Bábel tornya

Végre eljutottam odáig, hogy leüljek megírni a Daybreak elemzését — nem tagadom, gátolt az is, hogy nem tudtam összeszedni a gondolataimat a finálé kapcsán. Sokáig gondolkodtam, hogy mihez nyúljak, miről ejtsek szót és miről ne, és végül megállapodtam, hogy ha sokat markolnék, csak keveset fognék.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak.jpg

Vannak fontosabb dolgok is annál, mint hogy kedveltem-e az űrcsatát vagy a cylon vs. cylon párbajokat, ezek úgyis olyan témák, amelyekről nem tudnék újat mondani. Ennélfogva nem fogom a Daybreak minden jelenetét és történetszálát
kivesézni, aki olvasta pár epizódmustrámat, az sejtheti, miről hogy
vélekedtem. Inkább ejtsünk szót a finálé magváról, a mitológiáról és a mondanivalóról.

Kezdjük a sorozat egyik legfontosabb visszatérő elemével. Az operaház jeleneteit én mindig is képletesen értettem, sosem gondoltam, hogy valaha is megfeleltetik a Galacticának a helyet. Erre már ugyan utaltak a Guess What's Coming to Dinnerben is, amikor Sharon félreértette Hera eltűnését, de ezt a magyarázatot, hogy a Galactica folyosói megegyezzenek az operaházéval, erőtlennek éreztem. Sokkal szebb lett volna meghagyni a helyet annak, ami: egy motívumnak.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-1.jpg

A legfőbb gondom inkább mégis az volt, hogy az egész eseménysor arra ment ki, hogy Baltar és Six bevigye a CIC-ra a kis Herát. Ennyi? Ez minden? Ezért adta a víziót a résztvevőknek Isten közel egy éve? Könyörgöm. Tudom, persze, nem kell elmagyarázni, hogy "de ha akkor Hera nem megy be a CIC-ra, akkor nem így történnek a dolgok", de ez erőltetett.

Mindnyájan tudjuk, mi az igazság, hogy mi működött volna. Sixnek és Baltarnak kellett volna, de már részekkel ezelőtt gyámságba venni Herát, miután Sharon és Helo meghaltak, teszem azt, a lázadásban. Az allegória lett volna a javából, az szépen magyarázta volna meg az operaházbeli jelenetet, ennek tetejébe pedig belepasszolt volna abba is, hogy Head Six évekkel ezelőtt azt állította Baltarnak, hogy az ő gyereküket Sharon fogja kihordani. Nem hiszem el, hogy ezt mégsem tudták meglépni az írók. 

 http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-2.jpg

Ennek a folytatása volt a CIC-n lezajlott standoff, ami valószínűleg az elkerülhetetlen és a lehető legizgalmasabb kulminációja volt az egész csatának. Cavilék behatolása a Galactica vezérlőjébe az utolsó ütőkártya, amivel még felül lehet múlni a sorozat eddigi összes izgalmát, és reménykedtem abban, hogy ez fog történni a Daybreakben. 

Zseniális volt az a húzás, hogy nem láthattuk, amint Adamáék leszerelik a cylonokat, csak azt az epikus mozdulatot, ahogy az egyik Simont lerúgja az admirális. Az viszont kicsit megakasztott, hogy pontosan miért is tulajdonítanak annyira nagy jelentőséget Baltar beszédének, amit a Herát túszul ejtő Cavilnek intézett.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-3.jpg

Cavil nap mint nap hallhatta Leoben vagy éppen a női modellek okfejtéseit Istenről, és Baltar beszéde nem hordozott magában olyan többlettartalmat, ami elgondolkodásra késztethette a vén cylont. Maga Baltar számára persze mindenképp fontos, hiszen onnan jutott el idáig, hogy teljesen őszintétlenül, kényszerűségből kezdett el Istenről prédikálni, csak mert az egyetlen menedéket a hívei biztosították számára. 

A kulcsmondat, az igazi sorsfordító igazság szerint Tigh "We give you resurrection"-je volt, ami végső soron nem egyenes ági következménye Baltar beszédének, nem kellett feltétlenül elé ez a vallomás. Baltarra azért volt szükség, hogy ledöntse a negyedik falat: kiszóljon a közönségnek, és felkészítsen, hogy ennyi deus ex machinára nincs más magyarázat, csak maga Isten.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-4.jpg

A sebtiben kötött szövetség felbomlása végül kitűnő módon oldódott meg, Tyrol bosszúállását Toryn nagyon jól sikerült beilleszteni a képbe, és ironikus is volt, hogy az erőszak jelentette végül a megváltást. Cavil öngyilkossága teljesen váratlan volt (mint ismeretes, Dean Stockwell külön kérte), és egy pillanatra nem értettem, de aztán el bírtam mosolyodni rajta, és most már külön tetszik is.

Mindig is érdekesnek tartottam, hogy Cavil atyából nyilvánvalóan számos példány volt, mégis úgy építették föl a karakterét, mintha egyetlen személy lenne több testben. Egyszerű ennek a magyarázata, a gonosznak arcot kell adni, egy személlyé kell tenni, ez a történelemben és Hollywoodban is mindig igaz volt. Itt is beválik, mert elsőre el sem gondolkozunk azon, hogy nincs-e több Cavil galaxisszerte további bázishajók fedélzetén. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-5.jpg

Azzal sem voltam elégedett, hogy a zenét ilyen direkt módon integrálták a Föld megtalálásába, és az All Along the Watchtower hangjegyeit megfeleltették a koordinátáknak. Túlságosan kézenfekvő, ebből kifolyólag ötlettelen húzásnak érzem. Megértem, hogy ez Isten kedvenc száma, hiszen megtanította Sam Andersnek is (vagy épp tőle lopta), de kreatívabban is felhasználhatta volna.

Ugyanez a baj általában véve minden olyan történettel, amelyben az eseményekre a végső magyarázatot egy felsőbb hatalom, akár személy szerint Isten szolgáltatja. Sosem lehetnek olyan emberfelettien átgondoltak, annyira megtervezettek, amennyire valójában Isten képes lenne átgondolni és megtervezni őket. Éppen ezért az egész végeredmény valamelyest mesterkélt, fals lesz, még akkor is, ha Istent nem kifogásként, hanem valóban a történet mozgatórugójaként használták, mint a BSG-ben. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-6.jpg

Azt mindenesetre nem róhatjuk fel a sorozatnak, hogy nem magyarázta meg tökéletesen a rejtélyeket, amelyeket az első évad óta szolgáltatott. Nekem tetszik is a válasz, hogy Isten tehet mindenről. Amit biztosan tudok, az az, hogy ez nem a Jolly Joker lap volt az írók paklijában, hanem egészen régóta annak a tudatában dolgoztak a sorozaton, hogy van egy aktívan tevékenykedő Isten a háttérben (még ha nem is szeretni így hívatni magát). 

Ebbe a koncepcióba az égvilágon minden belefért — D'Anna látomása a templomban, Kara halála és visszahozatala, a Final Five felébresztése –, már csak azt kellett valahogy kitalálni, hogy mindezt miért teszi Isten, és miért pont velük. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-7.jpg

Az előbbire adott válasz az, hogy Isten azon munkálkodott, hogy kirángassa az emberiséget és a cylonokat abból a körforgásból, amelybe saját magukat hajszolják újra és újra. Az egyértelmű, hogy a BSG istene nem abszolút ura az eseményeknek, csak be-beavatkozik a történelembe, de alapvetően az emberiség ura a saját cselekedeteinek. Épp ez az ő célja, elérni, hogy a saját hibáinkból tanuljunk. 

Nem isten a felelős azért, hogy mi megépítjük a cylonokat, és nem ő irányította a gépeket, hogy irtsák ki az emberiséget. Ezért volt nélkülözhetetlen az, hogy a genocídiumért az ateista Cavilt tegyék felelőssé az írók, hiszen ellentmondott volna Isten jó szándékainak. Ő nem avatkozna be ilyen módon, ő csak elősegíti bizonyos dolgok megtörténtét. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-8.jpg

A körforgás során most először ütötte fel a fejét a monoteizmus a cylonok között, hiszen a koboli és a földi elődeik is a tizenkét istenben hittek, és ez játszott kulcsszerepet abban, hogy a sorozat úgy érjen véget, ahogy. Hogy ez egyértelmű legyen, arról Baltar CIC-n elmondott beszéde gondoskodik. Ez a hitvallás tette a jelen cylonjait mássá, többé, mint az elődeiket. 

Végül igaza lett a Föld öt utolsó cylonjának, akik a robot cylonok egyistenhitétől várták azt, hogy megszakad a körforgás, csak az eredménnyel késtek ötven évet. A cylonok Istentől, pontosabban a vallástól kapták a szeretetet, a vágyat az emberré válásra, azokat az érzéseket, amelyekben az ateista Cavil hiányt szenved — nem véletlen, hogy ő áll a népirtás mögött. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-9.jpg

Ami számomra széppé teszi még ezt a befejezést, az Isten szerepe a folyamatban. Az eredeti kánonban még az szerepelt, hogy már a koboli tizenharmadik törzs is egyistenhitet vallott, ezt Eloshától halljuk valamikor az első évadban. Ez arra engedett volna következtetni, hogy Isten nem a megszakítója, hanem az elindítója a körforgásnak, legalábbis közvetve. Ebből a premisszából kisülhetett volna egy olyan libertariánus befejezés, amelynek az a mondanivalója, hogy az ember saját magától is képes kitörni a körforgásból, ledobni a sors által ránk kényszerített béklyókat, és békét kötni azokkal, akikkel az Isten is ellenségnek teremtett bennünket. 

Ez lett volna a kényelmes megoldás (hiszen ezt sugallták az előzmények), ez lett volna az igazán hollywoodi megoldás. Ehelyett Isten a BSG mitológiájában a jóakarónk lett, a gondoskodó, bár (a maga módján) csak terelgető isten, amilyennek az agnosztikusok, azaz "határozatlanok" képzelik, mint Ronald D. Moore vagy jómagam. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-10.jpg

A történet valóban összeáll egy nagy egésszé, bár ezt az írók nem rágják a szánkba, elég hozzá némi fantázia. Isten hagyta, hogy a háború megtörténjen a Kobolon, a Földön és a Tizenkét Kolónián, hogy a végén az emberiség tanulhasson a saját hibáiból. A Föld öt utolsó cylonját kijelölte magának, és talán segített is nekik az angyalain keresztül újjáépíteni a feltámadás technológiát, hogy visszatérjenek, és kétezer évvel később megállítsák a háborút a kolóniákon.

A tizenkét kolónia cylonjai számára úgy rendezte a dolgokat, hogy az egy igaz istenben higgyenek, ami a fentebb ismertetett okokból volt fontos. Valamilyen okból később kijelölte Kara Thrace-t, és már gyermekkorától kezdve terelgette őt a végzete felé, hogy ő legyen az, aki az öt cylonnal vállvetve elvezeti az emberiséget az eredeti, majd az új Földre is.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-11.jpg

Az öt cylonnak fontos szerepe volt a két faj megbékélésében és egyesülésében, és ebből a szempontból jó, hogy nem az alternatív utat választották az írók, amelyben Ellen Cavil pártjára állt. Őket ötüket könnyebben elfogadták az emberek, hiszen köztük éltek, viszont rajtuk keresztül a rebellis cylonokhoz is közelebb kerültek, akik pedig tisztelték az ötöket, így számukra is könnyebb volt az emberek elfogadása. 

Nélkülük a szövetség sokkal bizonytalanabb lett volna, hiszen ők ide is és oda is egyformán tartoztak, nem véletlenül láttuk többször őket mediátori szerepben. Az eredeti Föld megtalálásában játszott szerepük ehhez képest jelentéktelen volt (ezt egyébként másképp is oldottam volna meg, nem Kara Viperjén keresztül, hanem mondjuk visszatérő emlékek vagy valami hasonló formájában). 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-12.jpg

A nukleáris Föld szintén kulcsszerepet játszott a sorozat végkimenetelében, lényegesen több volt, mint nézősokkoló fogás. A csalódás, amit okozott, a kiúttalanság, ami követte, mind-mind az Új-Caprica-szindrómát erősítették. Emlékezzünk, úgy kilenc hónapnyi utazás után az emberiségnek egy igen jelentős része inkább választotta a letelepedést a kietlen Új-Capricán, mint a klausztrofóbiás kabinokat és a kilátástalan gürcölést a flotta fenntartásáért.

A legjobb példa erre Ellen és Saul Tigh, akik nem egyből költöztek Új-Capricára, reménykedve abban, hogy kényelmes várost fognak majd ott építeni. Az ő letelepedésükkor Baltar diszfunkcionális kormánya már egy ideje működött, és a városból sem lett Eldorádó, mégis elhagyták a biztonságos, gyógyszerekkel és egyéb kényelmi szolgáltatásokkal teli Galacticát. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-13.jpg

Ugyanezt a hatást erősítette, hogy Új-Caprica után további közel két évig kellett járniuk az űrt, és végül a Föld sem jelentett menedéket: ezek után nem maradt olyan ember a flottában, aki nem adott volna meg mindent azért, hogy valódi talaj legyen a lába alatt és kék ég a feje fölött. 

Talán egy kicsivel szilárdabb magyarázat illette volna meg azt a döntést, hogy az emberiség városok építése nélkül telepszik le az új Földön, de ez olyasmi, ami mellett tudnunk kell elmenni a mondanivaló érdekében. Kevesebbért is függesztettük már fel a gondolkodásunkat egy-egy film vagy tévésorozat nézése közben. Végül is azt tudjuk, hogy a készleteket elosztották a különböző telepek közt, így egy darabig nem szenvedtek hiányt semmiben. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-14.jpg

Ez az emberiség már egy megfáradt emberiség, egy reményvesztett emberiség, akik már a kevéssel is beérik. Ehhez képest igazi ajándékot kaptak: egy olyan bolygón élhetnek, amellyel a tizenkét kolónia együttvéve veheti csak fel a versenyt, és végre nem egyik napról a másikra kell élniük, kiszolgálva a hadsereget, csakis magukról és a családjukról kell gondoskodniuk, a lehető legmeghittebb módon. Nincsenek gyárak, főnökök, szakszervezetek, elnökök, mindenki a maga ura, és kizárólag a saját gondjával kell törődnie.

A flotta lakói, akiknek egymás után többször is csalódniuk kellett a civilizációban, habozás nélkül, nagy többséggel megszavazták volna Lee javaslatát a "tiszta lappal" való kezdésről. Hogy miért nem volt szavazás? Mert már ebbe is belefáradtak az emberek. Valószínűleg egy nagy, megkönnyebbült sóhajjal fogadták a bejelentést, hogy letelepszünk a bolygón, aztán békén hagyunk benneteket. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-15.jpg

Romo Lampkin tette szóvá a meglepettségét, hogy ez a döntés nem vezetett lázadáshoz — igen, az írók gondoltak az erre vonatkozó nézői panaszokra –, és Adama kurta válaszában benne van mindaz, amit fentebb leírtam. Érezhetjük ezt egy kicsit kevésnek, és azt gondolom, ez jogos is bizonyos szempontból, hiszen megannyi más dolog mellett erre sem kaptunk kimerítő választ a sorozattól. 

Két lehetőség van. Vagy magunk próbáljuk megmagyarázni a dolgot, próbálva az írók fejével gondolkodni (ld. fentebb), vagy felfüggeszteni a hitetlenségünket, és szó nélkül elfogadni, amit látunk. Ismerős ez az utóbbi? Ezt csináljuk akkor is, amikor FTL-hajtóművekről beszélnek egy olyan űrhajón, ahol az emberek nem szkafanderben lebegnek, vagy amikor meghalljuk a hajtóművek búgását a légüres térben. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-16.jpg

Miért is olyan nehéz akkor elfogadni ezt a végső döntést az újrakezdés mellett? Mert nem ezt vártuk a Battlestar Galacticától. A BSG azon kevés sorozatok egyike, amelyik gondolkodásra készteti a nézőt. És nem arra gondolok, hogy a különböző rejtélyeken kell törnünk a fejünket, hanem hogy inspirálóan hat, kérdéseket vet föl és úgy általában, intelligensnek veszi a nézőit. 

Ott hibázott a Battlestar Galactica, hogy ilyen sorozat létére túl sokszor várta el tőlünk, hogy egy pillanatra mégis tegyük félre az elménket, és gondolkozzunk a szívünkkel. A mondanivalókkal, a konklúziókkal azonban valahogy mindig ez a helyzet. Egy kicsit mindig át kell lépnünk néhány ilyen ellentmondáson ahhoz, hogy át tudjuk élni a befejezések okozta katarzist. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-17.jpg

A BSG esetében ez mégis nehezebb egyeseknek, hiszen a sorozat túl ritkán nézett minket hülyének ahhoz, hogy hozzászokjunk. Ez a baj. És a "baj"-t ironikusan értem. Mint mondtam, sokkal kevesebbért hittünk már el sokkal nagyobb baromságot a tévének. A Battlestar azért csinálta ezt elegánsan, mert a merész lépést közvetlenül a mondanivaló szolgálatába állította. 

Az elenganciáját az adja a dolognak, hogy a gondolkodásunkat ezúttal nem a saját szórakozásunk, hanem az okulásunk érdekében kellett kicsit (és tényleg csak kicsit) félretenni. A látványosság, az izgalom, az élmény kedvéért rengeteg dolgot elnézünk a filmeknek, a hangos űrtől kezdve a fénykardokon át a térhajtóművekig, de ez csupa üres szórakoztatás ahhoz képest, amit a BSG mondani akar. 

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-18.jpg

Lee szavakba önti a lényeget: az eszünk mindig leelőzi a szívünket. Nem luddizmust várunk el az emberektől, csak hogy kapcsoljanak vissza. Ez a mondanivaló, és ezért hozza Lee azt a döntést, hogy ne építsenek városokat. Ha ezt a döntést nehezünkre esik elfogadni, akkor a mondanivalót esik nehezünkre elfogadni, és négy évig hiába néztük a sorozatot. Négy évig maximum jól szórakoztunk. 

Nem akarom túlmagyarázni, mert már elég oldalról körbejártam ezt a kérdést, de ha mind közül pont a sorozat mondanivalóján akadunk fenn, akkor ott bajok vannak. A BSG elég egyérteművé tette, három különböző háborúval prezentálta, hogy mire akar kilyukadni. Sőt, a végén mosolygós japán robotlányokat is a képünkbe tolt, hogy biztosan megértsük.

http://battlestar.freevo.hu/files/daybreak-19.jpg

Lee döntését végül a történelmi hatása is alátámasztja, hiszen sikerült elkerülni a megismétlődő ember-cylon konfliktust. Míg a korábbiakban néhány ezer éves ciklusokban újra és újra fellázadtak ellenünk a gépek, addig Lee most nyert nekünk százötvenezer évet, és ha okosak vagyunk, kicsit többet is. Erre ment ki a játék, ezért erőlködött Isten eónokon keresztül, hogy tanuljunk a saját hibánkból. 

A kolóniaiak bizonyították, hogy tanultak, amikor letelepedtek az ősemberek közé, és elkezdték nekik megtanítani az eszükből adódó jó dolgokat. Ez is bizonyítja, hogy nem luddizmusra buzdít a sorozat, nem azt várja el, hogy kollektíve költözzünk ki az erdőbe, mielőtt Japánból megindul az AIBO- és ASIMO-inváziós hadsereg. Csak annyira tanít, hogy az ember örök hibája, hogy az esze lekörözi a szívét, és mindezt egy extrém példán keresztül mutatja be, ahogy minden science fiction történet teszi, amióta csak a műfaj létezik. És épp ez adja a sorozat szépségét. Évekig akart szakítani a sci-fi hagyományaival, és végül a műfaj egyik legalapvetőbb motívumával fejezte be az ívét. 

Még pár csúcsot megdöntött a BSG-finálé nézettsége

Megjelentek a DVR-esekkel kozmetikázott nézettségi adatok a Battlestar Galactica fináléjáról, amelyek a vártnál is jobb eredményt hoztak. A Live+7 (azaz az élőben + az egy héten belül felvételről megtekintők) számadataiból kiderül, hogy a Daybreak összesen 3,1 millió nézőt vonzott, ami az első évad 2005-ös ötödik epizódja óta a legjobb eredmény a sorozat számára. A saját gyártású sorozatok rangsorában ez lett az ötödik legnézettebb epizód a csatorna tizenhat éves történetében.

Tahmoh Penikett (Helo) főszerepet fog játszani a Sci Fi második próbálkozásában a Riverworld című regénysorozat feldolgozására. Philip Jose Farmer sci-fi szerző műveiből egyszer a csatorna már összerakott egy 5,2 imdb-pontos adaptációt, de most egy kicsit jobb castinggal abban bízik, hogy a négyórásra tervezett minisorozatból akár egész évados sorozat is születhet.

Rengeteg szuper kép készült Tricia Helferről, mert szerepelt a Chuckban, és megjelent a Maxim magazinban is.

Annyira nem BSG-vonatkozású hír, de azért örömteli, hogy a Six of One-t jegyző Anthony Hemingway fogja rendezni a George Lucas fejéből kipattant Red Tails című filmet, amely a II. Világháború első feketebőrű légiosztagáról szól. A kiválasztásában az is közrejátszott, hogy Hemingway maga is fekete, mi pedig szurkolhatunk neki, mert ez lesz az első próbálkozása a mozi világában.

Ron Moore-podcast a fináléról

Nagy nehezen sikerült feldolgoznom 140 percnyi infót Ron Moore-tól és a
nejétől, a tovább mögött olvashatjátok, mit szűrtem le a tripla
podcastból. Aki nem kíváncsi a készítők magyarázkodására, vagy úgyis
tudja, hogy bármilyen háttérinfón csak felhúzni képes magát, az inkább
ne lapozzon, és ne tudja meg, milyen alternatív befejezéseket
fontolgattak még az írók, mi a jelentősége a galambnak, a szökőkútnak,
mi volt a 4.5 teljes eredeti sztorija az írósztrájk előtt, melyik jelenetet mi ihlette, és így tovább.

 

A flashbackek eredetileg nem voltak sorrendben, időben
összevissza játszották be őket. Michael Rymer vágta össze úgy, hogy
sorrendbe kerüljenek, de a Sci Fi egyik fejese, Mark Stern azt mondta,
hogy szerinte nem elég hatásosak, nem tudott velük azonosulni. Papíron
nagyon jól működtek eredeti változatukban is, mindenkinek tetszettek,
de a képernyőn annyira nem működtek elsőre, így a vágó, Andrew Seklir
javaslatára tömbösítették a nagy részüket az epizód elejére. Innentől
már működött a dolog. 

Ron Moore fejében még a flashbackek
kitalálása előtt megszületett a madarat seprűvel üldöző ember képe.
Hogy mi a jelentése? Moore nem tudja, de ez nem baj, ez is része a
művészetnek úgy általában. A jelenet egyszerűen beleillett a sorozatba,
ott volt a helye. Baltar flashbackjében arra világítanak rá, hogy még a
maga fajta nemtörődöm, playboy figuráknak is vannak családi problémái,
titkai. 

Laura a szökőkútban régi ötlete volt Moore-nak, az
Epiphanies óta meg akarta csinálni (akkor a rák diagnózisa miatt), csak
akkor David Eick lebeszélte róla. Moore biztos volt benne, hogy Mary
remekül nézne ki a jelenetben, amit pedig közvetíteni akart, az az,
hogy Laura hogyan próbál meg újra érezni valamit, úgy érezni, hogy
életben van minden veszteség után. 

Laura Roslin visszaemlékezéseit ugyanabban az épületben vették föl, mint Starbuckéit. 

A 4.5 eredeti története dióhéjban: a
4×12-ben Ellen felébred Cavillel a Kolónián (vagy egy bázishajón). A
flottában nő az elégedetlenség, mindenki demoralizált, Zarek ráveszi
Gaetát, hogy működjenek együtt, és ebből egy forradalom robban ki (ez
lett a zendülés). A francia forradalomhoz hasonlítja Moore az eredeti
ötleteiket. A 4×13-ban, mikor Zarek és Gaeta támadni akarnak a
bázishajóra, megjelennek Cavil cylonjai. A csata elintézi a flotta
felét. Adama visszaszerzi a hajóját, Baltar pedig megmenti Herát. 

Egy
ellentámadásban Boomert és Cavilt foglyul ejtik, és Tyrol fokozatosan
maguk mellé állítja Boomert. Adama vagy megbünteti a lázadókat, vagy
megadja a flotta kapitányainak a lehetőséget, hogy szabadon
eltávozzanak. Zarek akár el is mehetett volna pár szimpatizáns
hajójával a kozmoszba önállóan. A 4×15-ben Tory találkozik Cavillel, és
megtudja, hogy Ellen életben van. Tory arra használja fel Baltar
szektájának tagjait, hogy rendetlenséget szítson. A szekta
(élet)veszélyessé válik, és Baltar, miután rájön, mit engedett
szabadjára, feladja magát. 

A 4×16-ban Tyrol megtudja, hogy Nicky
valójában Narcho fia. A 4×17-ben (feltételezhetően egy másik) Cavil
megpróbálja rávenni Ellent, hogy álljon mellé, legyen az El Cid
karakter, és megtudjuk, hogy ő, Cavil volt a hét cylon modell Luciferje
a Final Five-val, mint teremtőkkel szemben. Baltar és Cavil
kikalkulálják, hogy az emberiség három generáción belül kihal, ha így
folytatják, és az egyetlen lehetséges jövő, ha a két faj egyesül Herán
keresztül. 

Caprica Six ekkortájt veszti el a babáját, mert Tigh
sosem szerette igazán. Baltar és Six lassan újra közelednek egymáshoz,
és Hera lesz a pótgyerekük. A rebellis cylonok és az emberiség
egyesülnek a "Fab Four" mögött. Boomer elárulja, milyen "etnikai
tisztogatásokat" végez Cavil a kolónián, akkor még Cylonián,
bedobozolva azokat a modelleket, akik nem értenek vele egyet. Boomer
ráveszi a többi modellt, hogy csatlakozzanak a szövetséghez, és egy
flottányi bázishajó építésével szálljanak szembe vele. 

A
4×19-ben eljön az Armageddon, teljes támadás Cylonián. Cavil, Ellen
elszöknek az utolsó bázishajóval, és magukkal viszik Herát is. A finálé
története kevésbé kidolgozott, de pár a fontosabb elemek itt is
megvoltak.Helo és Athena meghalnak Heráért. A végső csata előtt Tigh meggyőzi Ellent, hogy fújja le a támadást, és álljon át az oldalukra.
Kara találja meg a Földet. A csata után valahogyan a galaxis egy távoli
pontjára kerülnek, ahol egy sárga nap fénylik, és Kara jegyzi meg, hogy
"Nézz a sárga nap mögé, ott van a mi Földünk." Az írók ekkor még nem
találták ki, hogy pontosan milyen mechanizmus útján találja meg a
Földet, de köze volt a Final Five-hoz is. 

A Föld megtalálása
után a Galactica becsapódik/beugrik a Föld felszínére, és ekkor Adama
Cortezként kiadja a parancsot, hogy égessék fel a hajót, ne legyen kiút
a bolygóról. Ezután ő és Roslin egy Raptorban elmennek megnézni az
univerzumot. A jelenünkben láthatjuk, hogy Közép- vagy Dél-Amerikában
régészek feltárnak egy sor ősi, mesterséges dombot, amelyeknek a
létezésére nincs magyarázat. Ezek a dombok tényleg léteznek, és tényleg
nem tudni, miért épültek. A többi dolog Herával meg a beilleszkedéssel
ugyanaz volt.

A sztrájk után az írók megbeszélték, hogy a Tigh vs. Ellen dolog elég gyenge befejezésnek, nem működne, de átgondolták, mik azok az ötletek, amiket kedvelnek. Így maradt meg a Cavil/Lucifer dolog, a zendülés, stb. 

Adama
vonalhúzását, amivel kettéosztotta a legénységét a Daybreak I. végén,
az alamói csata ihlette. Ron Moore gyerekkorában — apai hatásra —
számtalanszor látta a történet John Wayne-féle filmváltozatát, és
megkedvelte a híres ütközet sztoriját. A moziban ugyan nem volt benne,
de a legenda szerint Travis ezredes egy vonalat húzott a homokba, és
aki azt átlépte, az maradt ott Alamónál megvívni a csatát. 

A
finálét egyidőben forgatták a Capricával, általában a város különböző
pontjain, de volt, hogy szomszédos stúdiókban zajlottak a felvételek. 

A
sztriptízbár koedukált volt, férfi-női táncosokkal egyaránt, de vagy
nem castingoltak chippendale fiúkat, vagy Rymer nem mutatta őket. A
DVD-n Ellen is vetkőzni fog kicsit a férjének. 

Az epizódot nem
strukturálták meg annyira, mint egy szokásos részt. A csatornának
elküldték a vázlatot, de Ron Moore utána egyből ment forgatókönyvet
írni, nem dolgozták ki jobban a történetet. Utoljára a 33-at írta így.
Az egészet munkaként fogta föl, és teljesen érzelemmentesen írta a
szavakat. Amikor a forgatások előtt a rendezőasszisztens felolvast a
stáb előtt a szöveget, akkor tört ki először könnyekben. 

Racetrack és Skulls mögött egy igazi űrhajós ült, aki az ISS-en laptopon nézte a BSG-t, és meglátogathatta a forgatást. 

Az operaház eredetileg nem bírt nagyobb jelentőséggel, de
az írói visszavonulások idején rendszeresen visszatértek a témához, és
meg akarták magyarázni, akartak neki valamilyne szimbolikát adni. Ron
Moore örül, hogy a hozzáállásuk, hogy nem terveznek el előre mindent,
kifizetődött abban a jelenetben, amikor összekötötték az operaházat a
Galacticával. 

Fontos volt, hogy Baltar, aki miatt az egész
háború elkezdődhetett, a tudós ismerte el először, hogy létezik valami
felsőbb hatalom, és ezzel menti meg a helyzetet, ezzel jöhet létre a
béke. 

A sorozat valóban brutális, de Ron Moore sosem akarta,
hogy nihilista legyen, nem érezte ezt vele kapcsolatban. Szerinte
mindig is volt valami szép a BSG-ben, és ezen a hangon akarta
befejezni. Sosem olyasmi volt a mondanivaló, hogy az élet értelmetlen. 

RDM
külön kiemelte, mennyire fontos volt, hogy a Cavillel kötött békének
egy súlyos emberi bűn, a gyilkosság vessen véget, ami nélkül nem
találnák meg a Földet. Mindenképpen le akarták zárni a
Tory-Cally-sztorit, és nagyon passzolt a helyzethez, ehhez a fontos
momentumhoz ez a megoldás. 

Katee Sackhoff parókát hordott a visszaemlékezésekben. Ki vette észre? 

A
Naprendszerbe való ugrás után Roslin megkérdezi Karát, hogy hova vitte
őket. Kara erre eredetileg úgy felelt, hogy "Somewhere along the
watchtower", de valószínűleg ezt Michael Rymer le sem forgatta, mert
nem tetszett neki. A kamera feltekintését a Holdról a Földre, azaz a
Földfelkeltét az Apollo 8 fotója ihlette, magának a Földnek a látványát
pedig az Apollo 17 fotója. 

Egy időben fölmerült, hogy mi lenne, ha a Galactica az ógörög korba érkezne meg, és
ők ihletnék a hellén istenségeket. Ez azonban nem kötötte volna őket
össze sehogyan sem a nyugati civilizációkkal, és elég Star Trek-es
volt. Olyan lehetőség sosem merült föl, hogy nem a múltunkba érkeznek.
Amikor a mitokondriális Éváról hallott, akkor jött rá Moore, hogy őneki
kell lennie Herának. Hogy miért nem adták nekünk a technológiájukat,
stb., arra magyarázat Lee döntése és Adama Cortez-húzása. 

Ron
Moore nem tördelte a szokásos reklámközti fejezetekre a finálét, egy
nagy filmnek írta. Elismerte Callum Keith Rennie (Leoben) és Mark
Sheppard (Romo Lampkin) fontosságát, és a fináléra mindenképp vissza
akarták őket hozni. 

Aaron Douglas megörült, hogy északra
költöztetik, bele is került a kedvéért a forgatókönyvbe, hogy a
felföldekre, Skóciába megy, és "ő lesz minden skótok apja." Jamie
Bamber és James Callis nagyon jó barátok lettek élőben, ezért kaptak a
fináléban egy utolsó közös jelenetet. RDM megjegyezte, hogy bár
mindnyájan gyakorolják, de valószínűleg Jamie utánozza a legjobban
Edward James Olmost. 

Mary McDonnell külön felhívta arra Moore
figyelmét, hogy azt beszélték meg, hogy a sorozat végéig ő meg fog
halni. Jóval korábban még volt egy olyan verzió is, hogy Roslinból
Mózes legyen, aki már nem éri meg a Földet, és éppen előtte hal meg, de
Moore nem akarta ezt elvenni a karaktertől. 

Kara visszatértéről
ismét csak annyit mondott el Moore, hogy minél inkább próbálták
megmagyarázni, ki is ő, annál kevésbé volt izgalmas. Tudjuk, hogy
kapcsolatban van a felsőbb hatalommal, de talán sosem érthetjük meg,
hogy milyen módon, és ez minden, amit tudhatunk erről. 

Ha nem lett volna világos, Roslin lefeküdt a tanítványával. 

Az
Afrika-felvételek természetesen Kanadában készültek, és nem is lett
nagyon módosítva a helyszín CGI-vel. A fákat kicsit kicserélgették,
kitörölték az örökzöldeket, de nagyjából ennyi. Lee Adama
flashbackjében majdnem CGI-vel kellett megoldani a galamb kirepülését,
de végül a madár fogta magát, és egy szép balfordulóval kiszállt.

Az utolsó jelenetekben
láthattuk volna az elpusztított, felrobbanó Raptorokat, de már
túlmagyarázásnak tűnt a jelenet. New Yorkot Vancouver belvárosában
vették föl, CGI-vel módosítva. Ron Moore a cameójában egy Jimi
Hendrix-pólót viselt, de jogi okokból nem láthattuk. 

Jane Espenson szerint az angyalok

Jane Espenson írónő egy interjúban elmondta, mi az ő meglátása a Battlestar Galactica Head karaktereiről, illetve Kara “a halál hírnöke” szerepéről. Figyelem, tekintettel arra, hogy Ron Moore szándékosan nem adott konkrétabb magyarázatot a képzelt karakterek illetve Isten létezésére, minden alant olvasható csupán spekuláció:

Íme, így láttam én mindig is ezt a kérdést. Ha valaki egy rendkívül fejlett civilizációból valahol az univerzumban érdeklődni kezdene az emberiség iránt, nem lenne elképzelhető, hogy az ő technológiájukkal olyan képességeik lennének, amelyek csodálatosnak tűnnének a számunkra? Talán “angyaloknak” hinnénk őket. Talán ők az okai, hogy létezik az angyalok mítosza. De ez csak az én véleményem. Az a nagyszerű a jó regényekben (vagy tévésorozatokban), hogy bizonyos kérdéseket nyitva hagynak a saját filozófiai megoldásaink számára.

[Arra a kérdésre, hogy Kara miért volt a halál hírnöke:] Én úgy vettem, hogy az utalás volt arra, hogy Kara vezetett el bennünket arra a pontra, ahol a [színtiszta] emberiség véget ért. Attól a ponttól kezdve akit embernek nevezünk, magában hordoz cylon DNS-t is.

Daybreak-spoiler röviden

A SpoilerTV-n át a TVGuide újságírójától jön az infó, aki részt vett a sajtóvetítésen hétfőn. Közepes spoilernek vélem az olvasottakat, nem bánom meg, hogy beleszaladtam, de nélküle is meglettem volna. A tovább mögött magyarul is megtalálható a szöveg.

A finálé első másfél órája [hm, én azt hittem, az egész annyi, valaki itt benézett valamit] annyira intenzív, hogy levegőt venni se tudunk majd. Annyi kérdésre kapunk választ — köztük olyanokra is, amelyeket nem is hittük, hogy érinteni fognak ilyen rövid idő alatt. Ezen kívül szégyen lenne, ha Mary McDonnellt idén nem ismernék el az Emmyn. A közönség többször könnyekben tört ki az alakítását látva.

4×20 – Daybreak II.

Rendezte: Michael Rymer

Írta: Ronald D. Moore

Történet: Ahogy a konfliktusok a tetőpontjukra hágnak, a cylonoknak és az embereknek nehéz döntéssel kell szembenézniük.

Vélemény: Oké,
ez a szinopszis gyakorlatilag bármelyik epizódra ráhúzható az elmúlt
két évből. Hála a jó égnek, és hála a jó égnek, hogy a Sci Fi
rendesen titokban tart mindent a fináléról. Nem mintha olyan komoly
fordulatokra számítanék, de azért mégis.

A Daybreakkel
általánosságokban kapcsolatos elvárásaimat már kifejtettem az
előzőekben, és továbbra is tartom az "üres fej"-módszert, de azért nem
bírom megállni, hogy ne tápláljak bizonyos reményeket a legutolsó
epizód felé. Közel kilencven percünk van még élvezni a BSG-t, és úgy
tartom, ennyi idő alatt a világot lehet megváltani. Ezért nem átallok
egy kicsit mindenből elvárni ettől a résztől.

A CGI-orgia
elkerülhetetlennek tűnik, ezért ezt külön nem is kérem a szakállas
showrunner alakú Jézuskától, de mit meg nem adnék némi tűzpárbajért a
Centurionokkal. Sosem adtam hangot a panaszomnak, de a CGI-lényekkel
eddig szerintem nem sikerült kielégítő módon megoldani a harcokat, még
a Valley of Darkness és a Razor is elvérzett volna itt, ha nincs
mögöttük egy jó rendező meg vágó. Hát ezt kéne még bepótolnia a
sorozatnak. 

Ha már leettük a habot a tortáról, akkor azt
szeretném, ha a flashbackekből úgy látnánk többet, hogy valamennyire
egyértelműen kiderüljön, miért van rájuk szükség, és miért most van
rájuk szükség. Ha csak karakterárnyaló jelenetek lennének, akkor
tényleg bárhova elhelyezhették volna őket a sorozatban, ugyanúgy, ahogy
Adama&Tigh és Kara előtörténetét is megismertük. Szóval legyen
ennél jelentősebb a mondanivalójuk. 

A visszaemlékezésekről a
Star Trek: Az új nemzedék befejezésének flash-forwardjai
jutottak eszembe, és elgondolkodtam, hogy lényegében azok sem képezték
az
epizód – és a sorozat – szerves részét, mégis csodás karaktermomentumok
voltak, és Ron Moore-ék Hugo-díjat érdemlően beleszőtték őket az epizód
SF-koncepciójába. Hasonlót várok most is, csak BSG-stílusban, és azzal
a plusz tizenöt év tapasztalattal és mínusz egy Brannon Bragával, amit
azóta Moore fel tud mutatni.

Kétségem
sem fér ahhoz, hogy szépen csomagolt és betonbiztos választ fogunk
kapni a sorozat nagy kérdéseire. Az eddigi revelációk szerintem
kiszámíthatatlanságuk ellenére sem voltak csalódást keltőek, és
ugyanezt szeretném a finálétól is. Hozzáteszem, most már titkon
reménykedem is abban, hogy a legvárhatóbb magyarázat helyett kapunk
valami mindfuckot, amitől egyszerre dobjuk el az agyunkat és nyaljuk
meg a tíz ujjunkat. Magam miatt nem aggódom, de keserű lenne a szám
íze, ha sok rajongó csalódottan venne búcsút a sorozattól. 

Egy
dolgot még be kell vallanom, mielőtt zárom a soraimat. Bőgök a
filmeken. Persze csak a magam férfias módján, mert a romantikus mozikra
a celluloidot is sajnálom, nemhogy a zsebkendőt, de a Remény rabjaira
már évek óta mindig százas csomaggal készülök, ami nekem komoly
beruházás, mert elég sűrűn megnézem. Azért mondom ezt, mert azt akarom,
hogy a Daybreak legyen nekem, mind a háromszor negyvenöt percével, a
tévés Remény rabjai. A végére üljek a karosszékemben magzatpózba
kuporodva és szipogva, mint a kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Hát ezt is meggyóntam. Pénteken este bepattintom még a Daybreak
I.-et, aztán szombaton ne csodálkozzanak az ismerőseim, ha hozzám se
lehet majd szólni. Kritikát nem ígérek egyhamar, de ha lesz, remélem,
kétrészes lesz.

Jók az első benyomások a fináléról

Michael Trucco, Katee SackhoffTegnap tartottak egy sajtóvetítést a Battlesar Galactica utolsó epizódjáról. Az első kritikák szerint a legjobb finálék között van a helye, és kulturális, politikai üzenetet is hordoz magában.

A Sci Fi mostantól SyFy néven fog futni, ebből kifolyólag az egyik kedvenc oldalam, a SyFy Portal nevet is változtatott Airlock Alphára, miután kivásárolták a brandjüket. Ők írták meg, hogy a Los Angeles Times szerint idén se lesz sok esélye az Emmykre a Battlestar Galacticának.

Sixx is megírta a kritikáját a Daybreak első részéről, mostantól pedig minden nap előrukkol valami BSG-s jósággal, kezdetnek egy fanvideóval.

Michael Trucco a tavalyi súlyos autóbalesete után nem tudott járni, ezért fekszik hetek óta ágyban és kádban a BSG Sam Anderseként. Katee Sackhoff elmondta, hogy ez nemcsak a sorozat történetét, de a kettejük kapcsolatát is alaposan átírta. Spoiler következik, a bekezdés hátralevő részét ki kell jelölni: a balesetnek köszönhetően a két színész barátsága is elmélyült, és így alakulhatott, hogy a karaktereik együtt lesznek a sorozat végén. Ha nem így történt volna, talán Apollóval jön össze Starbuck. Szerintem jobb is így.

Sackhoff minderről ebben a videósorozatban beszél, ahol megemlíti azt is, hogy a sorozatban a színészek igazán nagy befolyással lehettek a jeleneteikre és a karaktereikre. Ő és Aaron Douglas versenyeztek, hogy hány jelenetből tudják magukat kiíratni, hogy előbb hazamehessenek. Mindig megpróbálták elmagyarázni a rendezőnek/írónak, hogy miért is nincs helye Starbucknak vagy Tyrolnak az adott felvételen, és általában bejött. Azt is elmeséli, hogy a lázadásos epizódok egyikében hülyeségnek tartott egy jelenetet, amelyben az őrködő lázadóktól egy sarokra hangosan beszélgettek Leevel, ezért úgy döntött, hogy szörnyen színészkedik majd, hátha kivágják. Bejött.

4×20 – Daybreak II. kanadai promó

Andrew jelezte, én pedig megköszönöm. Megnézni még mindig nem merem, de
a tovább mögött ott rejlik a kanadai Space csatorna előzetese a
Daybreak második részéhez. 

Aki élőben szeretné nézni a finálét (konkrét tanácsokkal sajnos nem tudok szolgálni, hogy hogyan), ne felejtse el, hogy egy órával korábban kell fölkelnie,
mert már kilenckor elkezdődik odakint a vetítés. Az időzónákkal meg még
mindig hadilábon állok, úgyhogy lehet, hogy ha keleti parti adást fog
be valaki, akkor elszalaszthatja az elejét, de ehhez végképp nem értek.

 

Pillangóeffektus

Az a helyzet, hogy elég sokat gondolkodtam, van-e értelme megírni ezt az epizódmustrát. Ez, ahogy bimbe mondta, egy filmnek az első harmada, amiről önmagában nem lehet
véleményt alkotni. A bevezetés és a bonyodalom megvolt ebben a részben,
kaptunk hozzá egy valamennyire mesterséges cliffhangert, de a történet
nem teljes.

Ron Moore és Michael Rymer a minisorozattal
kezdve számtalanszor örvendeztettek meg bennünket közös munkájukkal, ám
a második évad vége (pontosabban a Lay Down Your Burdens I.) óta nem
dolgoztak együtt. Nem is lett volna teljes a finálé, ha a páros nem áll
össze újra, egy magára valamit is adó sorozatnál ez a minimum. Azt
viszont fantasztikus látni, hogy a minisorozat fakó, tárgyilagos, hűvös
és baljós képei óta mennyit fejlődött a sorozat, hova jutott el ez a
nagyszerű rendező-író páros.

Az epizód jelentős részét a
visszaemlékezések teszik ki, amelyeket jelenlegi formájukban nem akarok
kibogarászni. A kibeszélőben olvasható kommentekhez, illetve Ysu remek kritikájához
nem tudnék mit hozzáfűzni. Számomra örömteli volt, hogy épp most, a vég
kezdetekor nyúltunk vissza az előzményekhez. Csupán a karakterek
csiszolgatása miatt is élveztem őket, de meggyőződésem, hogy szerves
részét fogják képezni a történéseknek, és az egész egy kézzelfoghatóbb
vonalon is összefüggésbe hozható lesz majd a jelennel.

Az
mindenesetre bizonyos, hogy az eddig látottak mind azt a célt
szolgálták, hogy lássuk, ezek a karakterek honnan indultak, mik voltak
azok a történések az életükben, amelyek fölkészítették őket arra, hogy
évekkel később egy holokauszt utáni történelem főszereplőivé váljanak.
Ez persze csak a felszín karcolgatása, majd meglátjuk, hogyan
folytatódik ez a sok szál, mi csatlakozik még hozzájuk, mire mindez
összeáll egy kerek egésszé a következő kilencven percben.

Lee előtörténetének egyelőre nem érzem
szükségét, mert vannak dolgok, amelyeket jobb homályban hagyni,
különösen, ha valakivel annyit foglalkoztunk az elmúlt négy évben, mint
vele és Starbuckkal. Kicsit örültem volna, ha nem látjuk ezt az első
pillantásra kialakult vonzalmat közöttük, ha egy kicsit finomabbra
hangolták volna azt a jelenetet, és hagyják, hogy kétféleképp is
értelmezhessék a nézők. Miután a részeg Lee hazaért, gondolom az "I
dare you"-val egy Karával folytatott párbeszédet idézett, ami pont elég
lett volna, hogy lássuk, milyen hatással volt rá a lány.

Baltar történetével egészen eddig nem igazán tudtam mit kezdeni a
negyedik évadban, valahol számítottam arra, hogy politikai hatalomra
tesz majd szert a követői által, de csodálom, hogy erre csak a finálé
felé kerül sor. Most kezd összeállni az ő sztorija, de egyelőre
fogalmam sincs, merre fog vezetni. Az mindenesetre figyelemre méltó,
hogy virtuális Six szerint ő írja az emberiség utolsó fejezetét — ő az
egyetlen ember a flottában, aki tudja, hogy tényleg közeleg a vég, és
ez meg is rendíti. Tudja, hogy szerepe van benne, és ez határozza meg a
döntéseit.

Anders
flashbackje remekül tükrözi, hogy a cylonok újraírt memóriával is
hasonló személyiségek maradtak. Őszintén sajnálni fogom, ha ennek a
karakternek a kádban kell befejeznie a sorozatot, sokkal jobban bírtam
ennél. Tetszetős megoldás volt, hogy nem mutatták, amint elmondja a
koordinátákat Adamáéknak, csak az utóhatásait. Alapvető filmes kellék
ez, és százszor láttuk, de mennyivel jobb, mintha hallottuk volna Samet
útvonaltervet vagy számjegyeket diktálni, arról nem is beszélve, hogy
jobb ezt homályban hagyni, mint tönkretenni a hibridekről kialakult
elvont képet

Roslin
családjának sorsáról nem tudtam, de kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása ezeknek a flashbackeknek, lesz-e jelentősége ennek a randinak a fiatal fickóval. A
szökőkutas jelenetről szerintem a kelleténél jóval több is el lett
mondva, én szimplán a szokásos Ron Moore-féle ízléses melodrámának
éreztem, gyönyörű volt a babakocsikkal, a verőfényes nappal, úgy
általában véve a kontraszttal a mához képest, de érzelmileg jókora
túlzásnak vélem. Moore pedig egy hatalmas szemétláda, amiért még
terhessé is tette az egyik húgot. Gonosz ez az ember.

Örülök
annak, hogy végül nem a podcastból kellett egyedül megtudnunk, hogy mi van a
lázadókkal, legalábbis hogy anélkül is érintették volna a témát.
Racetrack és Skulls felfedezése nélkül mit sem ért volna az egész
küldetés. Vicces, hogy cakkumpakk két Raptor-pilótát, Racetracket és
Sharont ismertünk meg az egész sorozat alatt, és az égvilágon mindent
ők találtak meg, legyen az bolygó, ellenséges flotta, akármi.

A cylon Kolóniából az elmúlt héten nem sokat láttunk, de ez az
erőteljesen alienes-organikus kialakítás szerintem eszméletlenül jó
lett. Remélem, Darth Mojo ír majd egy esszét, hogy hogyan készült. A
sorozattól pedig szép, hogy ezzel a réges-régen elfeledett, a pilotban
egyetlenegyszer kiírt motívummal zárja a történetét. Ezzel is kerekebb
az egész, és valahol titkon reméltem, hogy a fináléban a legfőbb csata
helyszínéül az ominózus cylon homeworld szolgál majd. 

Adama beszédét az tette most hatásossá a hangárban, hogy valójában
nem volt hatásos. A minisorozat hasonlóan száraznak indult előadására
hajaz kicsit, de fontos, hogy ilyen érzelemmentesnek soha az életben
nem láthattuk az admirálist. Az egyszerűen megfogalmazott, mégis
magasztos beszédei kivétel nélkül meghatóak, most viszont sem a
hangnem, sem a tartalom nem engedi, hogy rokonszenvezzünk a
mondanivalóval. 

Az Exodusban tízezrek megmentése volt a tét, és Adama úgy szólt az
embereihez, hogy ha sikerrel járnak, bevonulnak a történelembe. Most
egyetlen emberért indulnak, ráadásul az érvrendszer is elég rozoga
lábakon áll mögötte, így az admirális a buzdítás helyett az
eltántorítást választja.Mégis meglepően sokan csatlakoznak az ügye
mellé, sokan biztosan amiatt az elhivatottság miatt, amire Adama direkt
nem akart hatni, sokan pedig azért, amiért az öreg maga is: stílusosan
akarják befejezni ezt a kilátástalan utazást. Ahogy Baltar mondta, a
Galactica nélkül egy új élet kezdődik (ami valójában inkább új
haldoklás), és néhányan talán megadják maguknak az esélyt, hogy ne
kelljen a részesének lenniük. 

Üres fejjel indultam neki ennek az epizódnak, és valahogy üres
fejjel is fejeztem be. Érzelmileg egyedül Roslin botorkálása hatott
rám, amint belé karolt Starbuck. A jelenetek szépsége, a remek
fény-árny-játék végig lenyűgözött, de egyharmad finálé után nincs más
választásom,várnom kell újabb egy hetet, mielőtt elgondolkodhatok. Azért a pontozottlista ne maradjon ki:

  • Végre Tyrol is felbukkant, bár van egy olyan gyanúm, hogy a
    párbeszédét Helóval az előző részből emelték át. Azt bánom csak, hogy a
    pilóta nem volt dühösebb Tyrolra azért, amiért asszisztált Boomernek a
    menekülésében.
  • A fináléban remek helye van és szép gesztus a jelenet Edward James Olmos és a fia, Bodie között. Épp ideje volt.
  • Újabb rejtélyre kaptunk választ a Battlestar Galactica misztikumából: Dr. Cottle keresztnevét is kipipálhatjuk.
  • Tricia Helfer nagyon jól visszarázódott az akkori Caprica-Six-személyiségébe, éles kontrasztot állítva Baltarnak, aki azóta sem sokat változott. Ahogy ott ült, váratlanul, Baltar házában, rögtön a minisorozatbeli megjelenését idézte föl bennem.
  • Spinoffot Baltar faterjának! A vén kujon hihetetlen jó fej volt. Azok a
    beszólások, az az akcentus, a brites Baltar-szókincs, minden nagyon ott
    volt. Az a flashback már most a kedvenc jeleneteim közé tartozik.
  • Adama
    nyúlfarknyi flashbackje egyelőre említést sem érdemel, de szerintem
    (remélem) nem a Galactica leszerelésére utal az az egyórás feladat,
    amit el kell végeznie. A Hero-beli küldetés sem lehet az Bulldoggal,
    szóval kíváncsi leszek.
  • A zene egész egyszerűen zseniális volt. Nem tudom, az epizód elején teljesen új dallamokat hallhattunk-e (gyanítom, igen), de remekül sikerült. Néhány helyen túlságosan harsánynak éreztem a karaktertémák kihangsúlyozását, és a Wander My Friends például nem is volt helyénvaló Adama pakolása közben, de összességében véve Bear McCreary most sem okozott csalódást. 

Deprecated: Function get_magic_quotes_gpc() is deprecated in /home/afogan/battlestar.freevo.hu/wp-includes/formatting.php on line 4365