Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam, de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani az első részekről.
Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t, óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.
Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A recap, vagyis az "Előző részek tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam elszakadni a monitortól.
Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű: Sergio Mimica-Gezzan. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár Into the West és Taken-részt (mindketten fantasztikus sorozatok).
Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.
Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt hónapokban folyt.
Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé, hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be. Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a cselekedetekben.
Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja Az év TV-s írója díj átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak. Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra, de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.
Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt el a sorozattól, őszerintük a BSG átugrotta a cápát az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt, a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.
