Tag: park

Az Agathon házaspár méltán nevezhető a Battlestar Galactica legjobb kapcsolatának, már csak a gének kiváló kombinációja miatt is (és nem, nem a faji keveredésre gondolok), de ők az egyetlenek, akik tisztán és kölcsönösen szerethetik egymást, ellentétektől és akadályoktól mentesen egymáséi lehetnek.

Ennek az az egyszerű oka van, hogy a férj és a feleség a lelkileg legkevésbé elfuserált karakterek a sorozatban, ezért egyúttal a legszerethetőbbek is, elvégre nincs hibájuk, ami a nézők nemtetszését tudná kiváltani. Épp emiatt van herótom tőlük, de ettől még őket is megilleti a tisztességes bánásmód, így most ők kerülnek terítékre, hiszen a blog se szólhat mindig csupa jó dologról. A tovább mögött kiderül, miért működik Helo és Athena kapcsolata felhőtlenül, és miért Sharon az egyik legérdekesebb, mégis unalmas figurája a történetnek.

Helóról, azaz Karl C. Agathonról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egy kidolgozott karakter lenne a Battlestar Galacticában. Ha hasonlítanom kéne valakihez, akkor olyan, mint a Star Trekben a gyerekek (istenem, mennyire nem tudtak gyerekeket írni abban a sorozatban). Közös bennük, hogy van egy-két fontosabb, elnagyolt jellemvonásuk, amivel ráadásul általában az agyára mennek a nézőnek, viszont mindig képviselnek valamilyen értéket, ami miatt az írók kényszeresen szerepeltetni akarják őket.

Helo esetében szerencsére a jellemzők nem idegesítőek, mint Wesley Crusher strébersége és Jake Sisko létezése, viszont a BSG homályos, sosem teljesen egyenes mondandójából nagyon kilóg az erkölcsösségével, a sziklaszilárd elveivel és a feltétlen hűségével. Ebben a sorozatban általában jelentős emberi hibák jellemzőek a karakterekre, nem megkérdőjelezhetetlen erények. 

Muszáj volt berakni ezt a képet Grace Parkról, de akkor már a női olvasókat sem hagyhattam figyelmen kívül…

Egy átlagos tévéprodukciót simán el bírna vinni a hátán egy ilyen figura, de a BSG-ben máshoz vagyunk szokva. Érezhetően nem tudtak mit kezdeni vele az írók a legelején, hiszen nem volt előre kidolgozva a szerepe és a jelleme, csak utólag írták vissza a történetbe. Ellenben a felesége, Sharon Agathon az egyik legalaposabban megismert cylon, mégis nehéz róla olyan szuperlatívuszokban beszélni, mint ami megilleti Sixet a számtalan alteregójáért. 

Athenáról tudjuk, hogy abban alapvetően különbözik Boomer hívójelű alteregójától, hogy sosem tápláltak belé hamis emlékeket, mindig tudatában volt faji hovatartozásának, csak néhány halvány tapasztalaton osztozott a Galacticára beépített társától, mégis az emberek mellé állt.

Hera megfogantatása. A világító gerinc bizonyára annak a jele, hogy a cylon szerelemből szexel

A cylonok többségéről elmondható, hogy nem lehetnek túlságosan idősek, legalábbis a fejlődésüket befolyásoló emlékek nem nyúlnak vissza olyan régre. Tudjuk, hogy képesek érzelmekre és tapasztalásra, mi több, fizikailag szinte teljesen emberiek, ám a megszületést, a kora gyermekkort, a kamaszságot és a felnőtté válást sosem élhetik meg. Kifejlett emberként látják meg a napvilágot, így nem esnek át olyan hormonális viharokon, mint egy, az Ödipusz-komplexusával megbírkózó kisgyermek, vagy egy, az életet megtapasztalni kezdő serdülő. 

Ebből kifolyólag az emberi emóciók legnagyobb részét csak utánozni tudják, illetve csak sejthetik, hogy a bennük dúló érzelmek azonosak a teremtőikéivel. Míg Boomer a hamis emlékeinek köszönhetően teljes értékű ember lehetett volna, addig Athena gyakorlatilag egy négy-öt éves gyermek agyával létezik egy felnőtt testben. Az érzései olyanok, mintha baltával faragták volna őket, a döntései és a motivációi végletesen polarizáltak, a világot feketén és fehéren látja.

A híres-hírhedt cylon threesome

Tudjuk, hogy a cylonok számára (társadalom, nevelés, pszichikai fejlődés hiányában) nincsenek erkölcsi korlátok egymás között, vagyis számukra mindennapos a szexualitás, kortól, nemtől, létszámtól függetlenül, pusztán az élvezetért, ahogy azt egy érzelemmentes replikánstól el is várja az ember. Magyarán a cylonok nem azért "gépiesek", hogy Cavil szavával éljek, mert programozták az agyukat, hanem mert nem tudtak bennük kifejlődni az érzelmek úgy, mint egy emberben.

Amikor Sharon Capricán életében először emberrel folytat aktust, megtapasztalja a valódi, kölcsönös érzelmeket. A pilótát megfigyelve próbálja megmagyarázni a saját érzéseit, és arra a következtetésre jut, hogy szerelmes az első emberbe, akivel találkozott. Hasonlóan egyszerűen alakul a továbbiakban is a férfival való kapcsolata: ha már – úgymond – szerelmes belé, bármit is jelentsen ez, akkor hozzámegy feleségül, gyermeket szül neki, ahogy azt az emberek csinálják. 

A család kicsi kincse

Ugyanilyen bárdolatlan módszerrel közelíti meg a cylon-ember kérdést is, miután elkötelezi magát az utóbbi faj mellett: a saját népét ugyan nem feltétlenül gyűlöli, de ha már meghozta a döntését, akkor megszakít minden kapcsolatot velük, és végül ellenségesen viselkedik velük, ahogy azt egy végletember tenné.

Kevés érzés tölti meg az elméjét, azok többsége is a "szeretet-utálat"-"hűség-ellenségesség" koordináta-rendszerének végpontjain helyezkedik el. Nem csoda, hogy a Guess What's Coming to Dinner végén, gyermekét féltve meglövi Natalie-t, annak ellenére, hogy biztos lehet benne, nem ő jelent veszélyt Herára. Egy felnőtt ember tudta volna kezelni a helyzetet, Sharon Agathon nem. Ugyanezek a kezdetleges elvek vezérlik akkor is, mikor a másolatainak kijelenti, hogy a választott oldalhoz ragaszkodni kell, nem lehet kiszállni, amikor a dolgok rosszra fordulnak.

Emiatt konfliktusmentes a kapcsolata Helóval is, hiszen miután az emberi szokásoknak megfelelően elkötelezte magát mellette, már nem lehet helye ellentéteknek. Karl eközben a hűség mintaképe, aki szintén elvből képtelen lenne ellentétbe keveredni a feleségével. Nem csoda hát, hogy felhőtlen a szerelmük és sziklaszilárd a házassági kötelékük: ennél többet nem lehet elvárni az egyszerű, elnagyolt érzésektől motivált emberektől. 

Ennek ellenére az írók újra és újra képesek elővenni és érdekessé tenni a történetüket, megríkatni bennünket a tragédiájukkal, egyszóval felemelni őket a többi karakter szintjére. Ugyan meglehetősen gyenge láncszemei a produkciónak, de ha azt vesszük, hogy egy többször ekkora nézettségű Hősökben vagy Szökésben az összes figura ennyire van kidolgozva, máris nem lehet okunk a panaszra.

Az Agathon házaspár méltán nevezhető a Battlestar Galactica legjobb kapcsolatának, már csak a gének kiváló kombinációja miatt is (és nem, nem a faji keveredésre gondolok), de ők az egyetlenek, akik tisztán és kölcsönösen szerethetik egymást, ellentétektől és akadályoktól mentesen egymáséi lehetnek.

Ennek az az egyszerű oka van, hogy a férj és a feleség a lelkileg legkevésbé elfuserált karakterek a sorozatban, ezért egyúttal a legszerethetőbbek is, elvégre nincs hibájuk, ami a nézők nemtetszését tudná kiváltani. Épp emiatt van herótom tőlük, de ettől még őket is megilleti a tisztességes bánásmód, így most ők kerülnek terítékre, hiszen a blog se szólhat mindig csupa jó dologról. A tovább mögött kiderül, miért működik Helo és Athena kapcsolata felhőtlenül, és miért Sharon az egyik legérdekesebb, mégis unalmas figurája a történetnek.

Helóról, azaz Karl C. Agathonról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy egy kidolgozott karakter lenne a Battlestar Galacticában. Ha hasonlítanom kéne valakihez, akkor olyan, mint a Star Trekben a gyerekek (istenem, mennyire nem tudtak gyerekeket írni abban a sorozatban). Közös bennük, hogy van egy-két fontosabb, elnagyolt jellemvonásuk, amivel ráadásul általában az agyára mennek a nézőnek, viszont mindig képviselnek valamilyen értéket, ami miatt az írók kényszeresen szerepeltetni akarják őket.

Helo esetében szerencsére a jellemzők nem idegesítőek, mint Wesley Crusher strébersége és Jake Sisko létezése, viszont a BSG homályos, sosem teljesen egyenes mondandójából nagyon kilóg az erkölcsösségével, a sziklaszilárd elveivel és a feltétlen hűségével. Ebben a sorozatban általában jelentős emberi hibák jellemzőek a karakterekre, nem megkérdőjelezhetetlen erények. 

Muszáj volt berakni ezt a képet Grace Parkról, de akkor már a női olvasókat sem hagyhattam figyelmen kívül…

Egy átlagos tévéprodukciót simán el bírna vinni a hátán egy ilyen figura, de a BSG-ben máshoz vagyunk szokva. Érezhetően nem tudtak mit kezdeni vele az írók a legelején, hiszen nem volt előre kidolgozva a szerepe és a jelleme, csak utólag írták vissza a történetbe. Ellenben a felesége, Sharon Agathon az egyik legalaposabban megismert cylon, mégis nehéz róla olyan szuperlatívuszokban beszélni, mint ami megilleti Sixet a számtalan alteregójáért. 

Athenáról tudjuk, hogy abban alapvetően különbözik Boomer hívójelű alteregójától, hogy sosem tápláltak belé hamis emlékeket, mindig tudatában volt faji hovatartozásának, csak néhány halvány tapasztalaton osztozott a Galacticára beépített társától, mégis az emberek mellé állt.

Hera megfogantatása. A világító gerinc bizonyára annak a jele, hogy a cylon szerelemből szexel

A cylonok többségéről elmondható, hogy nem lehetnek túlságosan idősek, legalábbis a fejlődésüket befolyásoló emlékek nem nyúlnak vissza olyan régre. Tudjuk, hogy képesek érzelmekre és tapasztalásra, mi több, fizikailag szinte teljesen emberiek, ám a megszületést, a kora gyermekkort, a kamaszságot és a felnőtté válást sosem élhetik meg. Kifejlett emberként látják meg a napvilágot, így nem esnek át olyan hormonális viharokon, mint egy, az Ödipusz-komplexusával megbírkózó kisgyermek, vagy egy, az életet megtapasztalni kezdő serdülő. 

Ebből kifolyólag az emberi emóciók legnagyobb részét csak utánozni tudják, illetve csak sejthetik, hogy a bennük dúló érzelmek azonosak a teremtőikéivel. Míg Boomer a hamis emlékeinek köszönhetően teljes értékű ember lehetett volna, addig Athena gyakorlatilag egy négy-öt éves gyermek agyával létezik egy felnőtt testben. Az érzései olyanok, mintha baltával faragták volna őket, a döntései és a motivációi végletesen polarizáltak, a világot feketén és fehéren látja.

A híres-hírhedt cylon threesome

Tudjuk, hogy a cylonok számára (társadalom, nevelés, pszichikai fejlődés hiányában) nincsenek erkölcsi korlátok egymás között, vagyis számukra mindennapos a szexualitás, kortól, nemtől, létszámtól függetlenül, pusztán az élvezetért, ahogy azt egy érzelemmentes replikánstól el is várja az ember. Magyarán a cylonok nem azért "gépiesek", hogy Cavil szavával éljek, mert programozták az agyukat, hanem mert nem tudtak bennük kifejlődni az érzelmek úgy, mint egy emberben.

Amikor Sharon Capricán életében először emberrel folytat aktust, megtapasztalja a valódi, kölcsönös érzelmeket. A pilótát megfigyelve próbálja megmagyarázni a saját érzéseit, és arra a következtetésre jut, hogy szerelmes az első emberbe, akivel találkozott. Hasonlóan egyszerűen alakul a továbbiakban is a férfival való kapcsolata: ha már – úgymond – szerelmes belé, bármit is jelentsen ez, akkor hozzámegy feleségül, gyermeket szül neki, ahogy azt az emberek csinálják. 

A család kicsi kincse

Ugyanilyen bárdolatlan módszerrel közelíti meg a cylon-ember kérdést is, miután elkötelezi magát az utóbbi faj mellett: a saját népét ugyan nem feltétlenül gyűlöli, de ha már meghozta a döntését, akkor megszakít minden kapcsolatot velük, és végül ellenségesen viselkedik velük, ahogy azt egy végletember tenné.

Kevés érzés tölti meg az elméjét, azok többsége is a "szeretet-utálat"-"hűség-ellenségesség" koordináta-rendszerének végpontjain helyezkedik el. Nem csoda, hogy a Guess What's Coming to Dinner végén, gyermekét féltve meglövi Natalie-t, annak ellenére, hogy biztos lehet benne, nem ő jelent veszélyt Herára. Egy felnőtt ember tudta volna kezelni a helyzetet, Sharon Agathon nem. Ugyanezek a kezdetleges elvek vezérlik akkor is, mikor a másolatainak kijelenti, hogy a választott oldalhoz ragaszkodni kell, nem lehet kiszállni, amikor a dolgok rosszra fordulnak.

Emiatt konfliktusmentes a kapcsolata Helóval is, hiszen miután az emberi szokásoknak megfelelően elkötelezte magát mellette, már nem lehet helye ellentéteknek. Karl eközben a hűség mintaképe, aki szintén elvből képtelen lenne ellentétbe keveredni a feleségével. Nem csoda hát, hogy felhőtlen a szerelmük és sziklaszilárd a házassági kötelékük: ennél többet nem lehet elvárni az egyszerű, elnagyolt érzésektől motivált emberektől. 

Ennek ellenére az írók újra és újra képesek elővenni és érdekessé tenni a történetüket, megríkatni bennünket a tragédiájukkal, egyszóval felemelni őket a többi karakter szintjére. Ugyan meglehetősen gyenge láncszemei a produkciónak, de ha azt vesszük, hogy egy többször ekkora nézettségű Hősökben vagy Szökésben az összes figura ennyire van kidolgozva, máris nem lehet okunk a panaszra.