Vasárnap éjfélkor lezárult a szavazás, amelyben az olvasók a Battlestar Galactica legjobb epizódjáról döntöttek. 345 voks érkezett, amiért innen is köszönet a sorozatjunkie-nak, és ez a mennyiség elég volt arra, hogy a győzelem megkérdőjelezhetetlenül, egyértelműen és nagy fölénnyel az Exodus második részéé legyen.
A Daybreak bekerülése a megismételt döntőbe lényegében csak a dobogós epizódok esélyeit befolyásolta, megfigyelhető, hogy a Revelations, a Pegasus, a 33 és a Lay Down Your Burdens szavazatszámai alig változtak arányaikban. A Pegasus és a Revelations helycseréje mindenesetre nagyon érdekes, talán betudható annak is, hogy az utóbbiról azóta tudjuk, az alkotóik mi mindenre képesek még.
A dobogón harmadik helyezettet nem is lehet hirdetni, csak két másodikat, ugyanis a Crossroads és a Daybreak hajszálpontosan ugyanannyi, hatvannégy szavazattal fejezte be a versenyt. Érdemes megfigyelni, hogy ha a Crossroadst és az Exodust összerakjuk, akkor kapjuk nagyjából azt, amit történetileg a Daybreak próbált nyújtani, a finálé mégis inkább a karakterközpontúbb, fordulatgazdagabb Crossroadstól tudott szavazatokat elhódítani.
Nem is bizonyítja ennél jobban semmi sem azt, hogy az Exodus második része egy olyan jelentőségű, olyan erős momentuma volt a sorozatnak, amelyet sok szempontból azóta sem tudtak meghaladni az írók. Az új-capricai menekülés látványával és izgalmaival elérték azt a csúcsot, amit nemhogy a BSG, de az egész sci-fi filmes világ nyújtani tud. Az Exodus hivatkozási alap, ha látványeffektekről van szó, igazi mérföldkő, és nem azért, mert előtte nem láttunk több tonnás bárkákat hullani az égből, hanem mert nincs még egy olyan űrcsata, ami az érzelmeinkre is ugyanolyan megkapóan képes hatni, mint ezekre a nevetséges, kocsonyás golyókra a koponyánkban.
A Battlestar Galactica négy évadja pontosan elég volt arra, hogy az űrcsata fogalmát teljes egészében kimerítsék, kezdve a meteorzáporban zajló repülőpárbajokkal a légköri üldözéseken át a csillagködben fröcsögő Raider-vérig, valahogy mégis az Exodus ragadt meg az emberek emlékezetében. Egyszerű oka van ennek, és ez nem más, mint az ütközethez szolgáló körítés, a csata tétje és drámája.
Lehet egy háború jelentőségteljesebb, lelkileg megterhelőbb, gyomorszorítóbb, mint amit a több milliárd fős emberiség életéért vívnak? Lehet. Akkor, ha az utolsó túlélőkért, a fajunk fennmaradásának maroknyi zálogáért vívják. Ezt bizonyította be az Exodus. Ez a súly az, ami ezt az epizódot a Razor, a He That Believeth in Me és a Daybreak szemet gyönyörködtető effektjei fölé emeli. Ez az, ami mellett Hollywood összes űrcsatája csak céltalan dollárpazarlásnak tűnik.
David Weddle és Bradley Thompson a BSG stábjából az a két író, akik a legtökéletesebben tudják a háború fájdalmait megragadni és közvetíteni. Kitűnően vezetik vissza ezeket a monumentális eseményeket az egyes emberek drámájára, arra a lelki áldozatra, amelyet vesztesek és győztesek egyaránt átélnek. A nagyságukat bizonyítja, hogy ez a negyvenöt perc az egyik legszűkszavúbb epizódja a sorozatnak, gyakorlatilag néhány, hihetetlenül hatásos mondat vezet bennünket végig ezen az érzelmi hullámvasúton. Mindenki emlékszik Lee búcsújája a Pegasustól (“Thank you”), Adama döbbenetére (“Damn you, Lee – Thank you, Lee”), és Tigh “Not all of them”-jére, amelyektől nekem máig könnyek szöknek a szemembe.
Az Exodust soha többé nem lehet felülmúlni. Ha erre volt valakinek lehetősége, akkor azok a Battlestar Galactica írói voltak, de ők sem voltak rá képesek. Lehet ennél monumentálisabbat, látványosabbat, színesebbet-szagosabbat alkotni, de az csak a tálalás. Lehet ennél megrázóbbat, drámaibbat, depresszívebbet írni, de az csak alapanyag kérdése. Mind a két téren egyszerre érvényesülni, az csak az Exodusnak sikerült.
