulatot
megteremteni. A drámaiságát eléggé körvonalazottnak érzem, és olyan
kulcsjeleneteknél, mint az XO halála, vagy a civilek lemészárlása, úgy
gondolom, nem elég a lassított felvétel és a hatásos zene. Alcalánál
néha elmarad a katarzis.
Az írói
székben Michael Taylort köszönthettük, aminek nagyon tudtam örülni,
mert ő jegyzi több nagy kedvencemet is, egészen a Star Trekig
visszamenőleg (rá lehet keresni, miket írtam róla eddig). A Razor
legfőbb negatívumainak olyan dolgokat tartok, amelyek valószínűleg a
komplett írói stáb számlájára írhatóak, hiszen a történeteket együtt
hozzák tető alá. A zseniális párbeszédeket és a legsokkolóbb
momentumokat, a jól kiegyensúlyozott hangulatvezetést Taylor érdemei
közé sorolhatjuk. Felejthetetlen gyöngyszemek vannak ebben a filmben,
olyan momentumokkal, mint Kendra és Kara bármelyik párbeszéde, Lee
bármelyik megnyilvánulása, és bizalmas beszélgetései a tisztjeivel. A
cílon támadás okozta sokkot sajnos nem sikerült hitelesen bemutatni,
szinte teljesen elmaradt az ezzel járó döbbenet, de erre vagy idő nem
volt, vagy egyszerűen ilyennek tudhatjuk be a Pegasus embereit.
Összeségében
kiemelkedő minőségű epizódnak tekinthetjük a Razort, a hibái olyan
hibák, amelyekkel nem is jutna eszünkbe számolni egy akármilyen,
átlagos tévésorozatnál. Ezt a részt bármikor képes lennék újból
elővenni és megnézni. Persze, csak a DVD-verziót, hiszen az ennél is
jobb szórakozást fog nyújtani.