Az epizód írója, Michael Taylor, és a producere, Michael Angeli beszélt Mo Ryannel a Chicago Tribune-től, és elsősorban produkciós infókra, érdekességekre világítottak rá, amelyeket csak kivonatolva fordítok le, de a fontosabb pontok az interjúból megtalálhatóak a tovább mögött. Az egész írás erre lelhető.
Mit tudott Edward James Olmos rendezőként hozzátenni az epizódhoz?
Taylor: Ahogy bizonyára sejtik, Eddie-nek kiváló a kapcsolata a színészekkel, a rendezői stílusa pedig nagyrészt ösztönös. Képes bármilyen jelenet felszíne alá ásni, és megragadni az érzelmeknek olyan nyers folyamát, amit a szavak képtelenek kifejezni.
Helo és Athena jelenete hosszabb volt a bevezetőben és párbeszédük is volt, amiből valamennyi rákerül majd Eddie rendezői változatára a DVD-n. Eddie levágta az egészet erre a jelentős momentumra, ami meg sem volt írva, a forgatókönyv csak előkészítette. Az első felvétel megsemmisítően hatott Grace Parkra, annyira kikészítette, hogy azt sem tudta, mi történik. A második felvételnél hozta elő belőle ezt Eddie.
Angeli: Eddie nem csak az állandó szereplőkkel viselkedett ilyen közvetlenül. Egy szünet alatt beszélt a hajó javítási munkálatait végző statisztákkal, hogy elmagyarázza nekik, hogyan tegyenek úgy, mintha súlyos ládákat emelgetnének, miközben a dobozok üresek voltak. Mindnyájukhoz egyenként szólt, amitől azok sokkal jobban beleélték magukat, fontosnak érezték magukat. Ez is Eddie egyik felbecsülhetetlen erényét mutatja, a sorozat iránti odaadó szeretetét.
Nem csak Adama küszködik a festékkel a veszteség fájdalma miatt. Az Eddie is, amint felismeri, hogy az izgalmak, a barátságok, a harcok, a vancouveri időjárás, a kemény munka, a karakter, akit közel hat évig megformált, a végükhöz közelednek. Abban a jelenetben Eddie csak hagyta, hogy forogjanak a kamerák. Egy hosszú felvételt csinált, amíg ki nem merült. Beszéltünk arról, hogy Adama ugyanezen ment át, amikor megtudta, hogy Tigh cylon. Ám a két jelenet természete nem is lehetne különbözőbb — és mindkettő egyformán érthető.
Tudatosan épített a történetbe utalásokat az Unfinished Businessre és a Sine Qua Nonra [igazából a Ties That Bindra]?
Taylor: Nem tudatos tervvel ültem neki a dolognak, de a joint biztosan ott bújt a tudatalattim lapjai között, mint Laura könyvében. Szerintem a befejezéseknek tükrözniük kell a kezdeteket, és számomra az Unfinished Business volt a belépő a sorozatba.
Mennyi mindent kelllett kivágni az epizódból?
Nem sokra emlékszem, de legalább egy jelenet volt Tyrollal a fogdában. Úgy rémlik, abban a tudatban írtam, hogy Tyrol beismerte a tettét, és bűntudatból juttatta magát oda.
Az epizódjaim mindig túlzsúfoltak, ezért biztosan nagyon sok anyag végezte a proverbiális padlón. Úgy gondolom, az epizódok többsége (legalábbis az enyéim) csak jobb lesz attól, amit ki kell vágni belőle.
EJO remek alakítást hozott ki a kislányból, aki Herát alakította. Hogy sikerült neki?
Angeli: Eddie kezére játszott, hogy új színésznő játszotta a szerepet. Ő úgy tizenhat hónappal idősebb volt az eredeti Heránál, aki, akármilyen édes is volt, úgy tűnt, mintha [a zavart elméjű] Bette Davist próbálná megidézni a Hush… Hush, Sweet Charlotte-ból.
Kíváncsi vagyok, mit értett Adama az alatt, hogy, stílusosan akarja elbúcsúztatni a Galacticát.
Taylor: Gondolom "a flotta legjobb hajóját" megillető körülmények közt és pompában. Persze a "stílus" a Galactica szótárában általában többet jelent, mint üres tüzijátékot és színpadias gesztusokat. Szóval majd meglátjuk.
Nehezebb volt megírni ezt az epizódot, mint a korábbi forgatókönyveit?
Taylor: Érdekes módon ezt viszonylag egyszerű volt megírni. Úgy emlékszem, Ron nem írt olyan sok jegyzetet az első vázlatomhoz, és lényegében azt a változatot forgattuk le különböző változtatásokkal. Közrejátszhatott benne, hogy volt valami elkerülhetetlen ezeknek a karaktereknek az utolsó előtti találkozásaiban. Azok után, amin keresztül mentek, mintha mindnyájan szeretnék bezárni a kört, és a feloldozás talán kellemesebb folyamat lehet, mint az utazás, amellyel idáig eljutottak.
Az én dolgom csak az volt, hogy előkészítsem a stafétát Ron számára, ami megkönnyítette a dolgom, és megnehezítette az övét.
Angeli: Tayor csak szerénykedik. A sztorivázlat legalább háromszor jelentősen változott. Végeredményben ez az epizód volt a küszöb. Ebből kifolyólag a különböző részletek helyre illeszkedéséről szólt, elsősorban a karaktereink elmeállapotáról, és nem az űrcsatákról.
Egy ideig a kiszellőztetett Sixszel történt baleset az epizód közepén történt, de Mike felismerte, hogy kellett valami ütős a sztori elejére. Ezen kívül Mike többnagyszerű ötletét is áttettük az előző és a következő részekbe. Rengeteg átstrukturálás, újragondolás és elfogadás jellemezte ezeknek az epizódoknak az elkészültét.
Nekem úgy tűnt, az epizód központi témája az elfogadás — a valóságé és az igazán fontos dolgoké. Mit gondolnak erről?
Taylor: az elfogadás szar dolog tud lenni.
Persze megvannak a maga előnyei. Némi súly kerül le az ember válláról, és képes másként cselekedni, bátor döntéseket hozni, vagy rémítő felismerésekhez érkezni. No de majd meglátjuk.
Angeli: William Goldman szerint képesnek kell lennünk megölni a saját gyermekeinket. Taylor addig halogatja, amíg fel nem nőnek. Ron mindig jókat nevetett, hogy Taylor mennyire bír ragaszkodni az elképzeléseihez. Képzeljék el, hogy érezhette hát magát, miközben a Virtuality miatt L.A. és Florida között ingázott, ahol édesapja romló egészségi állapotát kísérte végig, míg az el nem távozott szeptemberben — ahelyett, hogy az utolsó show-ján dolgozott Vancouverben.
Mi jelentett különösebb kihívást az "Islanded" forgatásán?
Angeli: Baltar borotválkozós jelenetetét nehéz volt megvalósítani. Eddie azt akarta, hogy Six borotválja őt, de úgy, hogy közben ne látszódjon a tükörben. Végül odébb helyeztük Head Sixet és Baltar magát borotválta, de fenomenális rendezés és kameramunka volt így is.
Ron felesége szerette volna meghálálni egy nő segítségét az írósztrájkban azzal, hogy felhozta őket a stúdióba. A nő hozta a férjét és egy munkatársát is. Ron akarta őket körbevezetni, de a Caprica forgatásán ragadt, így beugrottam helyette. Miközben aláírták a titoktartási szerződést, az egyik alkalmazottunk hallotta, hogy miattam aggodalmaskodnak. Remélték ugyanis, hogy nem ismerem föl, hogy ők a Television Without Pity írói, akik azzal bíráltak, hogy nőgyűlölő pöcs vagyok, aki a karaktereken keresztül éli ki a saját beteges szexuális fantáziáit (ui. mégis, ki nem?). Akartam mondani valamit, de annyira izgatottak és hálásak voltak, hogy ott lehettek, hogy nem akartam elrontani az élményüket ezzel, így inkább a nyelvembe haraptam. Keményen.
Végül is kedvesek voltak, bár legeslegelőször a hulladéktárolónkat akarták megnézni. Mikor a stúdióba értünk, Eddie épp Ellen és Tigh jelenetét forgatta, amiből nyilvánvaló volt, hogy ő az utolsó cylon. A szemem sarkából láttam a pillantásukon a teljes döbbenetet. Nemcsak a titkot tartották meg kilenc hónapig, de megígérték, hogy a látogatásukról se tesznek említést a fináléig, ami még keményebb lehet. A legszebb, hogy küldtek nekem megkapó köszönő-kártyákat, aztán tovább ócsáróltak a TWOP-on.
Mintha Angelit láttam volna a hangárban, de lehet, hogy csak kivetítettem.
Angeli: Beszélő szerepem volt [mint Baltar szektájának tagja], amit sajnos ki kellett vágni. A jelenetem során egyszer Steve McNutt operatőr kiabálva eltoloncolt, mert rágóztam, amiről az emberiség nem sokkal a cylon háború előtt szokott le.
Az évad elején kigondoltam, hogy milyen jó lenne, ha minden héten tudnék írni a következő epizód írójáról egy kis ismertetőt. Ahogy a mellékelt ábra mutatja, ezt nem sikerült megvalósítanom, pedig igazán nem lett volna nehéz dolgom azzal a négy emberrel, aki szóba jöhetett volna, tekintve, hogy a Bradley&David párost már letudtam, Kevin Fahey-ről pedig nem tudtam volna mit írni. 
