Amit a BSG szünetében érdemes nézni: Carnivàle

A lassan egy hónapja hanyagolt bejegyzéssorozat valószínűleg ezzel a fejezetével csúcsosodik ki, ugyanis szerény véleményem szerint – és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül – a valaha készített legjobb tévésorozat lesz most a témánk, amely nem más, mint a Carnivàle.

Carnivale

Mindösszesen két hibáját tudnám felróni a produkciónak, ezek közül az első az, hogy nincs befejezve: ha valaki nem szereti, hogy a történet, amelyet oly hosszasan végigkövetett, lezáratlan marad, az inkább bele se kezdjen a Carnivàléba, ugyanis ezt a hat évadra tervezett monstre vállalkozást a második év végén levette a műsoráról az anyacsatorna, az HBO. A második hiba az, hogy Ronald D. Moore csak az első évad készítésében vett részt, de ezt még meg tudom bocsátani, ugyanis a Battlestar Galactica kedvéért hagyta ott a vezető produceri széket.

Az HBO egyik első vállalkozása volt ez a “period piece”-ek, azaz a valamely történelmi időszakot felölelő darabok terén, rögtön a Maffiózók mellett, és azóta sem nagyon tudott kiszakadni ebből a stílusból: igaz, a Carnivàle buk(tat)ása után elhajtották a Mad Men producereit az előző század közepén játszódó ötletükkel, de később ők adtak pénzt a Rómára, megcsinálták a John Adamset, és a trend azóta is tart.

A Carnivàle félig-meddig történelmi, félig-meddig fantasztikus sorozat, és ebben a kettősségében nagyon is hasonlít a BSG-re: mindkettő a maradéktalan realizmusra törekszik, ugyanakkor a történetét nem evilági, nem ritkán mitikus elemek fűszerezik. Az 1930-as évek Amerikájában, a nagy gazdasági válság idején követjük végig egy vándorcirkusz, maga a hangzatos nevű Carnivàle utazását az Államok különböző településein, és ezalatt nemcsak roppant érdekes karakterek garmadájával ismerkedünk meg, de kibontakozik előttünk a Jó és a Rossz ősi küzdelme is.

ben hawkins
Ez a premissza elsőre talán nem túl sok jót ígér, de a sorozat atyja, a képregények világából előtört Daniel Knauf elővette a keresztény hitvilág kimeríthetetlen forrását, és valami egészen brilliáns, epikus ívű történetet tervezett meg a Krisztus-Antikrisztus konfliktusára építve, amely végül a második világháborúban (kvázi) tetőzött volna be, ha a legfelsőbb hatalmak is úgy akarják.

A két főhősünk Ben Hawkins, a nincstelen, vidéki fiú, akit Nick Stahl alakít, valamint Justin testvér, a metodista lelkész, akit Clancy Brown brilliáns játéka keltett életre, ám, akárcsak a Battlestar esetében, nem nevezhetjük őket a szó szoros értelmében vett főhősnek, ugyanis a közel húsz fontosabb mellékszereplőnek, többségében a vándorcirkusz tagjainak köszönhetően csak az adásidő töredéke jut nekik.

brother justin
A sorozat remekül adja vissza a korszak hangulatát, a teljesen kilátástalannak tűnő gazdasági válság depresszióját, amit a ’30-as években pusztító homokviharoktól sújtott amerikai vidék szemszögéből láthatunk, és megspékeli ezt a legbizarrabb értelemben vett cirkuszi varázslatossággal, a kirekesztett, testi hibás emberek sokaságával, valamint az egészet körüllengő titokzatossággal, misztikussággal.

Első pillantásra csak szokatlan hangulati elemeknek gondolhatnánk a törpenövésű embert a Twin Peaksből, a krokodilbőrű férfit, a rákollókezű nőt, a vak mentalistát a Kaméleonból, a kómában vegetáló, ugyanakkor praktizáló jósnőt, vagy éppen a soha nem látott egyszemélyes Vezetőséget, ám ők mindnyájan kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak a bonyolult, érdekes és megunhatatlan karakterekkel megtűzdelt történethez, a Ron Moore-ra oly jellemző módon, ahol még a legutolsó mellékszereplőnek is önálló személyisége és többé-kevésbé összetett jelleme van.

Más sorozatokkal ellentétben a Carnivàlénak nagyon nagy előnye, hogy pontosan tudja, mit akar, méghozzá minden fronton. Dan Knauf közel tíz évig dédelgette az ötletét a vándorcirkuszról, a produceri feladatokat pedig a televíziózás legnagyobbjai látták el, miután Knaufnak ebben vajmi kevés tapasztalata volt. Így nemcsak egy komplex és előre megtervezett háttértörténetet, de egy nagyon is kézzelfogható világot kapunk hús-vér karakterekkel, akiket nagyon alapos szereplőválogatás után kiválasztott, profi színészek tettek hihetővé, megdöntve minden klisét az egyszerű cirkuszi látványosságokról.

A Carnivàle megtekintése után lehet némi hiányérzetünk, hiszen a három fejezetéből csak az elsőt zárták le, ám a kíváncsiak a wikipédián utánajárhatnak annak, hogy mi történt volna a hátralevő évadokban, és körülbelül hogyan zárult volna le a generációkon átívelő cselekmény.

Minden Battlestar Galactica-nézőnek tudom ajánlani ezt a mozifilmes minőségű, többszörös Emmy-díjas alkotást: itt a mitológia és a rejtélyek szerelmesei és a remekbeszabott dráma kedvelői egyaránt meglelhetik a számításukat, csak bele ne feledkezzenek a megkapó és utolérhetetlen látványvilágba.

Amit a BSG szünetében érdemes nézni: Breaking Bad

Most a tavalyi év egyik úttörő sorozata kerüla a
terítékre, amelyet Ron Moore is nagyra tart a merészsége miatt. A
Breaking Bad a televízió egyik legmostohább gyermeke, az író sztrájkja
miatt csonkítás sújtotta, és annak ellenére, hogy kábelen fut, még az
enyhébb káromkodásokat is cenzúrázták belőle, ennek tetejébe pedig a
csatorna állítólag meg is vágta az epizódjait.

Hogyha a Battlestar Galactica olyan dráma, amit sci-fi
elemek fűszereznek, akkor a Breaking Badet a mindent átható fekete
komédia teszi különlegessé. A humor néha a Weeds című sorozatot, néha
pedig a Coen fivérek stílusát idézi, de összességében véve egy nagyon
is egyedülálló produkciót kapunk.

A sorozat középpontjában Walt White áll, a középiskolai
kémiatanár, akinek az életénél csak a másodállása unalmasabb. Autókat
mos, hogy el tudja tartani terhes feleségét és fogyatékos fiát. A
pilotban megtudja, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákja van, így elhatározza,
hogy hasznosan tölti életének hátralevő részét:metamfetamin gyártásába és terjesztésébe kezd.

Ez az alaptézis először nem fogott meg annyira, de a nyári
szabadidőmben észrevettem, hogy mindössze hét részből áll az első évad,
így gyorsan végig is néztem, és egyáltalán nem bántam meg. A cselekmény
nagyon ügyesen vegyíti az epizodikus-tematikus formulát az összefüggő
történetvezetéssel, akárcsak a BSG, és szintén képes az izgalmas
morális kérdések felvetésére és meg nem válaszolására, ami jelen
esetben elsősorban a főszereplő személyes drámáját mélyíti tovább.

Walt White szerepében a Malcolm in the Middle-ből is
ismert Bryan Cranstont láthatjuk, akinek az alakításáról nem egyszer
Edward James Olmos teljesítménye jutott az eszembe. Már ebben a röpke
hét epizódban is képes volt maximálisan kibontakozni, eggyé válni a
karakterével, ésolyan apróságokat, finom rezdüléseket beleépíteni a játékába, amellyel rögtön szerzett is egy Emmy-jelölést.

Egy ilyen premissza természetesen nemcsak remek
történetlehetőségeket, hanem komplikált jellemfejlődést is előrevetít,
amihez nem könnyű felérni az X-Akták egykori készítőjének, Vince
Gilligannek és csapatának. Az események azonban jól átgondoltak, a
dráma tökéletesen hangolt és időzített, ígyugyanolyan érdekes tud lenni egy családi vita, mint egy emberrablásos, párbeszédközpontú sztori vagy egy drogos üzelmekkel és nyomozással teli , fajsúlyos epizód.

A sorozat egyetlen hátrányának egyelőre a hendikeppes
Walter Jr. karakterét érzem, aki a betegségével együtt természetesen
sokkal nagyobb hatással van a főhős személyiségére, mint egy egészséges
gyermek, de mind a története, mint a viselkedése inkább elidegenítő, mint szerethető.

A sorozat egyelőre az AMC nagyágyújának, a Mad Mennek az
árnyékában leledzik, és a második évadja is csak jövőre várható, de a
remek kritikai fogadtatása miatt bizonyára nagy jövő elé néz. A
DVD-kiadást már csak a cenzúramentes szövegek miatt is érdemes
megvárni, mert nagyon idegesítő, amikor egy "shit" le van halkítva
mondatban, de mindenkinek tudom ajánlani a sorozatot, aki vevő egy jó
kis karakterdarabra éscoeni humorra.

Amit a BSG szünetében érdemes nézni: The Wire – írta: jaste

A rovat következő számában a Drót, eredeti címén The Wire című
sorozattal fogunk foglalkozni, amelyet gyakorta szokás összevetni a
Kemény zsarukkal. "Közkívánatra" így ezzel folytatjuk a sort, ezúttal
Jaste Sydlon összefoglalójával, amely alant olvasható.

A sorozat Baltimore-ban játszódik, 5 évadot élt meg az HBO
gondozásában, és minden idők egyik legrealisztikusabban ábrázolt tévés
drámája. A korábban Baltimore-ban riporterként dolgozó David Simon
készítette, akinek a nevéhez fűződik többek között a Generation Kill
minisorozat is.

A Battlestar Galactica-hoz hasonlóan a Wire is
erőteljes drámaiságával nyerte el tetszésemet, igaz a BSG egy képzelt
világban játszódik, mégis életszerű problémákkal foglalkozik, míg a
Drót a jelenben játszódik, a valóságos világról szól, és annak meséli
el minden részletét.

Az alapcselekmény a nyomozás, de ettől senki ne ijedjen
meg (úgy ahogy én tettem azt először, amikor megnéztem a pilotot majd
egy év szünet után néztem meg újra és folytattam a sorozatot, mert
elsőre kicsit sok(k) volt), mert nem a megszokott egy rész egy ügy
felállással van dolgunk, hanem 1 nagy ügy akár több évadon keresztül is
a nyomozás témája.

Természetesen kisebb esetekkel is
találkozunk amik, vagy kapcsolódnak a nagyobb ügyekhez, vagy nem,
viszont a kis ügyeknél sem arra törekedtek az alkotók, hogy CSI szintre
bontsák le a metódust, hanem az emberi oldalára koncentráltak, és igy a
jó öreg színtiszta rendőrmunka kerül előtérbe. A sorozat neve is
árulkodó, mert a nagy ügyek megoldásához minden eszközt bevetnek, mint
például a lehallgatás, ami az évadok során egyre kifinomultabb,
bonyolultabb lesz.

A fontos eseteket egy speciális,
nyomozókból álló egység göngyölíti fel, akik a lehallgatásokat,
megfigyeléseket is végzik, és mivel a történet Baltimore-ban játszódik,
ezért főleg drogügyekről van szó. A drog útját követve a lecsúszott
narkósoktól eljutunk egészen a lánc tetejére is idővel, sőt…

A
Wire az összetettségében és a logikus felépítésében jobb, mint a BSG,
mert itt az emberi (érdek) kapcsolatok olyan mélységeit tárják fel,
amit még sehol sem láthattunk, például a politikai ügyeskedések, a
bíróságon történtek annyira realisztikusak, hogy igazi ügyvédek,
tisztségviselők áradoztak a Drótról, mert nem gondolták volna, hogy
ennyire valósághűen vissza tudja adni azt, ami valójában történik.

A
BSG Roslin-Adama féle diktatúrájával szemben, itt a politikai
viszályok, a korrupció és megalkuvás a jellemző. Nincs mellékvágány
sem, vagy olyan szál amit ne tudnának elvarrni az irók. Az epizódok
színvonala egyenletesen jó, nincsenek töltelékrészek, és a tényleges
szerializáltságnak hála a cselekmény részről-részre előrébb gördül, és
az ember vagy megszereti az egyes karaktereket, vagy megutálja, de
valamilyen szinten kötődni fog hozzájuk. A szerializáltság és az esetek
viszonylag lassú megoldása miatt az ember azt hinné, vontatott a
sorozat, de az apró ügyek, a karakterek életének megismerése, az utca
hangulata ellensúlyozzák az esetleges helyben toporgást.

A
Battlestar Galactica-val ellentétben nem kézi kamerával vették fel,
szóval ne számítson senki kamerarángásra, de a sorozatnak igy is van
egy sajátos, sötét hangulata. Azoknak tudom ajánlani,
akiket nem zavar a realista ábrázolásmód, a politikai mocsok, szeretik
megismerni részletesebben a karaktereket, és az izgalmas, bár nem túl
gyors nyomozás is felkelti az érdeklődésüket.

Amit a BSG szünetében érdemes nézni: The Shield

A mostani poszttal remélhetőleg egy kisebb rovat fog beindulni,
amelynek keretein belül olyan produkciókat szándékozok megismertetni a
Nyájas Olvasóval, amely minden bizonnyal elnyerné a tetszését bárkinek,
aki értékeli a BSG-t a látványos CGI-n és a misztikumon túl is. Az első
áldozatunk a Kemény zsaruk, eredeti címén The Shield, amelyet épp a
nyáron zavartam le.

Nem célom átmenni sorozatajánlói vagy -rajongói blogba, ezért a
tovább után próbálom úgy megközelíteni a témát, hogy azokat a dolgokat
emeljem ki, amelyekben össze tudom mérni ezt a remek rendőrös műsort a
Battlestar Galacticával.

A The Shield az egyik úttörője nemcsak a kábeltelevíziózásnak, hanem en bloc a televíziózásnak, több szempontból is. A (többségében) jó ügy érdekében aljasságra is hajlamos kemény zsaruk középpontba állításával és a minden-héten-egy-ügy formulától való szakítással az egyik előhírnöke lett a sorozatok fénykorának, amelyet most élünk.

A főszerepben a Michael Chiklis által alakított Vic Mackey áll, de a sorozat az évadok folyamán majdnem ugyanolyan ensemble show-vá nőtte ki magát, mint amilyen a Battlestar Galactica. A különböző szezonok általában 13 részesek, és a cselekmények nagyon alaposan előre megtervezettek, ezért sokkal intenzívebb és eseményközpontúbb a sorozat, mint a lényegesen karakterorientáltabb BSG.

Ennek ellenére valóban háromdimenziós és mély figurákat vonultat fel a The Shield, méghozzá mindenféle klisétől mentesen: ne hagyjuk magunkat megcsalatni az első látszatra egyszerű opportunista ellenlábasként feltűnő századostól, és ne higyjük, hogy a kopaszodó redneck csapattárs csak azért van Vic Mackey oldalán, hogy asszisztáljon a piszkos ügyleteihez.

Vannak ugyan elnagyolt és elfeledett karakterek, de alapvetően mindenkiről elmondható, hogy hamar kilépnek a skatulyákból, még az állandóan szívatott és szerencsétlen detektívről is kiderül, hogy valójában a legjobb nyomozók egyike. Nem merném összehasonlítani őket a BSG hőseinek kidolgozottságával, de a hitelességük kétségbevonhatatlan.

A sorozat mindemellett brilliánsan megírt, komplex forgatókönyvekkel operál, amelyeknek jelentős része a kreátor Shawn Ryan munkája, és nem fukarkodnak az ütős beszólásokkal és a mocskos káromkodásokkal sem. A már-már David Mamet-i magasságokban szárnyaló párbeszédeket maga a mester is értékeli: egy epizódra beugrott rendezni, azóta pedig Ryannel közös sorozatot is csináltak már The Unit címmel. A műsorral összefüggésbe hozható nagy nevek közt feltűnik még Frank Darabont, aki szintén direktori minőségében tűnt fel egy alkalommal, illetve Glenn Close és Forest Whitaker is, akik hosszabb távon játszottak egy-egy vendégszerepet.

A konstans minőségre garancia, hogy a hét év alatt alig cserélődött az írói műhely legénysége, és maga Ryan személyesen is ott atyáskodott majdnem minden forgatásnál. Ez a műsor nem az ingadozó színvonaláról vagy a fillereiről ismert, hanem az egyre jobb és jobb évadjairól, amelyek folyvást magasabbra tették a mércét a színészek, az írók, sőt, a konkurens tévésorozatok számára is. Annak ellenére, hogy a szezonok formulája végig hasonló marad, az alkotók képesek voltak annyira változatosak maradni, hogy a nézőnek ne legyen elege az újabb kihívásokból, amelyek elé a hősök kerülnek.

A kézikamerás rendezést valószínűleg a Kemény zsaruk vitte tökélyre, előfordul, hogy az operatőr egy félig nyitvahagyott ajtó mögül kandikál, vagy fogja magát, és bekúszik a széken ülő szereplő és az asztal közé. A vágás terén is szokatlan és profi módszerekkel találkozunk, amellett a fényképezés és a hangmérnöki munka is hibátlan, ezek az emberek összességében véve tökéletes mozifilmes hatást érnek el minden egyes epizódban. 

Rengeteget lehetne még elmondani erről a színvonalas sorozatról, de legyen elég annyi, hogy a legjobb tévés produkció címéért simán versenybe szállhatna a BSG-vel. A történet terén mindenképp győzedelmeskedik, a drámaisága tökéletes, a karakterekben azonban alulmarad. Annyiban megegyeznek, hogy a feltett erkölcsi-morális kérdéseket nem akarják megválaszolni, csak feldobják a labdát a nézőnek, és rábízzák a döntést. Egyik esetben sem gondolkodhatunk "jó" és "rossz", "helyes" és "helytelen" fogalmán. 

Annak, aki még nem látta, a pilotra mindenképp érdemes benevezni, annál ütősebb sorozatpremier valószínűleg még nem látott napvilágot. A hetedik és egyben utolsó évad szeptember másodikától látható, így nemsokára egyben is meg lehet majd nézni az egész történetfolyamot.