A lassan egy hónapja hanyagolt bejegyzéssorozat valószínűleg ezzel a fejezetével csúcsosodik ki, ugyanis szerény véleményem szerint – és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül – a valaha készített legjobb tévésorozat lesz most a témánk, amely nem más, mint a Carnivàle.
Mindösszesen két hibáját tudnám felróni a produkciónak, ezek közül az első az, hogy nincs befejezve: ha valaki nem szereti, hogy a történet, amelyet oly hosszasan végigkövetett, lezáratlan marad, az inkább bele se kezdjen a Carnivàléba, ugyanis ezt a hat évadra tervezett monstre vállalkozást a második év végén levette a műsoráról az anyacsatorna, az HBO. A második hiba az, hogy Ronald D. Moore csak az első évad készítésében vett részt, de ezt még meg tudom bocsátani, ugyanis a Battlestar Galactica kedvéért hagyta ott a vezető produceri széket.
Az HBO egyik első vállalkozása volt ez a “period piece”-ek, azaz a valamely történelmi időszakot felölelő darabok terén, rögtön a Maffiózók mellett, és azóta sem nagyon tudott kiszakadni ebből a stílusból: igaz, a Carnivàle buk(tat)ása után elhajtották a Mad Men producereit az előző század közepén játszódó ötletükkel, de később ők adtak pénzt a Rómára, megcsinálták a John Adamset, és a trend azóta is tart.
A Carnivàle félig-meddig történelmi, félig-meddig fantasztikus sorozat, és ebben a kettősségében nagyon is hasonlít a BSG-re: mindkettő a maradéktalan realizmusra törekszik, ugyanakkor a történetét nem evilági, nem ritkán mitikus elemek fűszerezik. Az 1930-as évek Amerikájában, a nagy gazdasági válság idején követjük végig egy vándorcirkusz, maga a hangzatos nevű Carnivàle utazását az Államok különböző településein, és ezalatt nemcsak roppant érdekes karakterek garmadájával ismerkedünk meg, de kibontakozik előttünk a Jó és a Rossz ősi küzdelme is.
Ez a premissza elsőre talán nem túl sok jót ígér, de a sorozat atyja, a képregények világából előtört Daniel Knauf elővette a keresztény hitvilág kimeríthetetlen forrását, és valami egészen brilliáns, epikus ívű történetet tervezett meg a Krisztus-Antikrisztus konfliktusára építve, amely végül a második világháborúban (kvázi) tetőzött volna be, ha a legfelsőbb hatalmak is úgy akarják.
A két főhősünk Ben Hawkins, a nincstelen, vidéki fiú, akit Nick Stahl alakít, valamint Justin testvér, a metodista lelkész, akit Clancy Brown brilliáns játéka keltett életre, ám, akárcsak a Battlestar esetében, nem nevezhetjük őket a szó szoros értelmében vett főhősnek, ugyanis a közel húsz fontosabb mellékszereplőnek, többségében a vándorcirkusz tagjainak köszönhetően csak az adásidő töredéke jut nekik.
A sorozat remekül adja vissza a korszak hangulatát, a teljesen kilátástalannak tűnő gazdasági válság depresszióját, amit a ’30-as években pusztító homokviharoktól sújtott amerikai vidék szemszögéből láthatunk, és megspékeli ezt a legbizarrabb értelemben vett cirkuszi varázslatossággal, a kirekesztett, testi hibás emberek sokaságával, valamint az egészet körüllengő titokzatossággal, misztikussággal.
Első pillantásra csak szokatlan hangulati elemeknek gondolhatnánk a törpenövésű embert a Twin Peaksből, a krokodilbőrű férfit, a rákollókezű nőt, a vak mentalistát a Kaméleonból, a kómában vegetáló, ugyanakkor praktizáló jósnőt, vagy éppen a soha nem látott egyszemélyes Vezetőséget, ám ők mindnyájan kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak a bonyolult, érdekes és megunhatatlan karakterekkel megtűzdelt történethez, a Ron Moore-ra oly jellemző módon, ahol még a legutolsó mellékszereplőnek is önálló személyisége és többé-kevésbé összetett jelleme van.
Más sorozatokkal ellentétben a Carnivàlénak nagyon nagy előnye, hogy pontosan tudja, mit akar, méghozzá minden fronton. Dan Knauf közel tíz évig dédelgette az ötletét a vándorcirkuszról, a produceri feladatokat pedig a televíziózás legnagyobbjai látták el, miután Knaufnak ebben vajmi kevés tapasztalata volt. Így nemcsak egy komplex és előre megtervezett háttértörténetet, de egy nagyon is kézzelfogható világot kapunk hús-vér karakterekkel, akiket nagyon alapos szereplőválogatás után kiválasztott, profi színészek tettek hihetővé, megdöntve minden klisét az egyszerű cirkuszi látványosságokról.
A Carnivàle megtekintése után lehet némi hiányérzetünk, hiszen a három fejezetéből csak az elsőt zárták le, ám a kíváncsiak a wikipédián utánajárhatnak annak, hogy mi történt volna a hátralevő évadokban, és körülbelül hogyan zárult volna le a generációkon átívelő cselekmény.
Minden Battlestar Galactica-nézőnek tudom ajánlani ezt a mozifilmes minőségű, többszörös Emmy-díjas alkotást: itt a mitológia és a rejtélyek szerelmesei és a remekbeszabott dráma kedvelői egyaránt meglelhetik a számításukat, csak bele ne feledkezzenek a megkapó és utolérhetetlen látványvilágba.
A főszerepben a Michael Chiklis által alakított Vic Mackey áll, de a sorozat az évadok folyamán majdnem ugyanolyan ensemble show-vá nőtte ki magát, mint amilyen a Battlestar Galactica. A különböző szezonok általában 13 részesek, és a cselekmények nagyon alaposan előre megtervezettek, ezért sokkal intenzívebb és eseményközpontúbb a sorozat, mint a lényegesen karakterorientáltabb BSG.