Posted on

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam,
de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date
lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani
az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az
évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az
epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t,
óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.


Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás
és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az
Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a
székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A
recap, vagyis az "Előző részek
tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan
fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam
elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész
rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki
lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka
egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a
leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs
után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a
képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg
fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű:
Sergio
Mimica-Gezzan. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó
és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár
Into the West és
Taken-részt (mindketten fantasztikus
sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi
hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk
meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen
eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha
már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a
podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden
epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó
kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A
Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy
lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio
koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan
alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a
szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a
szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már
tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak
most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek
volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest
kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy
kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a
légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható
jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon
megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás
vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt
hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői
ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal
vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a
vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az
exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan
szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig
talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van
az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé,
hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak
más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál
sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és
megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be.
Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti
meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a
cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan
kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására
használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy
belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy
kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a
kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos
merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja
Az
év TV-s írója díj átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak.
Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra,
de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények
közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan
tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek
egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp
ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb
évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság
épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes
szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar
galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a
régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert
dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt
el a sorozattól, őszerintük a BSG
átugrotta
a cápát az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven
keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is
ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t
néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction
reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt,
a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen
láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen
az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan
nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a
tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még
többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni
egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.

Posted on

Amit az évadpremierről tudni kell

Eltelt már néhány hét a harmadik évad kezdete óta, meg mióta utoljára írtam, de ami késik, nem múlik. Gyorsan felveszem a fonalat, nemsokára már up-to-date lesz a blog, ahogy ígértem. Viszont van néhány dolog, amit el akartam mondani az első részekről.

Ha jól látom, a kedvenc fordító-csapatunk, a PGJ-Team még aktívan dolgozik az évadnyitó dupla rész márodik felén, úgyhogy annyira nem is maradtam le az epizódmustrámmal. Azok, akik felirat híján nem nézték meg eddig a Precipice-t, óvatosan olvassanak tovább, lesz itt egy pár spoiler.

Nos hát, a premier utáni vasárnap reggel az első dolgom volt – még a zuhanyzás és a reggelizés előtt -, hogy leültem a gép elé, és "belekukkantottam" az Occupation című, új BSG részbe. Hát ebből az lett, hogy föl se bírtam kelni a székből, csak másfél óra és egy duplaepizód múlva. A recap, vagyis az "Előző részek tartalmából" után valami olyan döbbenetesen jól összevágott, olyan fantasztikusan fényképezett nyitó képsor szögezett hátra, hogy képtelen voltam elszakadni a monitortól.

Emlékeztem valahonnan, hogy Michael Rymer, az összes eddigi fontos rész rendezője, most nem tért vissza, ezért erős is volt bennem a félsz, hogy ki lesz képes megugrani a lécet, amit ő oly magasra emelt. A fény-árny-játéka egyszerűen zseniális, a CGI jeleneteket mindig is ő csinálta a legjobban, és a leghatározottabban realista a stílusa. Ezek után alig vártam, hogy a montázs után (melyet okosan nem zavartak meg a stáb ismertetésével) felbukkanjon a képernyőn a Rendező is, akinek a nevét, most már biztos vagyok benne, meg fogom jegyezni egy időre, pedig nem könnyű: Sergio Mimica-Gezzan. Hogy ki ő? Nem is gondolnád, hogy Steven Spielberg állandó és legfőbb rendezőasszisztense, aki a mestere alatt maga is levezényelt pár Into the West és Taken-részt (mindketten fantasztikus sorozatok).

Mondanom se kell, erőteljesen rányomta a bélyegét a premierre is a spielbergi hatás: a legdurvább, legfájóbb jeleneteket könyörtelen őszintességgel kapjuk meg, a drámaiság nem csak hogy maximálisan átérezhető, hanem épp a tökéletesen eltalált képi hatások és kamerakezelés teszik azokat még erőteljesebbé, néha már sokkolóvá. Ronald D. Moore maga is kiemeli többször Sergio nevét a podcastjében (abban az audiókommentárban, melyet a neten tesz közzé minden epizód előtt), innen tudhatjuk meg azt is, hogy többek közt az éjjelátó kamerás megoldás is az ő ötlete volt a rendőrségi rajtaütés rögzítésére. A Cops című műsorra emlékeztet az egész képsor, olyan, mintha az operatőr is egy lenne a rendőrök közül. Az egész BSG-stílushoz tökéletesen illeszkedik Sergio koncepciója, és elég kreatív módon nyúl hozzá az írók víziójához.

Tigh cellabéli jelenetei szintén a legjobbak közül valók. Paul Michael Hogan alakítását régen kicsit egysíkúnak éreztem, de mostanra nagyot nőtt a szememben, és ehhez párosul Dean Stockwell zseniális Cavil atya-figurája, a szenvedő fogoly és a cinikus fogvatartó párbeszédében. A trailerekből már tudhattuk előre, hogy az ezredes elvesztette a fél szemét, de felfogni csak most sikerült igazán. Ez is egy olyan húzás az íróktól, amit kevesen mertek volna megjátszani. El tudtuk volna képzelni mondjuk Cliff Barnest kerekesszékben, vagy hogy a Prison Break egyik szereplője örökre elveszti egy kezét? Nem, ez egy olyan stigma, ami megbélyegzi a karakter jellemét, s a légkört is megmérgezi körülötte. RDM fogalmaz úgy, hogy a seb egy látható jelképe annak a veszteségnek, amit oly sokan fizettek, nem csak a Cylon megszállás alatt, hanem mióta a műsor elkezdődött. Ő az ellenállás vezetőjeként élő hirdetője a szörnyűségnek és véres küzdelemnek, ami az elmúlt hónapokban folyt.

Hasonlóan szomorú a sorsa Ducknak is, akit inkább csak a webizódok hű követői ismerhetnek. Ő az a karakter, aki miatt Ron Moore-t most egyfolytában azzal vádolják, hogy legitimálja az iraki háború öngyilkos merényleteit. Ezek a vádlók nyilvánvalóan nem látták Baltar és Roslin beszélgetését, ahol az exelnöknő ugyan kiáll az elvei és az ellenállás mellett, de láthatóan szégyelli, hogy egy ilyen cselekedethez egyáltalán köze van. Baltar pedig talán most először teljesen magabiztos, hiszen kétségtelenül az ő oldalán van az igazság. Persze Duck története egész más, mint egy fanatizált terroristáé, hiszen a produkció sem a valós világ metaforája kíván lenni; egyszerűen csak más megvilágításba helyezi a jelenlegi politikai álláspontokat. Nem moralizál sokat a politikai eseményeken, terrorcselekményeken, genocídiumokon és megszállásokon: a puszta emberi drámát, a dolgok tragédiáját mutatja be. Elmossa a jó és a rossz oldal fogalmát, az emberek egyéni motivációját érteti meg, érdekek helyett főleg érzelmek megnyilvánulásait látjuk a cselekedetekben.

Ebben rejlik a Battlestar Galactica igazi nagyszerűsége: az alaposan kidolgozott karaktereket nem valamiféle magas mondanivaló tolmácsolására használják fel, nem torzítanak jellemeken csak azért, hogy belemagyarázhassanak különféle tanításokat. Ez a sorozat úgy születik, hogy kitalálnak egy szituációt, elhelyezik benne a szereplőket, majd felteszik a kérdést: ki mit tenne most? Kikből lesznek ellenállók, kiből lesz öngyilkos merénylő, ki lesz kollaboráns? Moore néhány napja Az év TV-s írója díj átvételekor beszélt erről Harlan Ellisonnak. Elismerte, hogy a saját politikai véleménye is rányomja a bélyegét a showra, de az alapvető célja mindig is az volt, hogy másképp láttassa, más körülmények közé helyezve mutassa be a világunk legkomplexebb problémáit. Sajátosan tárgyalja a vallási kérdéseket, a terrorizmust és a népirtást, melyek egyikével sem vonhatunk egyértelmű párhuzamot a saját történelmünkből, és épp ez az újszerűség, ötletgazdagság teszi érdekessé a produkciót.

Mindent összevetve, azt azért nem mondom, hogy ez volt minden idők legjobb évadpremierje, de a néha kicsit lassú történetvezetés, a másfél órás hosszúság épp elég időt adott, hogy egyes dolgokba kicsit jobban belegondoljunk, egyes szereplők helyzetébe jobban beleéljük magunkat. Olyan igazán Battlestar galacticás lett. A helyszín is és a karakterek is változtak, de a lényeg a régi maradt. A BSG-t nem azért kell szeretni, mert sci-fi, hanem azért, mert dráma, és most mindezt százszorosan megkapták a nézők. Egymillió néző pártolt el a sorozattól, őszerintük a BSG átugrotta a cápát az tavalyi zárórésszel. Őszerintük az a jó sorozat, ami hét éven keresztül egy magányos űrhajó klausztrofóbiájában játszódik. Az is jó, RDM is ott kezdte. Aztán szakított a hagyományokkal, csinált egy Deep Space Nine-t néhány kollégájával, akikkel lassan beindították a tévés science fiction reformját. Azóta ezek az emberek megcsinálták a BSG-t, Carniválét, a Roswellt, a Mediumot és a The 4400-at. A nézők többsége pedig követte őket, hiszen láthatóan leáldozóban van a minden-részben-új-bolygó típusú műsoroknak, legyen az csillaghajós vagy csillagkapus. A Battlestart mindmáig embertelenül sokan nézik, és mivel a sorozat úgyis vissza fog térni a régi kerékvágásba, a tévelygők is visszatalálnak, és szerintem lesz olyan jó ez az évad, hogy még többeket csábítson magához. Az írók mindenesetre még tudnának mit kezdeni egy-két évig, amiatt nem kell aggódnunk.

Posted on

Beginning jump prep

Oké, hát elindult a Battlestar Galactica Blog.

Úgy néz ki, ez az első ebben az országban. Legalábbis a Google nem dob ki semmi ilyesmit az első négy oldalon, tehát akkor nincs is. Ugyanakkor van az összes létező sf-portálunkon valami BSG fansite-kezdeményünk, melyeket most a korrektség kedvéért se nem méltatnék, se nem szidalmaznék, helyette inkább megpróbálok ide saját magam összehordani valami relevánsat, aktuálisat és igényeset a témában.

Nem ígérem, hogy brutálisan sok információval fogom elhalmozni az olvasókat, és naponta tucat hírrel jelentkezek majd a BSG háza tájáról (annyi hír nincs is a világon), inkább tényleg blogosra veszem a stílust, és igyekszem elmélkedni, elemezgetni, kritikálni, szigorúan szubjektív nézőpontból. Persze nélkülözhetetlen, hogy apróbb hírmorzsákkal és linkcsokrokkal ne szolgáljak alkalmanként, hiszen rengeteg olvasó van, aki nem tud olyan jól angolul, vagy éppen nem ismer annyi szájtot a témában. Ráadásul, ha jól csinálom, akkor a póver júzereknek is elég lesz egy feedre feliratkozniuk húsz másik helyett :).

A jelenlegi tapasztalataim azt mutatják, hogy a Battlestar Galacticával akár hagyafasznyit is foglalkozó blogok általában pár napos késésekkel hozzák le a leglényegesebb infókat, azokat is csak távirati stílusban, mondván, az úgyis csak az olvasók egy kis csoportját érdekli, minek annyit törődni vele. Hát épp itt az ideje, hogy az a kis csoport is otthonra találjon valahol, hogy bízhasson abban, hogy ha reggel benyomja az rss olvasóját, akkor a kedvenc sorozatával kapcsolatban is kap némi friss anyagot, nem csupa számára érdektelen posztot kell átlapoznia.

Igaz, tisztában vagyok vele, hogy a nézők többsége valószínűleg sorozatfüggő, szóval tökéletesen kielégíti a legjobb magyar blog olvasása, de úgy tartom, hogy a sci-fi műfajnak mindig is hárdkórabb rajongótábora volt, mint bármi másnak, akiknek csillapíthatatlan az étvágyuk, és mindent tudni akarnak a legutolsó kulisszatitokig a kedvencükről –
na, hát valahol nekik is szól ez a blog. Persze én csak magamat tudom közvetítetni ezen a csatornán keresztül, de bízom benne, hogy ez bőven elegendő lesz az érdeklődés fenntartásához. Mondjuk amennyit én foglalkozok ezzel az egy szem tévéműsorral, annyit más az egész heti sorozatadagjával sem. De majd meglátjátok, aztán eldöntitek, kell-e ez. Találkozunk legközelebb, valamilyen lényegbevágóbb cikk keretein belül!

Posted on

Beginning jump prep

Oké, hát elindult a Battlestar Galactica Blog.

Úgy néz ki, ez az első ebben az országban. Legalábbis a Google nem dob ki semmi ilyesmit az első négy oldalon, tehát akkor nincs is. Ugyanakkor van az összes létező sf-portálunkon valami BSG fansite-kezdeményünk, melyeket most a korrektség kedvéért se nem méltatnék, se nem szidalmaznék, helyette inkább megpróbálok ide saját magam összehordani valami relevánsat, aktuálisat és igényeset a témában.

Nem ígérem, hogy brutálisan sok információval fogom elhalmozni az olvasókat, és naponta tucat hírrel jelentkezek majd a BSG háza tájáról (annyi hír nincs is a világon), inkább tényleg blogosra veszem a stílust, és igyekszem elmélkedni, elemezgetni, kritikálni, szigorúan szubjektív nézőpontból. Persze nélkülözhetetlen, hogy apróbb hírmorzsákkal és linkcsokrokkal ne szolgáljak alkalmanként, hiszen rengeteg olvasó van, aki nem tud olyan jól angolul, vagy éppen nem ismer annyi szájtot a témában. Ráadásul, ha jól csinálom, akkor a póver júzereknek is elég lesz egy feedre feliratkozniuk húsz másik helyett :).

A jelenlegi tapasztalataim azt mutatják, hogy a Battlestar Galacticával akár hagyafasznyit is foglalkozó blogok általában pár napos késésekkel hozzák le a leglényegesebb infókat, azokat is csak távirati stílusban, mondván, az úgyis csak az olvasók egy kis csoportját érdekli, minek annyit törődni vele. Hát épp itt az ideje, hogy az a kis csoport is otthonra találjon valahol, hogy bízhasson abban, hogy ha reggel benyomja az rss olvasóját, akkor a kedvenc sorozatával kapcsolatban is kap némi friss anyagot, nem csupa számára érdektelen posztot kell átlapoznia.

Igaz, tisztában vagyok vele, hogy a nézők többsége valószínűleg sorozatfüggő, szóval tökéletesen kielégíti a legjobb magyar blog olvasása, de úgy tartom, hogy a sci-fi műfajnak mindig is hárdkórabb rajongótábora volt, mint bármi másnak, akiknek csillapíthatatlan az étvágyuk, és mindent tudni akarnak a legutolsó kulisszatitokig a kedvencükről – na, hát valahol nekik is szól ez a blog. Persze én csak magamat tudom közvetítetni ezen a csatornán keresztül, de bízom benne, hogy ez bőven elegendő lesz az érdeklődés fenntartásához. Mondjuk amennyit én foglalkozok ezzel az egy szem tévéműsorral, annyit más az egész heti sorozatadagjával sem. De majd meglátjátok, aztán eldöntitek, kell-e ez. Találkozunk legközelebb, valamilyen lényegbevágóbb cikk keretein belül!

Posted on

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel,
a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról
vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a
BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam
akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a
BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni,
hogy fejlődjön az ember. A BSG
producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a
televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész
környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők
azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt
akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a
stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy
vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az
előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy
szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem
át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi
nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták
fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat
— csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig
is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig
gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb
érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt.
Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani,
olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az
írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk
sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok
sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben
a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó
felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában
semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak
akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak
a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez
meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Posted on

Michael Nankin: soha nem kaptam még ekkora szabadságot

Valószínűleg a Variety készítette el az eddigi legfantasztikusabb interjúkat a BSG stábjának néhány tagjával, nem is szaporítom a szót, itt az első Michael Nankinnel, a sorozat egyik állandó rendezőjével. A veterán rendező alább arról vall, hogy hogyan vált a hosszú karrierje legkiemelkedőbb pontjává a BSG, és mi mindent köszönhet e sorozat készítőinek.

Kétszer olyan jó filmkészítő vagyok most, mint amikor az első epizódomat elkezdtem a Battlestar Galacticában.

Közel húsz éve rendezek sorozatepizódokat, és még soha nem kaptam akkora szabadságot, támogatást és bátorítást a kísérletezésre, mint a BSG-ben. Csak az ilyen szabadság mellett lehet igazán arra törekedni, hogy fejlődjön az ember. A BSG producerei tudják azt, amit annyian elfelejtettek, hogy a film — még a televízióban is — egy művészeti forma, és csak egy nyitott és merész környezetben tud kiteljesedni. 

Van egy régi tévés vicc: a filmrendezők azt mondják: "Én ezt akarom", a tévés rendezők meg azt: "Ők ezt akarják". Ez általában igaz is, és az "ők" alatt a producereket, a stúdiót és a csatornát értjük. Magadra vess, ha megváltoztatsz egy vesszőt is egy David Kelley-produkcióban. De a BSG-ben hetekkel az előkészületek előtt megkaptam a forgatókönyvet, és megkértek, hogy szóljak hozzá, írjak jegyzeteket. Arra bátorítottak, hogy értelmezzem át a jeleneteket, hogy szélesítsem ki a show filmes és érzelmi nyelvezetét. Néhány kísérletem kudarcot vallott, de ezt sosem rótták fel nekem. Mindig arra bátorítottak, hogy messzebbre vigyem a dolgokat — csak fejezzem be időben a forgatást.

A BSG lelke mindig is a teljesítmény volt. Készpénznek vehettük, hogy a jelenetek mindig gyönyörűen voltak megírva, és mélyen belemásztak a legsötétebb és a legtúlfűtöttebb érzelmekbe. Mindennek több rétegű jelentése és mondanivalója volt. Mindig próbáltam ezeket a rétegeket vizuális metaforákkal párosítani, olyan képekkel, amelyek felfedték a karakter mélységeit.

Az írásban semmi sem volt kőbe vésve. Kivettünk sorokat, hozzáadtunk sorokat. Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy a műsor a dialógusok sorai között él. A BSG-ben minden a pillanatokról szólt. Az első vágások legtöbbször húsz perccel túlcsúsztak. Tonnányi történetszálat és expozíciót hajítottunk ki, csak hogy megőrizzük az emberiesség pillanatait. Korábban a ma esti epizód [a Sometimes a Great Notion] tartalmazott egy tízperces sztorit Baltarral, ami arról szólt, hogy vajon helyes-e, ha a cylonok vele imádkoznak. Feláldoztuk, hogy jusson idő az emberi viselkedés és érzelem pillanataira — lényegében a néma filmkészítésre.

Ebben a drámai laboratóriumban furcsa dolgok fordultak elő: a hetekig tartó felkészülés után megérkeztünk a stúdióba, és rájöttünk, hogy valójában semmit sem tudnunk a jelenetről, amíg a kamerák nem forognak. Csak akkor kelt életre, és mi igazából csak akkor láthattunk munkához. Csak a kreatív szabadságnak ebben az egyedülálló légkörében történhetett ez meg. Ron Moore és David Eick abban hisznek, hogy a megfelelő embereket kell alkalmazni, és hagyni őket, hogy végezzék a dolgukat. Az ilyesmi ritkaságszámba megy a televízióban. Az eredmény magáért beszél.

Posted on

It’s been an honour

Ha már az első posztot is egy BSG-ből vett angol kifejezéssel kezdtem, az utolsót is azzal fogom. Nemrég írtam meg, hogy lehúzom a rolót ezen a blogon, ám akkor nem köszöntem még el végérvényesen. Ez a pillanat most jött el, most szeretném a hálámat kifejezni az elmúlt két és fél évért.

2006. október 12-én indult el ez a weboldal, amelyet egyszerűen Battlestar Galactica blognak neveztem el. Azért nem illettem valami személyesebb vagy frappánsabb elnevezéssel, mert a témára akartam helyezni a hangsúlyt, rögtön, előre leszögezve, hogy ez egy BSG-nek szentelt blog lesz. Még a dizájn is egy hétköznapi freeblogos sablon volt, hogy jelezzem, itt nem a stílus és nem a külcsín, hanem a Galactica a főszereplő.

Ma, 2008. május 25-én pedig be kell látnom, hogy ez mégiscsak Freevo Battlestar Galactica blogja lett, ahogy a legtöbb helyen emlegették is. Ez a sorozatról szóló napló személyesebb lett, mint valaha gondoltam volna, közelebb nőtt a szívemhez, mint valaha is sejtettem volna.

Annak idején, mikor egy éjszakába nyúló ötletelésem másnapján megírtam az e-mailemet sztalkernek “BSG blog?” címmel, úgy fogalmaztam meg az elképzeléseimet, hogy az oldal hírforrás lehetne, mert “rakat hírt kapok naponta bsg témában”, ezen kívül “hétről-hétre megemlékeznénk a legutóbbi epizódról, hosszan elemezve a rendezést, a vágást, a forgatókönyvet, de mindent”, mert, idézem, “kurvára értünk hozzá.” Emellett felmerültek az olyan témák, mint a cylonok terve, “amire a válasz persze az, hogy sose volt” (mindezt 2006-ban!).

Örülök, hogy ezekből az alapelvekből elég sokat sikerült megtartanom, és a kezdeti félelmeim, hogy életképes lenne-e egy ilyen blog, végül alaptalannak bizonyultak, sőt, mint sok olvasótól hallom, igazán az itt megjelent bejegyzéseknek és kommenteknek köszönhetően vált teljes élménnyé a Battlestar Galactica élménye.

Ezzel el is jutottunk a kommentekhez, a becses kommentekhez, amelyek nélkül negyedét sem érte volna ez a blog, és nemcsak amiatt, hogy rengeteg hihetetlenül intelligens olvasó nyilatkozott itt meg, hanem mert általuk én is arra kényszerültem, hogy többet hozzak ki magamból, és még többet, még alaposabban írjak. Elképesztő, hogy a BSG-nek köszönhetően milyen fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, sokukkal élőben is, ami számomra a legnagyobb hozadéka a befektetett energiának. Alig várom, hogy végre kiürüljenek az agyamból a stábtagok fölöslegesen megjegyzett nevei, a lehetetlen szakkifejezések, a haszontalan információk tömkelege, de az eközben megismert embereket, a megtapasztalt élményeket sosem fogom elfelejteni.

Többek közt ezért is döntöttem amellett, hogy folytatnom kell a blogolást, csak nem a BSG vonalán. Mindnyájunknak széles az érdeklődési köre, és kár lenne szétszéledni hagyni ezt a spontán kialakult társaságot, ezért jött létre a delta blog. Nagyon örülök, hogy máris ennyien regisztráltatok a kedvünkért, hogy pezsdítsétek ott az életet, és spannoljatok bennünket a jobb teljesítményre és a lehető legtartalmasabb írásokra.

Nektek, az olvasóknak köszönhetően sikerült a BSG blogot összehozni, akkor is, ha nem szóltatok hozzá a bejegyzésekhez — a számokat mindig láttam, és ti is vezettetek, hogy hogyan alakítsam a bejegyzések témáját, stílusát és mennyiségét. Szeretném továbbá meghálálni a vendégbloggerek felbecsülhetetlen munkáját, hogy színesítették az oldalt, és olyan aspektusait is megvizsgálták a sorozatnak, amelyekhez én kevés vagyok. Egyes vendégbejegyzések, egyes hozzászólások, egyes e-mailek örök élmények maradnak a számomra, és gyakran vissza fogok ide járni, hogy türelmesen előbányásszam a gyöngyszemeiteket, és újra és újra megörvendeztessem magam velük.