Hát egy hét után végre le bírtam tenni
a seggemet, hogy megnézzem a legújabb Battlestar Galactica epizódot
(OMG), majd megírjam a gondolataimat az előzőről. Következzem tehát a
The Passage elemzése.
Amint arra már felhívtam a figyelmet, a
sztorit Jane Espenson hozta tető alá. Róla annyit kell tudni, hogy
"szabadúszó", vagyis ide-oda csapódik sorozatok között, időnként írva
egy-egy részt mindenhova. Jelentősebb munkái közé tartozik a Buffy és a
Szívek szállodája, de híres a Fireflyhoz írt egy szem forgatókönyve is.
Különleges ismertetőjele, hogy szereti a témákat a humorosabb végükről
megközelíteni, ezzel elég egyéni és megkülönböztethető színfoltját
alkotva sok produkciónak. Akármihez is nyúljon, arról tutira el lehet
mondani, hogy "ez olyan dzséneszpenzonos".
Ez még a Battlestar Galactica egyik
valaha volt legsötétebb epizódjáról is elmondható. Lévén szabadúszó,
nem átallottak az írónőnek egy kicsit több mozgásteret adni, hadd
tágítsa ki a történet kereteit, hadd vigyen bele minél több
eredetiséget. A világ többi részével ellentétben én speciel nem örültem
annak, hogy egy ilyen stílusú szerző kezébe került a The Passage.
Azzal egyetértek, hogy egy mellékszereplőhöz csak olyasvalaki tud
merészen nyúlni, aki független a BSG-féle mentalitástól, és bele mer
vinni némi újat is a karakterbe. Espenson módszereit azonban nem
éreztem annyira helyénvalónak ez esetben.
Kicsit eleve komolytalannak érzem ezt
az írói munkásságot, legalábbis a sötét tónusú Battlestarhoz semmiképp
sem tartom adekvátnak. Ugyan Jane Espenson nem próbálta meg erőltetni
ezt a humor-vonalat, mindössze egy-két megvillanásig alkalmazta, de
szerintem nem sikerült megragadnia igazán ezt a szomorú és fájdalmas
témát. Leginkább az nem tetszett, hogy elővette – illetve elővették,
mert ebben az egész Writer's Room keze benne van – a sablonos
megoldást, és "megváltották" a nem túlságosan szerethető Katet a hősi
halállal. Inkább megérdemelt volna valamilyen értelmetlen halálnemet,
ha már mindenképp meg kellett ölni. És az sem jelenetette volna azt,
hogy akkor nem sajnáltuk volna. De ezt a felemelkedést enyhén túlzónak
éreztem.
Ennek ellenére én is rettentő szomorú
voltam, hogy meghalt, szóval az írónőnek sikerült kiváltania a
katarzist. A történetvezetése nem volt hiteltelen, csak talán mégsem
így kellett volna.
Nagyjából ennyit Jane Espenson kifilézéséről, térjünk át azokra az apróságokra, amik még eszembe jutottak a rész alatt.
Az epizód egyik legsúlyosabb mondatát kiemelném: Starbuck ráripakodik Katre, hogy jó emberek közé hazudta be magát.
Namármost. Azért ez még az ultra-beképzelt Starbucktól is picit erős,
nem? Épp az előző részben tudtuk meg, hogy mit művelt Lee Adamával,
erre szemrebbenés nélkül ilyet mer mondani. Nem mintha rossz ember
lenne ő, de hogy ilyenkor nem sír föl benne a lelkiismerete, az már
hihetetlen.
A másik, ami nem tetszett, az szerencsétlen Hot Dog kínlódása.
Alapvetően durva volt, hogy elvesztett egy hajót a ködben, az pedig
megrendítő volt, hogy az egyik ugrás után úgy jöttek vissza, hogy alig
álltak a lábukon, és ő végighányta a fedélzetet. Csak azt nem értem,
miért pont vele történik meg az összes ilyen szarság? Miért kell egy
fő-fő-lúzernek lennie a fedélzeten? Akit Starbuck egy jobbhoroggal
leküld a padlóra? Szegény Eddie Olmos, nem lehet túl büszke a fiára,
jól kicsesztek vele az írók. 🙂
Több helyütt is olvastam néhány jobb
memóriájú rajongó megfigyelését, miszerint ebben a részben feloldottak
az írók egy apró ellentmondást. Korábban ugyanis Adama exnejét hívták
már Anne-nek és Caroline-nak is, amiből mindenki azt gondolta, hogy
kettő is volt neki. Ezt a bakit orvosolták egy huszárvágással most: Adama a feleségét Carolanne-ként emlegeti, ami a kettő szintézise. Ezzel letudták: egy felesége volt Adamának, slussz-passz.
Ugyanakkor ejtettek is egy szarvashibát az írók. Igazából ez valószínűleg szándékos, de attól még hülyeség. Héra férje mióta Jupiter?
Az mindig is Zeusz volt, még a BSG mitológia szerint is. Emlegették nem
is egyszer. Ilyen hülyeséget legutoljára a Herkules New Yorkban című
filmben hallottam, Arnold Schwarzenegger fergeteges debütálásával.
Azért nem mindegy, hogy egy B-film vagy egy BSG nézi-e hülyének a
nézőit.
Annál érdekesebb a feltevés, és élnék
is gyanúperrel, hogy talán a Cylonok és az emberek istene egy és
ugyanaz. Arról már meggyőződhettünk, hogy valószínűleg mozognak a
háttérben mindenféle misztikus erők, szóval nem olyan semmitmondó ez a
spekuláció. Érdemes elgondolkodni rajta.
Majd elfelejtettem. Hát természetesen
az epizód legjobb jelenete megint a meg nem énekelt hősünkhöz, Tigh
ezredeshez kötődik. Tigh visszatért a hídra. Persze az "univerzum
legdühösebb embere" (© Ronald D. Moore) még a posztját se tudja
elfoglalni békésen, de ettől kurva jó az egész figura. Ron Moore azt
mondja, inkább vesz el a cselekménytől néhány fölös percet, és szánja
őket ilyesmire, mert olyan jó látni az ilyen karakter-mozgatta
jeleneteket. És milyen igaza van.
Mellesleg ebből a részből a szokásosnál
is több jelenetet vágtak ki, remélem, lesz min csemegézni a letölthető
Deleted Scenes-ben az évad végén. Például Helo elég sokat
aggodalmaskodott a sugárzásveszély miatt, hiszen ő hónapokig élt a
radioaktív Capricán, és enyhe fóbia alakult ki benne azóta. Ezt mondjuk
szívesen láttam volna a képernyőn. Laura meg alig volt benne az
epizódban. Pedig neki is volt egy teljes B-szála, de mivel ebbe nem
fért bele, majd láthatjuk más epizódokban, később. A befejezés viszont
a legérdekesebb. Úgy vágták el, hogy a könnyeivel küszködő Kara mögött
lássuk az együttérző Lee-t, és ennyi. Így szerintem elég ütős is lett.
Ám eredetileg itt még Kara megfordult, és Lee karjaiba szaladt, hogy
ott sírja ki magát. Ez így persze elég ótvarul hangzik, de a két
színész biztos jól oldotta meg, csak sajnos mi ezt már nem láthatjuk.
Hát, ennyit írni egy olyan részről, ami
nem is tetszett, az a nem semmi. El is halasztom egy csöppet a The Eye
of Jupiter (OMG) véleményezését, erre rá kell pihenni.
