Hát egy hét után végre le bírtam tenni a seggemet, hogy megnézzem a legújabb Battlestar Galactica epizódot (OMG), majd megírjam a gondolataimat az előzőről. Következzem tehát a The Passage elemzése.
Amint arra már felhívtam a figyelmet, a sztorit Jane Espenson hozta tető alá. Róla annyit kell tudni, hogy "szabadúszó", vagyis ide-oda csapódik sorozatok között, időnként írva egy-egy részt mindenhova. Jelentősebb munkái közé tartozik a Buffy és a Szívek szállodája, de híres a Fireflyhoz írt egy szem forgatókönyve is. Különleges ismertetőjele, hogy szereti a témákat a humorosabb végükről megközelíteni, ezzel elég egyéni és megkülönböztethető színfoltját alkotva sok produkciónak. Akármihez is nyúljon, arról tutira el lehet mondani, hogy "ez olyan dzséneszpenzonos".
Ez még a Battlestar Galactica egyik valaha volt legsötétebb epizódjáról is elmondható. Lévén szabadúszó, nem átallottak az írónőnek egy kicsit több mozgásteret adni, hadd tágítsa ki a történet kereteit, hadd vigyen bele minél több eredetiséget. A világ többi részével ellentétben én speciel nem örültem annak, hogy egy ilyen stílusú szerző kezébe került a The Passage. Azzal egyetértek, hogy egy mellékszereplőhöz csak olyasvalaki tud merészen nyúlni, aki független a BSG-féle mentalitástól, és bele mer vinni némi újat is a karakterbe. Espenson módszereit azonban nem éreztem annyira helyénvalónak ez esetben.
Kicsit eleve komolytalannak érzem ezt az írói munkásságot, legalábbis a sötét tónusú Battlestarhoz semmiképp sem tartom adekvátnak. Ugyan Jane Espenson nem próbálta meg erőltetni ezt a humor-vonalat, mindössze egy-két megvillanásig alkalmazta, de szerintem nem sikerült megragadnia igazán ezt a szomorú és fájdalmas témát. Leginkább az nem tetszett, hogy elővette – illetve elővették, mert ebben az egész Writer's Room keze benne van – a sablonos megoldást, és "megváltották" a nem túlságosan szerethető Katet a hősi halállal. Inkább megérdemelt volna valamilyen értelmetlen halálnemet, ha már mindenképp meg kellett ölni. És az sem jelenetette volna azt, hogy akkor nem sajnáltuk volna. De ezt a felemelkedést enyhén túlzónak éreztem.
Ennek ellenére én is rettentő szomorú voltam, hogy meghalt, szóval az írónőnek sikerült kiváltania a katarzist. A történetvezetése nem volt hiteltelen, csak talán mégsem így kellett volna.
Nagyjából ennyit Jane Espenson kifilézéséről, térjünk át azokra az apróságokra, amik még eszembe jutottak a rész alatt.
Az epizód egyik legsúlyosabb mondatát kiemelném: Starbuck ráripakodik Katre, hogy jó emberek közé hazudta be magát. Namármost. Azért ez még az ultra-beképzelt Starbucktól is picit erős, nem? Épp az előző részben tudtuk meg, hogy mit művelt Lee Adamával, erre szemrebbenés nélkül ilyet mer mondani. Nem mintha rossz ember lenne ő, de hogy ilyenkor nem sír föl benne a lelkiismerete, az már hihetetlen.
A másik, ami nem tetszett, az szerencsétlen Hot Dog kínlódása. Alapvetően durva volt, hogy elvesztett egy hajót a ködben, az pedig megrendítő volt, hogy az egyik ugrás után úgy jöttek vissza, hogy alig álltak a lábukon, és ő végighányta a fedélzetet. Csak azt nem értem, miért pont vele történik meg az összes ilyen szarság? Miért kell egy fő-fő-lúzernek lennie a fedélzeten? Akit Starbuck egy jobbhoroggal leküld a padlóra? Szegény Eddie Olmos, nem lehet túl büszke a fiára, jól kicsesztek vele az írók. 🙂
Több helyütt is olvastam néhány jobb memóriájú rajongó megfigyelését, miszerint ebben a részben feloldottak az írók egy apró ellentmondást. Korábban ugyanis Adama exnejét hívták már Anne-nek és Caroline-nak is, amiből mindenki azt gondolta, hogy kettő is volt neki. Ezt a bakit orvosolták egy huszárvágással most: Adama a feleségét Carolanne-ként emlegeti, ami a kettő szintézise. Ezzel letudták: egy felesége volt Adamának, slussz-passz.
Ugyanakkor ejtettek is egy szarvashibát az írók. Igazából ez valószínűleg szándékos, de attól még hülyeség. Héra férje mióta Jupiter? Az mindig is Zeusz volt, még a BSG mitológia szerint is. Emlegették nem is egyszer. Ilyen hülyeséget legutoljára a Herkules New Yorkban című filmben hallottam, Arnold Schwarzenegger fergeteges debütálásával. Azért nem mindegy, hogy egy B-film vagy egy BSG nézi-e hülyének a nézőit.
Annál érdekesebb a feltevés, és élnék is gyanúperrel, hogy talán a Cylonok és az emberek istene egy és ugyanaz. Arról már meggyőződhettünk, hogy valószínűleg mozognak a háttérben mindenféle misztikus erők, szóval nem olyan semmitmondó ez a spekuláció. Érdemes elgondolkodni rajta.
Majd elfelejtettem. Hát természetesen az epizód legjobb jelenete megint a meg nem énekelt hősünkhöz, Tigh ezredeshez kötődik. Tigh visszatért a hídra. Persze az "univerzum legdühösebb embere" (© Ronald D. Moore) még a posztját se tudja elfoglalni békésen, de ettől kurva jó az egész figura. Ron Moore azt mondja, inkább vesz el a cselekménytől néhány fölös percet, és szánja őket ilyesmire, mert olyan jó látni az ilyen karakter-mozgatta jeleneteket. És milyen igaza van.
Mellesleg ebből a részből a szokásosnál is több jelenetet vágtak ki, remélem, lesz min csemegézni a letölthető Deleted Scenes-ben az évad végén. Például Helo elég sokat aggodalmaskodott a sugárzásveszély miatt, hiszen ő hónapokig élt a radioaktív Capricán, és enyhe fóbia alakult ki benne azóta. Ezt mondjuk szívesen láttam volna a képernyőn. Laura meg alig volt benne az epizódban. Pedig neki is volt egy teljes B-szála, de mivel ebbe nem fért bele, majd láthatjuk más epizódokban, később. A befejezés viszont a legérdekesebb. Úgy vágták el, hogy a könnyeivel küszködő Kara mögött lássuk az együttérző Lee-t, és ennyi. Így szerintem elég ütős is lett. Ám eredetileg itt még Kara megfordult, és Lee karjaiba szaladt, hogy ott sírja ki magát. Ez így persze elég ótvarul hangzik, de a két színész biztos jól oldotta meg, csak sajnos mi ezt már nem láthatjuk.
Hát, ennyit írni egy olyan részről, ami nem is tetszett, az a nem semmi. El is halasztom egy csöppet a The Eye of Jupiter (OMG) véleményezését, erre rá kell pihenni.