Én, a vátesz

Egy google-ön végrehajtott egoszörcsöm során akadtam rá a sorozataddiktok egy régi bejegyzésére, melyben a második évad után tárgyalhattuk ki elképzeléseinket a folytatásról. Akkoriban azért még nem szpojlereztem ilyen durván (most is csak hivatali kötelességből teszem, természetesen), ahhoz képest nem is rossz, hogy miket jósoltam:

"Szerintem a terepes bevetések sztorijai tényleg jók lettek, és hát végre nem a tipikus klausztrofóbiás űropera van a képernyőn, ami végig ugyanazok között a minimalista díszletek között zajlik.
A Pegasus szerintem tuti el fog pusztulni, ha kiszámíthatóak a drámaírók, akkor valami kamikáze-akció során, és magával visz legalább egy közönségkedvenc mellékszereplőt is.
Gaius szerintem egyszer s mindenkorra szakít az emberiséggel (valami ilyesmi történt az eredeti sorozatban is, ha jól tudom), és bekerül a cylonok védőszárnya alá, na persze korántsem mint vezető.
New Capricát meg négy részen belül el fogják hagyni, az tuti, legfeljebb pár renitens marad ott, hiszen olyanok mindig vannak. Így csökken a flotta mérete – és egyenes arányban csökken a cgi-re fordítandó költség is.
A cylonok tervéről továbbra sem tudunk meg sokat, de ha Gaius tényleg odakerül, azért talán több fogalmunk lesz róluk is, mint népről. Nagyjából ennyi várható szerintem az első 13 részben, pluszminusz filler epizódok :)."

Hát renitens New Caprica- pártiak mégse voltak, és szerencsére a Peggie-n sem áldozta fel magát senki a jó cél érdekében (ilyenkor eszembe jut, milyen gagyi módon szabadultak meg az írók az utolsó rangidőstől, a gépész muksótól a második évadban, csak hogy végre Lee vehesse át a hajó irányítását… blöáh). A kamikáze meg a Cylon-szál bejött, tehát lényegében váteszi pontossággal megállapítottam, miről fog szólni a Battlestar Galactica. Így merje az ember olvasni a blogomat, ahol rendszeresen találgatok, mi lesz a következő epizódokban. 🙂

Na jó, ennyit az egoblogolásról, mint olyanról. Mindjárt (értsd: fél napon belül) jövök a The Passage-dzsel. Aki igazán undorítót akar hallani, az tegye be a taknyos Ron Moore vonatkozó podkesztjét. Mármint úgy értem, tényleg taknyos, nem pejoratívan. Innentől már el lehet képzelni a vokális élményt, amit nyújt.

Én, a vátesz

Egy google-ön végrehajtott egoszörcsöm során akadtam rá a sorozataddiktok egy régi bejegyzésére, melyben a második évad után tárgyalhattuk ki elképzeléseinket a folytatásról. Akkoriban azért még nem szpojlereztem ilyen durván (most is csak hivatali kötelességből teszem, természetesen), ahhoz képest nem is rossz, hogy miket jósoltam:

"Szerintem a terepes bevetések sztorijai tényleg jók lettek, és hát végre
nem a tipikus klausztrofóbiás űropera van a képernyőn, ami végig
ugyanazok között a minimalista díszletek között zajlik.
A Pegasus szerintem tuti el fog pusztulni, ha kiszámíthatóak a
drámaírók, akkor valami kamikáze-akció során, és magával visz legalább
egy közönségkedvenc mellékszereplőt is.
Gaius szerintem egyszer s mindenkorra szakít az emberiséggel (valami
ilyesmi történt az eredeti sorozatban is, ha jól tudom), és bekerül a
cylonok védőszárnya alá, na persze korántsem mint vezető.
New Capricát meg négy részen belül el fogják hagyni, az tuti,
legfeljebb pár renitens marad ott, hiszen olyanok mindig vannak. Így
csökken a flotta mérete – és egyenes arányban csökken a cgi-re
fordítandó költség is.
A cylonok tervéről továbbra sem tudunk meg sokat, de ha Gaius tényleg
odakerül, azért talán több fogalmunk lesz róluk is, mint népről.
Nagyjából ennyi várható szerintem az első 13 részben, pluszminusz
filler epizódok :)."

Hát renitens New Caprica- pártiak mégse voltak, és szerencsére a Peggie-n sem áldozta fel magát senki a jó cél érdekében (ilyenkor eszembe jut, milyen gagyi módon szabadultak meg az írók az utolsó rangidőstől, a gépész muksótól a második évadban, csak hogy végre Lee vehesse át a hajó irányítását… blöáh). A kamikáze meg a Cylon-szál bejött, tehát lényegében váteszi pontossággal megállapítottam, miről fog szólni a Battlestar Galactica. Így merje az ember olvasni a blogomat, ahol rendszeresen találgatok, mi lesz a következő epizódokban. 🙂

Na jó, ennyit az egoblogolásról, mint olyanról. Mindjárt (értsd: fél napon belül) jövök a The Passage-dzsel. Aki igazán undorítót akar hallani, az tegye be a taknyos Ron Moore vonatkozó podkesztjét. Mármint úgy értem, tényleg taknyos, nem pejoratívan. Innentől már el lehet képzelni a vokális élményt, amit nyújt.

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.

A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését, miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba. Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az
epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.


A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint
meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette
Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és
egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben
visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt
bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele
a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök
milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra
hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak
köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány
flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg
már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes
második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz
Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha
érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még
el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé
várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az
igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a
sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális
effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban
azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a
legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy
nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee
végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát
emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de
Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális
effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá
rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló
akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy
mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire
nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a
színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek
igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta
majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött
volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis
akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint
hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését,
miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel
fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek
köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama
tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva
mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az
elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba.
Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a
BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de
az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet
az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam,
de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date
lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani
az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az
évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az
epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t,
óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.


Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás
és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az
Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a
székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A
recap, vagyis az "Előző részek
tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan
fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam
elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész
rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki
lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka
egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a
leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs
után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a
képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg
fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű:
Sergio
Mimica-Gezzan
. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó
és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár
Into the West és
Taken-részt (mindketten fantasztikus
sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi
hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk
meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen
eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha
már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a
podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden
epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó
kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A
Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy
lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio
koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan
alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a
szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a
szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már
tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak
most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek
volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest
kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy
kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a
légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható
jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon
megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás
vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt
hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői
ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal
vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a
vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az
exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan
szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig
talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van
az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé,
hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak
más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál
sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és
megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be.
Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti
meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a
cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan
kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására
használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy
belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy
kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a
kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos
merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja
Az
év TV-s írója
díj
átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak.
Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra,
de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények
közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan
tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek
egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp
ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb
évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság
épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes
szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar
galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a
régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert
dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt
el a sorozattól, őszerintük a BSG
átugrotta
a cápát
az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven
keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is
ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t
néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction
reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt,
a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen
láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen
az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan
nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a
tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még
többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni
egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam, de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t, óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.

Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A recap, vagyis az "Előző részek tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű: Sergio Mimica-Gezzan. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár Into the West és Taken-részt (mindketten fantasztikus sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé, hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be. Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja Az év TV-s írója díj átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak. Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra, de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt el a sorozattól, őszerintük a BSG átugrotta a cápát az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt, a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.