Tag: guess whats coming

Ha már a megnyomorított hadnagynál tartunk, akkor felhívom a figyelmet, hogy nagyon érdekes dolgokat ír a daláról Bear McCreary a blogján. Az ötlet akkor merült föl, amikor Alessandro Julianiról kiderült, hogy operaénekesnek is tanult fiatal korában (valamelyik találkozón már be is mutatta a rajongóknak a tehetségét).

Michael Angeli megkapta az engedélyt, hogy megírja a szöveget, amelynek a Gaeta's Lament címet adta, majd Bear komponált alá egy dallamot és kísérőzenét, amelybe Alessandrónak is jócskán volt beleszólása, és így jött létre ez a ballada, amely végül a színész csodálatosan szívszorító hangjával együtt igazi mesterművé fejlődött. Tényleg csak a tökéletes jelzővel tudom illetni, a megfelelő pillanatban mindig a megfelelő hangerővel
hallhattuk, a hangszerek mindig a megfelelő pillanatban léptek be, a
végén pedig nagyon szépen rezonált az utolsó sor a hibrid
felébredésével, Michael Angeli rejtett szándékainak megfelelően. Én pedig megkaptam vele a karakterközpontú B-szálamat, amelyet úgy reméltem.

A fő cselekménysodrásból először is a fantasztikus űrjeleneteket
kell megemlítenem. Csak most figyeltem fel rá, hogy a hajók mennyit
mozognak, úsznak "álló helyzetben" is, amire eddig szerintem nem
fordítottak figyelmet az animátorok. Az egyetlen furcsaság, hogy a gyűrűhajót sikerült megjavítani a premier óta, de a tömény látványért cserébe még ezt is el lehet nézni.

A Kvórum-jeleneteknek ismét csak örültem, Lee és Roslin párbeszédei különösen tetszettek. Az elnöknő
megnyilvánulása arról, hogy a tanács tagjainak semmi köze a flotta
jólétéhez, amíg ő betölti a posztját, erősen autokrata
beállítottságról tesz tanúbizonyságot. Nemcsak arról van itt szó, hogy Roslin félti a pozícióját, mint az emberiség vezetője, hanem a fejébe is szállt a hatalom, a nyilvánvalóan csak félig-meddig kompetens politikusokból álló küldöttgyűlést pedig messzemenően lenézi és negligálja. Éppen ezért volt hatásos az a momentum a gyengélkedőn, mikor Leet előre le akarja beszélni a seggnyalásról, pedig az azt jött bejelenteni, hogy a leváltását fontolgatják.

Az elnöknő
arcán is tükröződik a felismerés, hogy a próféciák ellenére sem
körülötte forog a világ, nélküle is tud levegőt venni a flotta, sőt, a Kvórum is működik a jelenléte nélkül. Natalie
bemutatása előtt már így is beszél a kollégáihoz, félreteszi a szokásos
(gondolom, a képviselők számára unalmassá váló) érvelési szisztémáját,
és a cylonra bízza a magyarázatot. Érdekes, hogy ehhez Lee tanácsára volt szüksége. Végre egyenes az embereivel, ami különösen Baltar
kritikája után szembetűnő, aki szerint a patriotizmus retorikájával
valójában csak sötétségben tartja a flottát és a körülötte levőket.
(Mellesleg mi ez, ha nem a legnagyobb diktatúrák első számú eszköze? Mi
ez, ha nem direkt utalás Bush módszereire?)

Talán most már hajlandó lesz azt is belátni az elnöknő, hogy Lee Adama valóban nem ellene dolgozik. Képes volt Baltar tárgyalása miatt elfeledni az elmúlt éveket, amikor a pilóta, az ő Apollo
századosa katonai tanácsadónak csapott fel a kedvéért, fegyvert emelt
miatta egy felettesére, az apját és a hivatását megtagadva vele tartott
Kobolra, amikor a flotta kettészakadt, és még sorolhatnám, hányszor bizonyította Lee a lojalitását a demokrácia felé, amelyet most épp ő, az eszme legfőbb reprezentatív személyisége tipos sárba.

Roslin azonban képes a belátásra, bár lehet, hogy csak a saját hatalmát féltve adott igazat Leenek. Ugyanakkor Starbuckkal szemben is megtörik, amikor kiderül, hogy az őáltala kijelölt jövőkép nem is feltétlenül ellentéte a cylonok
tervének. Az, hogy a hibrid őt is megemlíti a próféciájában, csak egyet
jelenthet, hogy mindnyájan ugyanannak a nagy tervnek a részesei, és nem
ellenlábasok két különböző útvonalon.

Natalie beszéde a Kvórum
előtt a sztori szempontjából nem a küldöttség megnyugtatása miatt
fontos, ez egyértelmű. Egyrészt azzal, hogy a halandóságukról beszél,
ráébreszti Starbuckot, hogy mit jelenthet az ő szerepe, mint a halál hírnöke. Egyre valószínűbb, hogy a végzetet ő épp a cylonok számára hozza el, hiszen a kulcsszerepe teljesen nyilvánvaló a halandóvá tételükben. Nem csodálkoznék, hogyha a Földet az emberek és a cylonok valóban együtt érnék el, ugyanakkor ez csak azt jelentené, hogy egy Leoben, egy Caprica Six és egy Athena marad fenn az egész fajból.

Emellett Natalie-t ez a találkozás ébreszti rá az emberek milyenségére, arra a tényre, hogy ironikus módon a cylonok
megbízhatóbbak, mint az emberiség, genocídium és háborús bűnök ide vagy
oda. A két nép szövetsége egy jó ideje ott lógott a levegőben, ám Új-Caprica
óta tudjuk, hogy ez nem működik ilyen egyszerűen. A tanulságokat
mindenki leszűrte azokból a hónapokból, és mi is tudjuk, hogy csak úgy
alakulhat ki fegyverszünet, hogyha tétje is van. És itt rejlik Ron Moore és csapata zsenialitása, akik jóformán kényszerűségből hozták be a Final Five-vonalat a történetbe, de okosan felhasználták őket arra, hogy békét teremtsenek a két nép között.

A megnyugvást azonban nem könnyű elérni, valószínűleg az öt utolsó cylon
lelepleződése sem egy nagy, patetikus összeboruláshoz vezet majd. Az
alkotók ennél profibban játsszák ki kártyákat azzal, hogy a Final Five
jelenlétét a kényszerű béke eszközévé teszik, és későbbi konfliktusokat
alapoznak meg általuk. A Földdel való kapcsolatuk nem is bonyolítja,
hanem éppenséggel egyszerűsíti a háttérben húzódó mitológiát, nem
mellesleg pedig fontossá teszi őket mindkét fél számára. A zsilipen
ezek után legalábbis biztosan nem lökhetik ki őket, és igen, kezd
összeérni a sokáig egymástól függetlennek tekintett otthonkeresés és a cylon misztikum története.

Ha már a megnyomorított hadnagynál tartunk, akkor felhívom a figyelmet, hogy nagyon érdekes dolgokat ír a daláról Bear McCreary a blogján. Az ötlet akkor merült föl, amikor Alessandro Julianiról kiderült, hogy operaénekesnek is tanult fiatal korában (valamelyik találkozón már be is mutatta a rajongóknak a tehetségét).

Michael Angeli megkapta az engedélyt, hogy megírja a szöveget, amelynek a Gaeta's Lament címet adta, majd Bear komponált alá egy dallamot és kísérőzenét, amelybe Alessandrónak is jócskán volt beleszólása, és így jött létre ez a ballada, amely végül a színész csodálatosan szívszorító hangjával együtt igazi mesterművé fejlődött. Tényleg csak a tökéletes jelzővel tudom illetni, a megfelelő pillanatban mindig a megfelelő hangerővel hallhattuk, a hangszerek mindig a megfelelő pillanatban léptek be, a végén pedig nagyon szépen rezonált az utolsó sor a hibrid felébredésével, Michael Angeli rejtett szándékainak megfelelően. Én pedig megkaptam vele a karakterközpontú B-szálamat, amelyet úgy reméltem.

A fő cselekménysodrásból először is a fantasztikus űrjeleneteket kell megemlítenem. Csak most figyeltem fel rá, hogy a hajók mennyit mozognak, úsznak "álló helyzetben" is, amire eddig szerintem nem fordítottak figyelmet az animátorok. Az egyetlen furcsaság, hogy a gyűrűhajót sikerült megjavítani a premier óta, de a tömény látványért cserébe még ezt is el lehet nézni.

A Kvórum-jeleneteknek ismét csak örültem, Lee és Roslin párbeszédei különösen tetszettek. Az elnöknő megnyilvánulása arról, hogy a tanács tagjainak semmi köze a flotta jólétéhez, amíg ő betölti a posztját, erősen autokrata beállítottságról tesz tanúbizonyságot. Nemcsak arról van itt szó, hogy Roslin félti a pozícióját, mint az emberiség vezetője, hanem a fejébe is szállt a hatalom, a nyilvánvalóan csak félig-meddig kompetens politikusokból álló küldöttgyűlést pedig messzemenően lenézi és negligálja. Éppen ezért volt hatásos az a momentum a gyengélkedőn, mikor Leet előre le akarja beszélni a seggnyalásról, pedig az azt jött bejelenteni, hogy a leváltását fontolgatják.

Az elnöknő arcán is tükröződik a felismerés, hogy a próféciák ellenére sem körülötte forog a világ, nélküle is tud levegőt venni a flotta, sőt, a Kvórum is működik a jelenléte nélkül. Natalie bemutatása előtt már így is beszél a kollégáihoz, félreteszi a szokásos (gondolom, a képviselők számára unalmassá váló) érvelési szisztémáját, és a cylonra bízza a magyarázatot. Érdekes, hogy ehhez Lee tanácsára volt szüksége. Végre egyenes az embereivel, ami különösen Baltar kritikája után szembetűnő, aki szerint a patriotizmus retorikájával valójában csak sötétségben tartja a flottát és a körülötte levőket. (Mellesleg mi ez, ha nem a legnagyobb diktatúrák első számú eszköze? Mi ez, ha nem direkt utalás Bush módszereire?)

Talán most már hajlandó lesz azt is belátni az elnöknő, hogy Lee Adama valóban nem ellene dolgozik. Képes volt Baltar tárgyalása miatt elfeledni az elmúlt éveket, amikor a pilóta, az ő Apollo századosa katonai tanácsadónak csapott fel a kedvéért, fegyvert emelt miatta egy felettesére, az apját és a hivatását megtagadva vele tartott Kobolra, amikor a flotta kettészakadt, és még sorolhatnám, hányszor bizonyította Lee a lojalitását a demokrácia felé, amelyet most épp ő, az eszme legfőbb reprezentatív személyisége tipos sárba.

Roslin azonban képes a belátásra, bár lehet, hogy csak a saját hatalmát féltve adott igazat Leenek. Ugyanakkor Starbuckkal szemben is megtörik, amikor kiderül, hogy az őáltala kijelölt jövőkép nem is feltétlenül ellentéte a cylonok tervének. Az, hogy a hibrid őt is megemlíti a próféciájában, csak egyet jelenthet, hogy mindnyájan ugyanannak a nagy tervnek a részesei, és nem ellenlábasok két különböző útvonalon.

Natalie beszéde a Kvórum előtt a sztori szempontjából nem a küldöttség megnyugtatása miatt fontos, ez egyértelmű. Egyrészt azzal, hogy a halandóságukról beszél, ráébreszti Starbuckot, hogy mit jelenthet az ő szerepe, mint a halál hírnöke. Egyre valószínűbb, hogy a végzetet ő épp a cylonok számára hozza el, hiszen a kulcsszerepe teljesen nyilvánvaló a halandóvá tételükben. Nem csodálkoznék, hogyha a Földet az emberek és a cylonok valóban együtt érnék el, ugyanakkor ez csak azt jelentené, hogy egy Leoben, egy Caprica Six és egy Athena marad fenn az egész fajból.

Emellett Natalie-t ez a találkozás ébreszti rá az emberek milyenségére, arra a tényre, hogy ironikus módon a cylonok megbízhatóbbak, mint az emberiség, genocídium és háborús bűnök ide vagy oda. A két nép szövetsége egy jó ideje ott lógott a levegőben, ám Új-Caprica óta tudjuk, hogy ez nem működik ilyen egyszerűen. A tanulságokat mindenki leszűrte azokból a hónapokból, és mi is tudjuk, hogy csak úgy alakulhat ki fegyverszünet, hogyha tétje is van. És itt rejlik Ron Moore és csapata zsenialitása, akik jóformán kényszerűségből hozták be a Final Five-vonalat a történetbe, de okosan felhasználták őket arra, hogy békét teremtsenek a két nép között.

A megnyugvást azonban nem könnyű elérni, valószínűleg az öt utolsó cylon lelepleződése sem egy nagy, patetikus összeboruláshoz vezet majd. Az alkotók ennél profibban játsszák ki kártyákat azzal, hogy a Final Five jelenlétét a kényszerű béke eszközévé teszik, és későbbi konfliktusokat alapoznak meg általuk. A Földdel való kapcsolatuk nem is bonyolítja, hanem éppenséggel egyszerűsíti a háttérben húzódó mitológiát, nem mellesleg pedig fontossá teszi őket mindkét fél számára. A zsilipen ezek után legalábbis biztosan nem lökhetik ki őket, és igen, kezd összeérni a sokáig egymástól függetlennek tekintett otthonkeresés és a cylon misztikum története.