Keressük a legjobb epizódot – eredményhirdetés

Vasárnap éjfélkor lezárult a szavazás, amelyben az olvasók a Battlestar Galactica legjobb epizódjáról döntöttek. 345 voks érkezett, amiért innen is köszönet a sorozatjunkie-nak, és ez a mennyiség elég volt arra, hogy a győzelem megkérdőjelezhetetlenül, egyértelműen és nagy fölénnyel az Exodus második részéé legyen.

A Battlestar Galactica legjobb epizódja

A Daybreak bekerülése a megismételt döntőbe lényegében csak a dobogós epizódok esélyeit befolyásolta, megfigyelhető, hogy a Revelations, a Pegasus, a 33 és a Lay Down Your Burdens szavazatszámai alig változtak arányaikban. A Pegasus és a Revelations helycseréje mindenesetre nagyon érdekes, talán betudható annak is, hogy az utóbbiról azóta tudjuk, az alkotóik mi mindenre képesek még.

A dobogón harmadik helyezettet nem is lehet hirdetni, csak két másodikat, ugyanis a Crossroads és a Daybreak hajszálpontosan ugyanannyi, hatvannégy szavazattal fejezte be a versenyt. Érdemes megfigyelni, hogy ha a Crossroadst és az Exodust összerakjuk, akkor kapjuk nagyjából azt, amit történetileg a Daybreak próbált nyújtani, a finálé mégis inkább a karakterközpontúbb, fordulatgazdagabb Crossroadstól tudott szavazatokat elhódítani.

Nem is bizonyítja ennél jobban semmi sem azt, hogy az Exodus második része egy olyan jelentőségű, olyan erős momentuma volt a sorozatnak, amelyet sok szempontból azóta sem tudtak meghaladni az írók. Az új-capricai menekülés látványával és izgalmaival elérték azt a csúcsot, amit nemhogy a BSG, de az egész sci-fi filmes világ nyújtani tud. Az Exodus hivatkozási alap, ha látványeffektekről van szó, igazi mérföldkő, és nem azért, mert előtte nem láttunk több tonnás bárkákat hullani az égből, hanem mert nincs még egy olyan űrcsata, ami az érzelmeinkre is ugyanolyan megkapóan képes hatni, mint ezekre a nevetséges, kocsonyás golyókra a koponyánkban.

A Battlestar Galactica négy évadja pontosan elég volt arra, hogy az űrcsata fogalmát teljes egészében kimerítsék, kezdve a meteorzáporban zajló repülőpárbajokkal a légköri üldözéseken át a csillagködben fröcsögő Raider-vérig, valahogy mégis az Exodus ragadt meg az emberek emlékezetében. Egyszerű oka van ennek, és ez nem más, mint az ütközethez szolgáló körítés, a csata tétje és drámája.

Lehet egy háború jelentőségteljesebb, lelkileg megterhelőbb, gyomorszorítóbb, mint amit a több milliárd fős emberiség életéért vívnak? Lehet. Akkor, ha az utolsó túlélőkért, a fajunk fennmaradásának maroknyi zálogáért vívják. Ezt bizonyította be az Exodus. Ez a súly az, ami ezt az epizódot a Razor, a He That Believeth in Me és a Daybreak szemet gyönyörködtető effektjei fölé emeli. Ez az, ami mellett Hollywood összes űrcsatája csak céltalan dollárpazarlásnak tűnik.

David Weddle és Bradley Thompson a BSG stábjából az a két író, akik a legtökéletesebben tudják a háború fájdalmait megragadni és közvetíteni. Kitűnően vezetik vissza ezeket a monumentális eseményeket az egyes emberek drámájára, arra a lelki áldozatra, amelyet vesztesek és győztesek egyaránt átélnek. A nagyságukat bizonyítja, hogy ez a negyvenöt perc az egyik legszűkszavúbb epizódja a sorozatnak, gyakorlatilag néhány, hihetetlenül hatásos mondat vezet bennünket végig ezen az érzelmi hullámvasúton. Mindenki emlékszik Lee búcsújája a Pegasustól (“Thank you”), Adama döbbenetére (“Damn you, Lee – Thank you, Lee”), és Tigh “Not all of them”-jére, amelyektől nekem máig könnyek szöknek a szemembe.

Az Exodust soha többé nem lehet felülmúlni. Ha erre volt valakinek lehetősége, akkor azok a Battlestar Galactica írói voltak, de ők sem voltak rá képesek. Lehet ennél monumentálisabbat, látványosabbat, színesebbet-szagosabbat alkotni, de az csak a tálalás. Lehet ennél megrázóbbat, drámaibbat, depresszívebbet írni, de az csak alapanyag kérdése. Mind a két téren egyszerre érvényesülni, az csak az Exodusnak sikerült.

Kiosztották a kreatív Emmy díjakat – effektorgiával nyert a BSG

Jó hírem van, ahogy azt Adama7 kommentelőnk és Gladia is megírta, a Battlestar Galactica megkapta a története első Emmy-díját. A vizuális effektusokért Gary Hutzel csapata vihette el a szobrocskát, kiütve ezzel a Grace klinika, a Róma, az Eureka és a Hősök csapatát. Az Exodus második részét díjazták, amelyben többek közt a New Caprica légkörébe zuhanó Galacticát rajzolták meg az alább felsorolt művészek:

Battlestar GalacticaExodus, Part 2Sci Fi ChannelR+D TV in association with NBC Universal Television Studio
Gary Hutzel, Visual Effects Supervisor
Michael Gibson, Senior VFX Coordinator
Doug Drexler, CG Supervisor
Adam 'Mojo' Lebowitz, CGI Sequence Designer
Jeremy Hoey, Lead Matte Painter
Tom Archer, Lead Compositor
Andrew Karr, CGI Supervisor
Alec McClymont, Lead CGI Artist/ Animator
Brenda Campbell, Lead Compositor

A vizuális effektekért egyébként minden ezt megelőző évben jelölték a Battlestar Galacticát, 2005-ben kapásból két külön epizódért is, ám eddig egyszer sem esett rájuk az Akadémia választása.

A másik kreatív művészeti kategóriában, amelyben indult a BSG, a 24 happolta el a díjat a hangvágásért.

Annak idején Ron Moore komoly reményeket fűzött az említett epizódhoz, mert valóban bámulatos munkát végzett az Atmosphere csapata. A remények beteljesültek, most már csak az úgynevezett "Primetime" díjak kiosztása van hátra, amelyben még szoríthatunk Felix Alcalá rendezőnek, és Ronald D. Moore írónak. Erős a mezőny mind a két kategóriában, de úgy látszik, az Akadémia elismeri a kis nézettségű sorozatokat is, így lehet még esély.

A Primetime díjkiosztó szeptember 16-án lesz látható.

Kiosztották a kreatív Emmy díjakat – effektorgiával nyert a BSG

Jó hírem van, ahogy azt Adama7 kommentelőnk és Gladia is megírta, a Battlestar Galactica megkapta a története első Emmy-díját. A vizuális effektusokért Gary Hutzel csapata vihette el a szobrocskát, kiütve ezzel a Grace klinika, a Róma, az Eureka és a Hősök csapatát. Az Exodus második részét díjazták, amelyben többek közt a New Caprica légkörébe zuhanó Galacticát rajzolták meg az alább felsorolt művészek:

Battlestar GalacticaExodus, Part 2Sci Fi ChannelR+D TV in association with NBC Universal Television Studio
Gary Hutzel, Visual Effects Supervisor
Michael Gibson, Senior VFX Coordinator
Doug Drexler, CG Supervisor
Adam 'Mojo' Lebowitz, CGI Sequence Designer
Jeremy Hoey, Lead Matte Painter
Tom Archer, Lead Compositor
Andrew Karr, CGI Supervisor
Alec McClymont, Lead CGI Artist/ Animator
Brenda Campbell, Lead Compositor

A vizuális effektekért egyébként minden ezt megelőző évben jelölték a Battlestar Galacticát, 2005-ben kapásból két külön epizódért is, ám eddig egyszer sem esett rájuk az Akadémia választása.

A másik kreatív művészeti kategóriában, amelyben indult a BSG, a 24 happolta el a díjat a hangvágásért.

Annak idején Ron Moore komoly reményeket fűzött az említett epizódhoz, mert valóban bámulatos munkát végzett az Atmosphere csapata. A remények beteljesültek, most már csak az úgynevezett "Primetime" díjak kiosztása van hátra, amelyben még szoríthatunk Felix Alcalá rendezőnek, és Ronald D. Moore írónak. Erős a mezőny mind a két kategóriában, de úgy látszik, az Akadémia elismeri a kis nézettségű sorozatokat is, így lehet még esély.

A Primetime díjkiosztó szeptember 16-án lesz látható.

Tízdolláros fra(c)k

A Syndicate Product blogban jelent meg az érdekesség:

A híres-neves tükörRémlik még az Exodus második részében Adama felejthetelen borotválkozása? Ki hitte volna, a stáb annyira emlékezetessé akarta tenni a jelenetet, hogy még a bútorzatra is plusz hangsúlyt fektettek. Legalábbis a berendezők nagyon kitettek magukért, mire megtalálták a létező legrelevánsabb tükröt az admirális számára.

Az IKEA-ban kapható eszköz márkaneve ugyanis Fräck, amiről minden valamirevaló BSG-snek az ismert négybetűs szó jut az eszébe. Bizonyítékként a blogger, akitől a hír származik, lencsevégre is kapott belőle egy raklapot az üzletben:

 

 

Tízdolláros fra(c)k

A Syndicate Product blogban jelent meg az érdekesség:

A híres-neves tükörRémlik még az Exodus második részében Adama felejthetelen borotválkozása? Ki hitte volna, a stáb annyira emlékezetessé akarta tenni a jelenetet, hogy még a bútorzatra is plusz hangsúlyt fektettek. Legalábbis a berendezők nagyon kitettek magukért, mire megtalálták a létező legrelevánsabb tükröt az admirális számára.

Az IKEA-ban kapható eszköz márkaneve ugyanis Fräck, amiről minden valamirevaló BSG-snek az ismert négybetűs szó jut az eszébe. Bizonyítékként a blogger, akitől a hír származik, lencsevégre is kapott belőle egy raklapot az üzletben:

 

 

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.

A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését, miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba. Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az
epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.


A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint
meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette
Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és
egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben
visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt
bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele
a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök
milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra
hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak
köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány
flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg
már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes
második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz
Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha
érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még
el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé
várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az
igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a
sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális
effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban
azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a
legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy
nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee
végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát
emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de
Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális
effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá
rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló
akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy
mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire
nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a
színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek
igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta
majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött
volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis
akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint
hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését,
miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel
fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek
köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama
tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva
mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az
elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba.
Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a
BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de
az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet
az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas The Inner Light epizód a Star Trek: The Next Generationből, a másik a Life Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat: ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a legutóbbi epizóddal, ott is csak egysoros kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek. Human Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna, aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit, úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál. Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk. Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni ezt a fickót.

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem
tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak
két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas
The Inner Light epizód a Star Trek: The
Next Generationből, a másik a Life
Interrupted
a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról
szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek
alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy
negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban
lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat:
ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy
pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a
legutóbbi epizóddal, ott is csak
egysoros
kommentár
okkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a
rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a
lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a
története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is
hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a
rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael
Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek.
Human
Insect
szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó
akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de
amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi
hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája
Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a
Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New
Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna,
aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben
fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an
honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg
fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni
kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama
és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig
tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem
áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore
kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy
elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit,
úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon
csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy
maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó
értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és
egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt
nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál.
Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI
fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a
Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az
átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus
megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is
fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül
se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy
megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy
istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a
kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret
valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk.
Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon
vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a
mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a
történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni
ezt a fickót.