Érdekes kis vallomás

“I don't really know how guys like Aaron Sorkin and David Kelley do it, where they literally write every single word of every single episode and do it, like, over and over again and do it brilliantly. I find that I can do, like, five… five in a row before I st- I'm really starting to get tired and you're just like putting words down on the page. (…) ”

“That's one of the challenges of being showrunner in television is that ultimately you're responsible for all the episodes and you feel the obligation (…) to make each one of those best they can be (…). And so as you're rewriting it you're bringing it closer to what you think your voice is for the show. But at a certain point it becomes diminishing returns. It becomes- your fatigue level, or at least my fatigue level, is starting to overwhelm the fact that it's my »voice«. ”

Vagyis:

El se tudom képzelni, hogy egy Aaron Sorkin vagy David Kelley hogyan csinálják, hogy gyakorlatilag ők írják meg minden egyes epizód minden egyes sorát, de valami brilliáns módon. Én meg jó ha ötöt meg tudok csinálni egymás után, mielőtt igazán fáradni kezdenék, és már csak szavakat dobálnék egymás után a papírra.

Ez a sorozatkészítés egyik nagy kihívása, hogy végül is minden epizódért egymagad vagy a felelős, és kötelességednek érzed, hogy mindegyikből a lehető legtöbbet hozd ki. Ezért mindent újraírsz, hogy azt a hangot közvetítse a show, amit te szeretnél. De egy bizonyos pont után ez átfordul a minőség-mennyiség kérdésébe. Végül a fáradtságod, vagy legalábbis az én fáradtságom túlhaladja a tényt, hogy ez az egész az 'én hangom'.

 

Mindezt Ronald D. Moore mondta. És egy West Winget vagy Studio 60-t egyáltalán nem könnyebb megírni, mint egy Battlestar Galacticát, szóval Aaron Sorkinnak sincs jobb dolga, bár ő azért elég szélsőséges eset. Mindenesetre tanulságos egy ilyet hallani a BSG fejesétől.

A szöveg a Hero c. rész podcastjében hangzott el, ahol előtte még ezt mondta:

“Now this episode is the first episode of this season I didn't personally take a pass at through my typewriter, as it were. After writing the first two and rewriting the subsequent four or five, depending on how you count, I was getting to what we in writing business call burnout. I was getting really toasty and tired and in some ways the flaws in episodes five and six can be attributed to my own fatigue, at a certain point.”

Magyarul:

Ez az első epizód az évadban, amelyet nem futottam át a saját kis írógépemmel, hanem hagytam olyannak, amilyen. Miután megírtam az első kettőt, aztán átírtam a következő négyet-ötöt (attól függ, hogy számolod), eljutottam oda, amit az írói szakmában kiégésnek hívunk. Teljesen kikészültem és kimerültem, és bizonyos értelemben az ötödik és a hatodik epizód (értd: Torn/A Measure of Salvation) hibái az én fáradtságom számlájára írhatók.

 

Ezt most csak azért emeltem ki, mert elég sokan kritizálták a Torn/A Measure of Salvation párost, a Tornt unalmassága miatt, elvégre abban semmi érdemleges nem történt a felvezetésen kívül, a másikat pedig a kiszámíthatósága miatt (amit írtam is, olyan trekes lett a cselekmény). Nem is azért pészteltem be Moore megjegyzését, hogy "erről ennyit, meg van magyarázva a dolog, el is felejthetjük a bakikat", hanem fogjuk föl ezt egy kis bocsánatkérésnek Ronald D. Moore-tól, aki szintén csak egy ember, Aaron Sorkinnal ellentétben.

Érdekes kis vallomás

“I don't really know how guys like Aaron Sorkin and David Kelley
do it, where they literally write every single word of every single
episode and do it, like, over and over again and do it brilliantly. I
find that I can do, like, five… five in a row before I st- I'm really
starting to get tired and you're just like putting words down on the
page. (…) ”

“That's one of the challenges of
being showrunner in television is that ultimately you're responsible
for all the episodes and you feel the obligation (…) to make each one of those best they can be (…). And so as you're rewriting it you're bringing it closer to what you think your voice is for the show. But at a certain point it becomes diminishing returns. It becomes- your fatigue level, or at least my fatigue level, is starting to overwhelm the fact that it's my »voice«. ”

Vagyis:

El se tudom képzelni, hogy egy Aaron Sorkin vagy David Kelley hogyan csinálják, hogy gyakorlatilag ők írják meg minden egyes epizód minden egyes sorát, de valami brilliáns módon. Én meg jó ha ötöt meg tudok csinálni egymás után, mielőtt igazán fáradni kezdenék, és már csak szavakat dobálnék egymás után a papírra.

Ez a sorozatkészítés egyik nagy kihívása, hogy végül is minden epizódért egymagad vagy a felelős, és kötelességednek érzed, hogy mindegyikből a lehető legtöbbet hozd ki. Ezért mindent újraírsz, hogy azt a hangot közvetítse a show, amit te szeretnél. De egy bizonyos pont után ez átfordul a minőség-mennyiség kérdésébe. Végül a fáradtságod, vagy legalábbis az én fáradtságom túlhaladja a tényt, hogy ez az egész az 'én hangom'.

 

Mindezt Ronald D. Moore mondta. És egy West Winget vagy Studio 60-t egyáltalán nem könnyebb megírni, mint egy Battlestar Galacticát, szóval Aaron Sorkinnak sincs jobb dolga, bár ő azért elég szélsőséges eset. Mindenesetre tanulságos egy ilyet hallani a BSG fejesétől.

A szöveg a Hero c. rész podcastjében hangzott el, ahol előtte még ezt mondta:

“Now this episode is the first episode of this season I didn't
personally take a pass at through my typewriter, as it were. After
writing the first two and rewriting the subsequent four or five,
depending on how you count, I was getting to what we in writing
business call burnout.
I was getting really toasty and tired and in some ways the flaws in episodes five and six can
be attributed to my own fatigue, at a certain point.”

Magyarul:

Ez az első epizód az évadban, amelyet nem futottam át a saját kis írógépemmel, hanem hagytam olyannak, amilyen. Miután megírtam az első kettőt, aztán átírtam a következő négyet-ötöt (attól függ, hogy számolod), eljutottam oda, amit az írói szakmában kiégésnek hívunk. Teljesen kikészültem és kimerültem, és bizonyos értelemben az ötödik és a hatodik epizód (értd: Torn/A Measure of Salvation) hibái az én fáradtságom számlájára írhatók.

 

Ezt most csak azért emeltem ki, mert elég sokan kritizálták a Torn/A Measure of Salvation párost, a Tornt unalmassága miatt, elvégre abban semmi érdemleges nem történt a felvezetésen kívül, a másikat pedig a kiszámíthatósága miatt (amit írtam is, olyan trekes lett a cselekmény). Nem is azért pészteltem be Moore megjegyzését, hogy "erről ennyit, meg van magyarázva a dolog, el is felejthetjük a bakikat", hanem fogjuk föl ezt egy kis bocsánatkérésnek Ronald D. Moore-tól, aki szintén csak egy ember, Aaron Sorkinnal ellentétben.

V’Ger

Kis kihagyás után jelentkezem, mindjárt két rész értékelésével, valamint egy hosszabb lélegzetvételű írással, ha képes leszek azt is befejezni. A Torn és a Measure of Salvation című epizódok végül is összefüggőek voltak, így tán nem is baj, ha egyszerre foglalkozom velük.

Egyrészt egy hét távlatából nehezen tudnék visszaemlékezni, mi kifogásolnivalókat találtam a Tornban, másrészt a Measure of Salvation annyira erőteljes lett, hogy nem is bírtam ilyesmire figyelni, úgyhogy ez a beszámoló kicsit rövidebb, de annál ömlengősebb lesz. Kezdjük azzal, hogy ezek az írók elképesztően jól tudják fenntartani a feszültséget, az ember érdeklődését. Határozottan nem egy Lost, ahol egy kérdésre se kapsz választ, csak újból és újból kicsesznek veled egy újabb rejtéllyel. Eltelt két évad anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna a Cylonokról, és gondolom, rengeteg néző tűkön ülve várta már, mikor derül ki valami végre róluk. És akkor a harmadik évadban eljött az a pont, amikor már nem tudtad elképzelni, hogy hova folytatódhat még ez a sorozat; mikor is az írók előkapták a tarsolyukból a sokat hiányolt Cylon-témát. És hopp, egy csapásra megalapozták az egész évad cselekményét (kis túlzással: tudvalevő ugyanis, hogy lesz egy csomó karakterközpontú, csak-Galactica epizód is). Végre minden kétkedő megnyugodhatott, van hova folytatódjon a sorozat, Moore nem túlzott, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy a fejében két évre előre mindig vannak ötletek.

Miközben pedig gombolyodik a high concept fonala (erről majd később), a háttérben az zajlik, amiért én szeretem a Battlestart. Durva, nagyon durva karakterfejlődés, kifinomult jellemábrázolás. Hogy miért olyan fontos ez? Kérem szépen, egy valamirevaló műsornak ez a legjelentősebb mozgatórugója. Ez az, ami a legtöbb új konfliktust, a legtöbb új történetszálat szüli, de úgy, hogy ne fulladjon szappanoperába a sorozat. Gondoljunk bele, meghozott volna egy olyan döntést az első évad Laura Roslinja, mint amit a Measure of Salvationben meghozott?

A másik oldalon ott van Baltar, akinek a fejlődése már most egyértelműen előrevetíti, mi lesz a sorsa a Cylonok között. A múltkor belinkelt kép is a helyére került, ugyan a szituáció sokkal durvább volt, mint amit vártam. A kínzási procedúra ugyanis annak lett a következménye, ami egy minden eddiginél drasztikusabb előrelépés volt Baltar karakterével. A jó doktorunk minden évadban csinál egy-két merész húzást, de ilyesmire még nem vetemedett. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem lesz rossz ember, sosem volt az, de nemsokára Gaius végleg búcsút mondhat a lelkiismeretének, mert minden tettére fog találni valami decens magyarázatot. Ahogy eddig is mindent a saját boldogulásáért tett, úgy mostantól is, csak a tetteinek többé morális gátja sem feltétlenül lesz. Zárójelben azért megjegyzem, hogy RDM elmondta a podcastjében, hogy szerinte is kicsit elhamarkodott, megalapozatlan volt Gaiusunknak a kihalt basestaron elkövetett cselekedete, de ez részben a sok vágás miatt alakult így, részben meg ez egy muszáj-lépés volt, meg kellett "sürgetni" a karakter fejlődését.

Az apró hibák ellenére egyszerűen élvezet látni, hogy mi megy végbe egyes szereplőkben, és emellett is milyen hibátlan cselekményt (anglomagyarul plotot, de ezt csak azok használják, aki nem tudják, hogy a kettő tökéletesen ugyanaz) hoztak össze íróink a két részre. A Cylonokról rengeteg minden kiderül, és végre elejtenek egy megjegyzést a maradék öt modellről is. Szerény véleményem szerint ezzel csak megmagyarázták, hogy eddig miért nem írták őket bele a sorozatba, és majd csak később találják ki, hogy miért "nem beszélnek róluk". Ez kábé olyan poén volt, mint a Star Trek DS9-ben a klingon homlokredők megmagyarázása. Azon kívül egy szintén Trekbe illő morális problémát kell megoldani, és külön öröm, hogy a BSG-ben azt látjuk: senki sem marad ember az embertelenségben. Helo az egyetlen, aki védi a Cylonokat, de ő is csak a felesége miatt, még ha erkölcsi példabeszédekbe is burkolja véleményét.

És ha már Treknél tartunk, még meg sem magyaráztam a bejegyzésem címét. A 13. kolónia űrszondája, ami totál véletlenül pusztít maga körül mindent, amit ér. Egy olyan ötlet, amit csak a ST-ben vagy háromszor ellőttek, beleértve a címbeli V'Ger esetét is. Olyannyira visszaköszön a feeling, hogy még egy egészséges mennyiségű techno-blablával meg is magyarázzák, miért immunisak rá az emberek és Sharon, miért töltődik le a Cylon tudattal a fertőzés, egyszóval mindent. Nem szoktuk meg az ilyen messzemenő magyarázatokat a BSG-től, de nekem kifejezetten jólesett azok után, hogy mennyi mindenre fogták rá eddig, hogy "mert ők gépek, mi meg emberek vagyunk". Még csak erőltetettnek sem éreztem a szövegeket.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, rövid ömlengés lesz a bejegyzésem, eléggé hosszúra nyúlt. Bár lényegében azt is mondhattam volna: egész egyszerűen kurva jó volt. És abban is benne lett volna minden.

V’Ger

Kis kihagyás után jelentkezem, mindjárt két rész értékelésével,
valamint egy hosszabb lélegzetvételű írással, ha képes leszek azt is
befejezni. A Torn és a Measure of Salvation című epizódok végül is
összefüggőek voltak, így tán nem is baj, ha egyszerre foglalkozom velük.

Egyrészt egy hét távlatából nehezen
tudnék visszaemlékezni, mi kifogásolnivalókat találtam a Tornban,
másrészt a Measure of Salvation annyira erőteljes lett, hogy nem is
bírtam ilyesmire figyelni, úgyhogy ez a beszámoló kicsit rövidebb, de
annál ömlengősebb lesz. Kezdjük azzal, hogy ezek az írók elképesztően
jól tudják fenntartani a feszültséget, az ember érdeklődését.
Határozottan nem egy Lost, ahol egy kérdésre se kapsz választ, csak
újból és újból kicsesznek veled egy újabb rejtéllyel. Eltelt két évad
anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna a Cylonokról, és gondolom,
rengeteg néző tűkön ülve várta már, mikor derül ki valami végre róluk.
És akkor a harmadik évadban eljött az a pont, amikor már nem tudtad
elképzelni, hogy hova folytatódhat még ez a sorozat; mikor is az írók
előkapták a tarsolyukból a sokat hiányolt Cylon-témát. És hopp, egy
csapásra megalapozták az egész évad cselekményét (kis túlzással:
tudvalevő ugyanis, hogy lesz egy csomó karakterközpontú, csak-Galactica
epizód is). Végre minden kétkedő megnyugodhatott, van hova folytatódjon
a sorozat, Moore nem túlzott, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy
a fejében két évre előre mindig vannak ötletek.

Miközben pedig gombolyodik a high concept fonala (erről majd később), a háttérben az zajlik, amiért én
szeretem a Battlestart. Durva, nagyon durva karakterfejlődés,
kifinomult jellemábrázolás. Hogy miért olyan fontos ez? Kérem szépen,
egy valamirevaló műsornak ez a legjelentősebb mozgatórugója. Ez az, ami
a legtöbb új konfliktust, a legtöbb új történetszálat szüli, de úgy,
hogy ne fulladjon szappanoperába a sorozat. Gondoljunk bele, meghozott
volna egy olyan döntést az első évad Laura Roslinja, mint amit a
Measure of Salvationben meghozott?

A másik oldalon ott van Baltar, akinek
a fejlődése már most egyértelműen előrevetíti, mi lesz a sorsa a
Cylonok között. A múltkor belinkelt kép is a helyére került, ugyan a
szituáció sokkal durvább volt, mint amit vártam. A kínzási procedúra
ugyanis annak lett a következménye, ami egy minden eddiginél
drasztikusabb előrelépés volt Baltar karakterével. A jó doktorunk
minden évadban csinál egy-két merész húzást, de ilyesmire még nem
vetemedett. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem lesz rossz
ember, sosem volt az, de nemsokára Gaius végleg búcsút mondhat a
lelkiismeretének, mert minden tettére fog találni valami decens
magyarázatot. Ahogy eddig is mindent a saját boldogulásáért tett, úgy
mostantól is, csak a tetteinek többé morális gátja sem feltétlenül
lesz. Zárójelben azért megjegyzem, hogy RDM elmondta a podcastjében,
hogy szerinte is kicsit elhamarkodott, megalapozatlan volt Gaiusunknak
a kihalt basestaron elkövetett cselekedete, de ez részben a sok vágás
miatt alakult így, részben meg ez egy muszáj-lépés volt, meg kellett
"sürgetni" a karakter fejlődését.

Az apró hibák ellenére egyszerűen
élvezet látni, hogy mi megy végbe egyes szereplőkben, és emellett is
milyen hibátlan cselekményt (anglomagyarul plotot,
de ezt csak azok használják, aki nem tudják, hogy a kettő tökéletesen
ugyanaz) hoztak össze íróink a két részre. A Cylonokról rengeteg minden
kiderül, és végre elejtenek egy megjegyzést a maradék öt modellről is.
Szerény véleményem szerint ezzel csak megmagyarázták, hogy eddig miért
nem írták őket bele a sorozatba, és majd csak később találják ki, hogy
miért "nem beszélnek róluk". Ez kábé olyan poén volt, mint a Star Trek
DS9-ben a klingon homlokredők megmagyarázása. Azon kívül egy szintén
Trekbe illő morális problémát kell megoldani, és külön öröm, hogy a
BSG-ben azt látjuk: senki sem marad ember az embertelenségben. Helo az
egyetlen, aki védi a Cylonokat, de ő is csak a felesége miatt, még ha
erkölcsi példabeszédekbe is burkolja véleményét.

És ha már Treknél tartunk, még meg sem
magyaráztam a bejegyzésem címét. A 13. kolónia űrszondája, ami totál
véletlenül pusztít maga körül mindent, amit ér. Egy olyan ötlet, amit
csak a ST-ben vagy háromszor ellőttek, beleértve a címbeli V'Ger esetét
is. Olyannyira visszaköszön a feeling, hogy még egy egészséges
mennyiségű techno-blablával meg is magyarázzák, miért immunisak rá az
emberek és Sharon, miért töltődik le a Cylon tudattal a fertőzés,
egyszóval mindent. Nem szoktuk meg az ilyen messzemenő magyarázatokat a
BSG-től, de nekem kifejezetten jólesett azok után, hogy mennyi mindenre
fogták rá eddig, hogy "mert ők gépek, mi meg emberek vagyunk". Még csak
erőltetettnek sem éreztem a szövegeket.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, rövid
ömlengés lesz a bejegyzésem, eléggé hosszúra nyúlt. Bár lényegében azt
is mondhattam volna: egész egyszerűen kurva jó volt. És abban is benne
lett volna minden.