Posted on

Végül is mit akarnak egyáltalán a Cylonok?

Mi a Cylonok terve? Van nekik egyáltalán? Foglalkozzunk egy kicsit a Battlestar Galactica legzavarosabb kérdésével.


Ma már egyre több sorozat operál a high concept
eszközével, vagyis valami évadokon átívelő, grandiózus
cselekményszállal. Általában ezek büszkélkedhetnek igazi keménymagos
rajongótáborral, ezeknek nyitnak több száz rajongói oldalt, fanblogot,
fórumot. A hatalmas hype-ot (szépen szólva felhajtást) az okozza, hogy
olyan alapötlettel rukkolnak elő, ami, ha kevesebb nézőt is vonz, akkor
is van olyan merész, hogy sokaknak földöntúli örömet jelentsen a
megtekintésük. Ilyen lehet egy szuperhősök kalandjait bonyolító, vagy
egy politikai összeesküvés-elméletet fejtegető sorozat, valamint az is,
hogy mi történik, ha a saját robotjaink fellázadnak ellenünk, és
majdnem teljesen kiirtanak bennünket.

A Battlestar Galactica ezért a "very high concept" kategóriába
tartozik, részben amiatt is, hogy nem csak egy, de mindjárt két
észveszejtően izgalmas kérdéssel is foglalkozik – legalábbis
általánosságokban tekintve, hiszen minden rész egy-egy külön kérdés is
lehet. Az első, hogy mihez kezd az emberiség fennmaradt töredéke, ha
elpusztítják tizenhárommillárd társukat? Megtalálják-e a Földet? A
második, hogy mire készül az ellenség? Mi a nagy tervük? Illetve, hogy
"Végül is kicsoda ez az Isten egyáltalán?", hogy a Galaxis Útikalauzt
idézzem.

Az eredeti sorozatból kiindulva többé-kevésbé biztosak lehetünk
abban, hogy mi lesz a befejezése a túlélők történetének. Ugyan saját
bevallása szerint a kezdetekkor még Ron Moore sem tudta, hogy mit akar,
de mostanra kitalálta a története végét, csak szerencsére még ráér
megírni. A BSG-reinkarnációban azonban teljesen újdonság, hogy a
Cylonok nem azért öldöklik az embereket, mert "pusztán csak gonoszak".
Ezzel a magyarázattal egy valamirevaló néző sem elégszik meg ma már.
Eleve ott van a vallásosságuk: ők képviselik a monoteizmust, a mi
világunk legáltalánosabb egyházát, mi több, az ő istenük gyakorlatilag
megegyezik a mi keresztény, zsidó és mohamedán egyistenünkkel. Nem
véletlenül: nem is kel messzire mennünk a három vallás történetében,
hogy hasonlóságokat találjunk a Cylonok tetteire, melyeket Isten
nevében hajtottak végre. Magyarul egy csöppet sem vagyunk náluk jobbak,
még ha szeretnénk is azt hinni.

Ám az isteni vezérleten kívül is kell itt lennie valaminek, mert hát
csak nem egy felsőbbrendű lény utasítására hajkurásszák át a galaxison
azt a maradék pár embert, csak kell lennie valami indokuknak. Ha három
résszel ezelőtt kérdezett volna valaki, azt mondtam volna, hogy
szerintem még maguk az írók se tudják, mit takar az "And they have a
plan" jelmondat a főcímben. Fölmerültek már ötletek, sokáig azt
hihettük, hogy azért hagytak életben néhány embert a Cylonok, hogy
szaporodhassanak valakikkel, és ez valószínű része is az igazságnak, de
nem egésze. Aztán ott volt Apolló nyila, amit épp hogy csak sikerült
megkaparintani az egyik Six elől, és így elsőként az emberiség tudta
meg, hogy melyik út megyen a Földgolyóra. Onnantól kezdve végig egy
lépéssel a Cylonok előtt járt a Galactica, egészen addig, amíg Baltar
át nem került az ő oldalukra.

Akkortól vált nyilvánvalóvá az, hogy ellenségeink is a 13. kolóniát
keresik, csak eddig nem tudtuk, hogy kiirtani, vagy meghódítani
készülnek-e minket. Én mondjuk a kiirtásra tettem volna a voksom.

Belegondolva azonban teljesen érthető, hogy miért nem ez a Cylonok
célja: ők azért pusztították el a tizenkét kolóniát, mert szerintük a
gyermekek csak úgy nőhetnek föl és függetlenedhetnek végérvényesen, ha
a szüleik meghalnak. A Földnek azonban semmi köze hozzájuk. Sőt, talán
ők az a törzs, akik Isten szeretetét is élvezik, hiszen a mindenható
távol tartotta őket attól az elerkölcstelenedéstől, amely végül a másik
tizenkettő vesztét okozta. Talán ők majdnem olyan bűntelenek, mint
maguk a Cylonok, vagyis ők azok, akiket az úr arra rendelt, hogy a
Cylonok családja legyenek. Persze ez mind csak spekuláció, megérteni
úgysem fogjuk az ellenség szemszögéből a helyzetet.

Ezzel a magyarázattal, vagyis a Föld keresésével azonban még nincs
lezárva a kérdés. Immár a Cylonok kezében van Gaius Baltar, a kutatás
egyik vezéralakja. Az ő tudása elegendő ahhoz, hogy a RTF (rag-tag
fleet, vagyis a túlélők flottája) nélkül is elnavigáljanak a céljukig.
Látszólag nincs már értelme életben hagyni az embereket, hiszen már nem
járnak egy lépéssel előttük. Akkor, most mi lesz? Ugyanaz, mint az első
évadban, amikor még a Cylonok nem tudtak a Földről, és epizódonként
újabb megsemmisítő csapást mértek a Galacticára? Vagy valami más céljuk
(is) van a hőseinkkel? Minden bizonnyal. Különben mi értelme lett volna
az elmúlt másfél évnek New Caprica felszínén?

Az a lépés azonban betudható a Cylonok közti nézetkülönbségeknek, és
annak, hogy a tervük kissé módosult a "Downloaded" című
rész után. New Caprica előtt biztos,
hogy a Földet keresték, és úgy tűnik, most megint. Miért vártak
másfél évet? Mit értek el vele? Csak kétféle magyarázatot tudok
elképzelni: vagy valami olyan nagyszabású és kusza terv van a
háttérben, amitől tényleg összeszarjuk magunkat a sorozat végén, vagy
az íróknak valóban fogalmuk sincs, mi a Cylonok terve, csak kiírták a
főcím legelejére, hogy fenntartsák a suspense-t.
Az utóbbira tippelek. És ha igazam lesz, akkor se leszek csalódott. Nem
azért nézem a sorozatot, hogy megtudjam, mire készül az ellenség,
és hogyan találják meg a Földet. Nem érdekel, hogy
mi lesz a vége. Akármi lesz, az rohadt jó lesz, mert ezek az írók már
párszor bebizonyították, a BSG előtt is, hogy amihez nyúlnak, azt
elrontani nem tudják.

Különben meg, ha csak a befejezése miatt akarnék végignézni egy
sorozatot, akkor a Lostot nézném. Az tipikusan olyan, hogy megnézi az
ember az évadnyitó epizódokat meg a befejezést, és többé-kevésbé úgyis
összeáll a kép, másról meg úgyse szólt a sorozat. Hál' Istennek ezer
más oka van annak, hogy miért érdemes a BSG-t nézni, ezért várom ezt
minden héten izgulva, 180-as pulzussal. Cylon terv ide vagy oda.

Posted on

Végül is mit akarnak egyáltalán a Cylonok?

Mi a Cylonok terve? Van nekik egyáltalán? Foglalkozzunk egy kicsit a Battlestar Galactica legzavarosabb kérdésével.

Ma már egyre több sorozat operál a high concept eszközével, vagyis valami évadokon átívelő, grandiózus cselekményszállal. Általában ezek büszkélkedhetnek igazi keménymagos rajongótáborral, ezeknek nyitnak több száz rajongói oldalt, fanblogot, fórumot. A hatalmas hype-ot (szépen szólva felhajtást) az okozza, hogy olyan alapötlettel rukkolnak elő, ami, ha kevesebb nézőt is vonz, akkor is van olyan merész, hogy sokaknak földöntúli örömet jelentsen a megtekintésük. Ilyen lehet egy szuperhősök kalandjait bonyolító, vagy egy politikai összeesküvés-elméletet fejtegető sorozat, valamint az is, hogy mi történik, ha a saját robotjaink fellázadnak ellenünk, és majdnem teljesen kiirtanak bennünket.

A Battlestar Galactica ezért a "very high concept" kategóriába tartozik, részben amiatt is, hogy nem csak egy, de mindjárt két észveszejtően izgalmas kérdéssel is foglalkozik – legalábbis általánosságokban tekintve, hiszen minden rész egy-egy külön kérdés is lehet. Az első, hogy mihez kezd az emberiség fennmaradt töredéke, ha elpusztítják tizenhárommillárd társukat? Megtalálják-e a Földet? A második, hogy mire készül az ellenség? Mi a nagy tervük? Illetve, hogy "Végül is kicsoda ez az Isten egyáltalán?", hogy a Galaxis Útikalauzt idézzem.

Az eredeti sorozatból kiindulva többé-kevésbé biztosak lehetünk abban, hogy mi lesz a befejezése a túlélők történetének. Ugyan saját bevallása szerint a kezdetekkor még Ron Moore sem tudta, hogy mit akar, de mostanra kitalálta a története végét, csak szerencsére még ráér megírni. A BSG-reinkarnációban azonban teljesen újdonság, hogy a Cylonok nem azért öldöklik az embereket, mert "pusztán csak gonoszak". Ezzel a magyarázattal egy valamirevaló néző sem elégszik meg ma már. Eleve ott van a vallásosságuk: ők képviselik a monoteizmust, a mi világunk legáltalánosabb egyházát, mi több, az ő istenük gyakorlatilag megegyezik a mi keresztény, zsidó és mohamedán egyistenünkkel. Nem véletlenül: nem is kel messzire mennünk a három vallás történetében, hogy hasonlóságokat találjunk a Cylonok tetteire, melyeket Isten nevében hajtottak végre. Magyarul egy csöppet sem vagyunk náluk jobbak, még ha szeretnénk is azt hinni.

Ám az isteni vezérleten kívül is kell itt lennie valaminek, mert hát csak nem egy felsőbbrendű lény utasítására hajkurásszák át a galaxison azt a maradék pár embert, csak kell lennie valami indokuknak. Ha három résszel ezelőtt kérdezett volna valaki, azt mondtam volna, hogy szerintem még maguk az írók se tudják, mit takar az "And they have a plan" jelmondat a főcímben. Fölmerültek már ötletek, sokáig azt hihettük, hogy azért hagytak életben néhány embert a Cylonok, hogy szaporodhassanak valakikkel, és ez valószínű része is az igazságnak, de nem egésze. Aztán ott volt Apolló nyila, amit épp hogy csak sikerült megkaparintani az egyik Six elől, és így elsőként az emberiség tudta meg, hogy melyik út megyen a Földgolyóra. Onnantól kezdve végig egy lépéssel a Cylonok előtt járt a Galactica, egészen addig, amíg Baltar át nem került az ő oldalukra.

Akkortól vált nyilvánvalóvá az, hogy ellenségeink is a 13. kolóniát keresik, csak eddig nem tudtuk, hogy kiirtani, vagy meghódítani készülnek-e minket. Én mondjuk a kiirtásra tettem volna a voksom.

Belegondolva azonban teljesen érthető, hogy miért nem ez a Cylonok célja: ők azért pusztították el a tizenkét kolóniát, mert szerintük a gyermekek csak úgy nőhetnek föl és függetlenedhetnek végérvényesen, ha a szüleik meghalnak. A Földnek azonban semmi köze hozzájuk. Sőt, talán ők az a törzs, akik Isten szeretetét is élvezik, hiszen a mindenható távol tartotta őket attól az elerkölcstelenedéstől, amely végül a másik tizenkettő vesztét okozta. Talán ők majdnem olyan bűntelenek, mint maguk a Cylonok, vagyis ők azok, akiket az úr arra rendelt, hogy a Cylonok családja legyenek. Persze ez mind csak spekuláció, megérteni úgysem fogjuk az ellenség szemszögéből a helyzetet.

Ezzel a magyarázattal, vagyis a Föld keresésével azonban még nincs lezárva a kérdés. Immár a Cylonok kezében van Gaius Baltar, a kutatás egyik vezéralakja. Az ő tudása elegendő ahhoz, hogy a RTF (rag-tag fleet, vagyis a túlélők flottája) nélkül is elnavigáljanak a céljukig. Látszólag nincs már értelme életben hagyni az embereket, hiszen már nem járnak egy lépéssel előttük. Akkor, most mi lesz? Ugyanaz, mint az első évadban, amikor még a Cylonok nem tudtak a Földről, és epizódonként újabb megsemmisítő csapást mértek a Galacticára? Vagy valami más céljuk (is) van a hőseinkkel? Minden bizonnyal. Különben mi értelme lett volna az elmúlt másfél évnek New Caprica felszínén?

Az a lépés azonban betudható a Cylonok közti nézetkülönbségeknek, és annak, hogy a tervük kissé módosult a "Downloaded" című rész után. New Caprica előtt biztos, hogy a Földet keresték, és úgy tűnik, most megint. Miért vártak másfél évet? Mit értek el vele? Csak kétféle magyarázatot tudok elképzelni: vagy valami olyan nagyszabású és kusza terv van a háttérben, amitől tényleg összeszarjuk magunkat a sorozat végén, vagy az íróknak valóban fogalmuk sincs, mi a Cylonok terve, csak kiírták a főcím legelejére, hogy fenntartsák a suspense-t. Az utóbbira tippelek. És ha igazam lesz, akkor se leszek csalódott. Nem azért nézem a sorozatot, hogy megtudjam, mire készül az ellenség, és hogyan találják meg a Földet. Nem érdekel, hogy mi lesz a vége. Akármi lesz, az rohadt jó lesz, mert ezek az írók már párszor bebizonyították, a BSG előtt is, hogy amihez nyúlnak, azt elrontani nem tudják.

Különben meg, ha csak a befejezése miatt akarnék végignézni egy sorozatot, akkor a Lostot nézném. Az tipikusan olyan, hogy megnézi az ember az évadnyitó epizódokat meg a befejezést, és többé-kevésbé úgyis összeáll a kép, másról meg úgyse szólt a sorozat. Hál' Istennek ezer más oka van annak, hogy miért érdemes a BSG-t nézni, ezért várom ezt minden héten izgulva, 180-as pulzussal. Cylon terv ide vagy oda.

Posted on

V’Ger

Kis kihagyás után jelentkezem, mindjárt két rész értékelésével,
valamint egy hosszabb lélegzetvételű írással, ha képes leszek azt is
befejezni. A Torn és a Measure of Salvation című epizódok végül is
összefüggőek voltak, így tán nem is baj, ha egyszerre foglalkozom velük.

Egyrészt egy hét távlatából nehezen
tudnék visszaemlékezni, mi kifogásolnivalókat találtam a Tornban,
másrészt a Measure of Salvation annyira erőteljes lett, hogy nem is
bírtam ilyesmire figyelni, úgyhogy ez a beszámoló kicsit rövidebb, de
annál ömlengősebb lesz. Kezdjük azzal, hogy ezek az írók elképesztően
jól tudják fenntartani a feszültséget, az ember érdeklődését.
Határozottan nem egy Lost, ahol egy kérdésre se kapsz választ, csak
újból és újból kicsesznek veled egy újabb rejtéllyel. Eltelt két évad
anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna a Cylonokról, és gondolom,
rengeteg néző tűkön ülve várta már, mikor derül ki valami végre róluk.
És akkor a harmadik évadban eljött az a pont, amikor már nem tudtad
elképzelni, hogy hova folytatódhat még ez a sorozat; mikor is az írók
előkapták a tarsolyukból a sokat hiányolt Cylon-témát. És hopp, egy
csapásra megalapozták az egész évad cselekményét (kis túlzással:
tudvalevő ugyanis, hogy lesz egy csomó karakterközpontú, csak-Galactica
epizód is). Végre minden kétkedő megnyugodhatott, van hova folytatódjon
a sorozat, Moore nem túlzott, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy
a fejében két évre előre mindig vannak ötletek.

Miközben pedig gombolyodik a high concept fonala (erről majd később), a háttérben az zajlik, amiért én
szeretem a Battlestart. Durva, nagyon durva karakterfejlődés,
kifinomult jellemábrázolás. Hogy miért olyan fontos ez? Kérem szépen,
egy valamirevaló műsornak ez a legjelentősebb mozgatórugója. Ez az, ami
a legtöbb új konfliktust, a legtöbb új történetszálat szüli, de úgy,
hogy ne fulladjon szappanoperába a sorozat. Gondoljunk bele, meghozott
volna egy olyan döntést az első évad Laura Roslinja, mint amit a
Measure of Salvationben meghozott?

A másik oldalon ott van Baltar, akinek
a fejlődése már most egyértelműen előrevetíti, mi lesz a sorsa a
Cylonok között. A múltkor belinkelt kép is a helyére került, ugyan a
szituáció sokkal durvább volt, mint amit vártam. A kínzási procedúra
ugyanis annak lett a következménye, ami egy minden eddiginél
drasztikusabb előrelépés volt Baltar karakterével. A jó doktorunk
minden évadban csinál egy-két merész húzást, de ilyesmire még nem
vetemedett. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem lesz rossz
ember, sosem volt az, de nemsokára Gaius végleg búcsút mondhat a
lelkiismeretének, mert minden tettére fog találni valami decens
magyarázatot. Ahogy eddig is mindent a saját boldogulásáért tett, úgy
mostantól is, csak a tetteinek többé morális gátja sem feltétlenül
lesz. Zárójelben azért megjegyzem, hogy RDM elmondta a podcastjében,
hogy szerinte is kicsit elhamarkodott, megalapozatlan volt Gaiusunknak
a kihalt basestaron elkövetett cselekedete, de ez részben a sok vágás
miatt alakult így, részben meg ez egy muszáj-lépés volt, meg kellett
"sürgetni" a karakter fejlődését.

Az apró hibák ellenére egyszerűen
élvezet látni, hogy mi megy végbe egyes szereplőkben, és emellett is
milyen hibátlan cselekményt (anglomagyarul plotot,
de ezt csak azok használják, aki nem tudják, hogy a kettő tökéletesen
ugyanaz) hoztak össze íróink a két részre. A Cylonokról rengeteg minden
kiderül, és végre elejtenek egy megjegyzést a maradék öt modellről is.
Szerény véleményem szerint ezzel csak megmagyarázták, hogy eddig miért
nem írták őket bele a sorozatba, és majd csak később találják ki, hogy
miért "nem beszélnek róluk". Ez kábé olyan poén volt, mint a Star Trek
DS9-ben a klingon homlokredők megmagyarázása. Azon kívül egy szintén
Trekbe illő morális problémát kell megoldani, és külön öröm, hogy a
BSG-ben azt látjuk: senki sem marad ember az embertelenségben. Helo az
egyetlen, aki védi a Cylonokat, de ő is csak a felesége miatt, még ha
erkölcsi példabeszédekbe is burkolja véleményét.

És ha már Treknél tartunk, még meg sem
magyaráztam a bejegyzésem címét. A 13. kolónia űrszondája, ami totál
véletlenül pusztít maga körül mindent, amit ér. Egy olyan ötlet, amit
csak a ST-ben vagy háromszor ellőttek, beleértve a címbeli V'Ger esetét
is. Olyannyira visszaköszön a feeling, hogy még egy egészséges
mennyiségű techno-blablával meg is magyarázzák, miért immunisak rá az
emberek és Sharon, miért töltődik le a Cylon tudattal a fertőzés,
egyszóval mindent. Nem szoktuk meg az ilyen messzemenő magyarázatokat a
BSG-től, de nekem kifejezetten jólesett azok után, hogy mennyi mindenre
fogták rá eddig, hogy "mert ők gépek, mi meg emberek vagyunk". Még csak
erőltetettnek sem éreztem a szövegeket.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, rövid
ömlengés lesz a bejegyzésem, eléggé hosszúra nyúlt. Bár lényegében azt
is mondhattam volna: egész egyszerűen kurva jó volt. És abban is benne
lett volna minden.

Posted on

V’Ger

Kis kihagyás után jelentkezem, mindjárt két rész értékelésével, valamint egy hosszabb lélegzetvételű írással, ha képes leszek azt is befejezni. A Torn és a Measure of Salvation című epizódok végül is összefüggőek voltak, így tán nem is baj, ha egyszerre foglalkozom velük.

Egyrészt egy hét távlatából nehezen tudnék visszaemlékezni, mi kifogásolnivalókat találtam a Tornban, másrészt a Measure of Salvation annyira erőteljes lett, hogy nem is bírtam ilyesmire figyelni, úgyhogy ez a beszámoló kicsit rövidebb, de annál ömlengősebb lesz. Kezdjük azzal, hogy ezek az írók elképesztően jól tudják fenntartani a feszültséget, az ember érdeklődését. Határozottan nem egy Lost, ahol egy kérdésre se kapsz választ, csak újból és újból kicsesznek veled egy újabb rejtéllyel. Eltelt két évad anélkül, hogy bármit is megtudtunk volna a Cylonokról, és gondolom, rengeteg néző tűkön ülve várta már, mikor derül ki valami végre róluk. És akkor a harmadik évadban eljött az a pont, amikor már nem tudtad elképzelni, hogy hova folytatódhat még ez a sorozat; mikor is az írók előkapták a tarsolyukból a sokat hiányolt Cylon-témát. És hopp, egy csapásra megalapozták az egész évad cselekményét (kis túlzással: tudvalevő ugyanis, hogy lesz egy csomó karakterközpontú, csak-Galactica epizód is). Végre minden kétkedő megnyugodhatott, van hova folytatódjon a sorozat, Moore nem túlzott, amikor többször is azt nyilatkozta, hogy a fejében két évre előre mindig vannak ötletek.

Miközben pedig gombolyodik a high concept fonala (erről majd később), a háttérben az zajlik, amiért én szeretem a Battlestart. Durva, nagyon durva karakterfejlődés, kifinomult jellemábrázolás. Hogy miért olyan fontos ez? Kérem szépen, egy valamirevaló műsornak ez a legjelentősebb mozgatórugója. Ez az, ami a legtöbb új konfliktust, a legtöbb új történetszálat szüli, de úgy, hogy ne fulladjon szappanoperába a sorozat. Gondoljunk bele, meghozott volna egy olyan döntést az első évad Laura Roslinja, mint amit a Measure of Salvationben meghozott?

A másik oldalon ott van Baltar, akinek a fejlődése már most egyértelműen előrevetíti, mi lesz a sorsa a Cylonok között. A múltkor belinkelt kép is a helyére került, ugyan a szituáció sokkal durvább volt, mint amit vártam. A kínzási procedúra ugyanis annak lett a következménye, ami egy minden eddiginél drasztikusabb előrelépés volt Baltar karakterével. A jó doktorunk minden évadban csinál egy-két merész húzást, de ilyesmire még nem vetemedett. Ez az a pont, ahonnan már nincs visszaút. Nem lesz rossz ember, sosem volt az, de nemsokára Gaius végleg búcsút mondhat a lelkiismeretének, mert minden tettére fog találni valami decens magyarázatot. Ahogy eddig is mindent a saját boldogulásáért tett, úgy mostantól is, csak a tetteinek többé morális gátja sem feltétlenül lesz. Zárójelben azért megjegyzem, hogy RDM elmondta a podcastjében, hogy szerinte is kicsit elhamarkodott, megalapozatlan volt Gaiusunknak a kihalt basestaron elkövetett cselekedete, de ez részben a sok vágás miatt alakult így, részben meg ez egy muszáj-lépés volt, meg kellett "sürgetni" a karakter fejlődését.

Az apró hibák ellenére egyszerűen élvezet látni, hogy mi megy végbe egyes szereplőkben, és emellett is milyen hibátlan cselekményt (anglomagyarul plotot, de ezt csak azok használják, aki nem tudják, hogy a kettő tökéletesen ugyanaz) hoztak össze íróink a két részre. A Cylonokról rengeteg minden kiderül, és végre elejtenek egy megjegyzést a maradék öt modellről is. Szerény véleményem szerint ezzel csak megmagyarázták, hogy eddig miért nem írták őket bele a sorozatba, és majd csak később találják ki, hogy miért "nem beszélnek róluk". Ez kábé olyan poén volt, mint a Star Trek DS9-ben a klingon homlokredők megmagyarázása. Azon kívül egy szintén Trekbe illő morális problémát kell megoldani, és külön öröm, hogy a BSG-ben azt látjuk: senki sem marad ember az embertelenségben. Helo az egyetlen, aki védi a Cylonokat, de ő is csak a felesége miatt, még ha erkölcsi példabeszédekbe is burkolja véleményét.

És ha már Treknél tartunk, még meg sem magyaráztam a bejegyzésem címét. A 13. kolónia űrszondája, ami totál véletlenül pusztít maga körül mindent, amit ér. Egy olyan ötlet, amit csak a ST-ben vagy háromszor ellőttek, beleértve a címbeli V'Ger esetét is. Olyannyira visszaköszön a feeling, hogy még egy egészséges mennyiségű techno-blablával meg is magyarázzák, miért immunisak rá az emberek és Sharon, miért töltődik le a Cylon tudattal a fertőzés, egyszóval mindent. Nem szoktuk meg az ilyen messzemenő magyarázatokat a BSG-től, de nekem kifejezetten jólesett azok után, hogy mennyi mindenre fogták rá eddig, hogy "mert ők gépek, mi meg emberek vagyunk". Még csak erőltetettnek sem éreztem a szövegeket.

Ahhoz képest, hogy azt hittem, rövid ömlengés lesz a bejegyzésem, eléggé hosszúra nyúlt. Bár lényegében azt is mondhattam volna: egész egyszerűen kurva jó volt. És abban is benne lett volna minden.

Posted on

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az
epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.


A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint
meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette
Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és
egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben
visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt
bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele
a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök
milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra
hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak
köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány
flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg
már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes
második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz
Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha
érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még
el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé
várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az
igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a
sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális
effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban
azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a
legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy
nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee
végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát
emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de
Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális
effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá
rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló
akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy
mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire
nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a
színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek
igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta
majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött
volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis
akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint
hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését,
miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel
fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek
köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama
tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva
mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az
elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba.
Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a
BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de
az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet
az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Posted on

Rövidek, érdekesek. (1)

Jöjjön néhány olyan érdekesség, amiket nem tudtam már belefűzni az epizódleírásokba. Az információk főleg a podcastekből származnak.

A webizódok antihőse, a Cylon-rendőr Jammer az eredeti tervek szerint meghalt volna az Exodus nyitó csatajelenetében, miután megmentette Callyt. Ron Moore végül elvetette ezt az elég tipikus írói húzást, és egy súlyos adag iróniát csempészett a történetbe azzal, hogy épségben visszajuttatta őt a Galacticára, ráadásul úgy, hogy Tom Zarek épp őt bízta meg Roslin védelmezésével. Azóta már tudjuk, mi lett a kimenetele a megmenekülésnek, hát, így járnak a kollaboránsok.

Biztos sokaknak feltűnt az Exodus második részében, hogy Tyrol főnök milyen gyorsan tud borotválkozni. Sikerült egyik jelenetről a másikra hirtelen elveszítenie sármos szakállát, ami a valóságban annak köszönhető, hogy a két epizód forgatása közt föl kellett venniük néhány flashbacket, amikben még nem volt pofaszőrzete a főnökünknek. Utána meg már hülyén nézett volna ki, ha álszakállal forgatják le a teljes második részt, ezért inkább hagyták úgy, ahogy van. Mrs. Ron, azaz Ronald D. Moore kedves neje fűzte hozzá, hogy a kontinuitást néha érdemes feladni a jó történetért cserébe. Igaza is van, egy ilyet még el lehet nézni, különben is inkább vicces, mint zavaró volt.

Ugyanebben az epizódban pusztul el a Pegasus is, ami valahol eléggé várható volt, hiszen az eredeti sorozatban elég hamar végeztek vele. Az igazság azonban az, hogy nem a történet, hanem a költségvetés vitte a sírba a szép emlékű battlestart. Moore is szerette a hajót, a vizuális effektes csapat "Don't kill Peggie" zászlóval tiltakozott, a stúdióban azonban kellett a hely a Cylon Basestar belső tereinek, és a legénységet is körülményes volt feltölteni újabb statisztákkal, úgyhogy nem volt mit tenni. Sajnálhatjuk mi is a Pegasust, de így talán Lee végre lefogy, hogy beleférjen egy Viperbe.

Mondanom sem kell, az Exodus költségvetésének elég jelentős hányadát emésztette fel a légkörbe zuhanó Galactica és az azt követő űrcsata, de Moore nem is titkolja, hogy minimum egy Emmy-díjra számít a speciális effektekért. Az így lefaragott büdzsé az oka annak, hogy Felix Alcalá rendezőnek minimális összegekből kellett megoldania a terepen zajló akciókat, amik ahhoz képest abszolúte jól sikerültek, úgyhogy mentesülhet az őt illető vádak alól.

Érdekes és örömteli dolog, hogy a Battlestar Galactica írói mennyire nyitottak a stáb véleményére. Az már teljesen természetes, hogy a színészek maguk is beleszólnak a karakterük dolgaiba, hiszen ők képesek igazán a fejükkel gondolkodni. Így lehet az, hogy Baltar és Gaeta majdnem vérre menő vitájában az elnök eredetileg az életéért könyörgött volna, nem pedig azért, hogy lőjék le. James Callis szerint ugyanis akkor Baltar egy kis része biztos, hogy inkább meg akart halni, mint hogy felelősségel tartozzon bármiért is.

A Collaborators végén Laura Roslin erősen vitatható döntését, miszerint felmenti az összes kollaboránst, erőteljes megdöbbenéssel fogadták a jelenlévő sajtósok is. Az egész reakció Michael Rymernek köszönhető, aki fölvetette, hogy mi lenne, ha legelőször csak Adama tapsolná meg az elnöknőt, mintegy teljes mellszélességgel kiállva mellette.

A vizuális effektekért felelős Gary Hurtzel ötlete volt, hogy az elpusztuló Pegasus leszállóplatformja belezuhanjon még egy Basestarba. Azért egy ilyen valószerűtlenség minimum egy "Hö?" kérdést felvet a BSG-nézőkben, mert tényleg nem passzol bele a relaista koncepcióba, de az igazság az, hogy annyira heroikusnak, drámainak találták az ötletet az írók, hogy rábólintottak.

Belinkelek egy erőteljesen spoileres képet az egyik soron következő epizódból. Egy kicsit más megvilágításba helyezi a Cylonokat, és úgy egyáltalán a viszonyukat Baltarral. Egyébként az iFMagazine.com cikkében találtam rá.

Posted on

Minden újra a régiben

Két fontos dolgot érdemes megjegyezni az új résszel kapcsolatban: Michael Rymer rendezte, és Mark Verheiden írta.

Rymertől szokatlanul ez a rész valahogy nem lett annyira
dokumentarista jellegű, viszont annál több kitűnően beállított kép a
kárpótlásunk. Az epizód sötétségéhez tökéletesen passzoló helyszíneket
és beállításokat választott ki, és a Cylon környezetet is sikerült
idegenszerűvé, földöntúlivá tennie, néha azon kaptam magam, hogy nem is
az eseményekre figyelek, csak a szinte fotószerű felvételeket bámulom.

Érdekes módon ezek a legsötétebb részek mindig Verheidennek jutnak,
nyilván szándékosan, hiszen ezeket valami egészen különleges, a BSG-től
szokatlan stílusban adja vissza. Hasonló volt a második évadban a Black
Market, amit gyakorlatilag mindenki utált, még maga Ron Moore is, mert
nem illett bele a sorozat elképzeléseibe, mondanivalójába. Emellett az
volt talán az első epizód, amelyik teljes egészében szakított a high concept követésével, vagyis esetünkben a Föld keresésével és a Cylonok tervének
alakulásával. Mostanra már talán sikerült megértetni a nézőkkel, hogy
ez nem a Lost vagy a Prison Break, itt nem az egyetlen történetszál
csűrése-csavarása viszi el a műsort. A karakterek itt nem azért
változnak, hogy előrébb tudjon mozdulni a cselekmény, hanem mert a
fejlődésük, a belső ellentéteik egyszerűen, önmagukban véve is, érdekesek.

Annak idején a Black Marketnek, a Scarnak, és most a
Collaboratorsnek is ez lett volna a lényege, hogy tovább dimenzionálja
azokat a szereplőket, akikről már azt hittük, hogy ismerjük őket. Ez
alkalommal Gaetára, Tyrolra, Andersre, Roslinra, Tom Zarekre és Caprica
Sixre koncentrálunk, nem is beszélve Tigh szenvedéséről. Látszik, nem
rövid a lista, ami igencsak megnehezíti az alapos és mély
jellemrajzolást az írók számára. Sajnos Verheidennek tényleg nem is
sikerül igazán átéreztetnie, hogy kit mi motivál, és hogy milyen
nehezükre esik meghozni egyes döntéseket. Teljesen rosszul tolja el a
hangsúlyokat, a Cylon hajón játszódó jelenetek túl nagy figyelmet
kapnak, ráadásul Baltar szemszögéből nem is értünk meg semmit a
háttérben zajló történésekből.

Kara és Sam házasságának felborulása sem lett túl ügyesen felépítve,
az idáig vezető jelenetek kevéssé koncentráltak kettejükre, ezért velem
nem is sikerült elhitetni, hogy most istenigazából szakítottak. Csak
Ron Moore podcastjét meghallgatva bizonyosodtam meg erről teljesen.
Mindenesetre Anderst még látni fogjuk, nem írták ki a sorozatból egy
tollvonással. Ahhoz őt már túl jól kidolgozták, hogy csak úgy
megszabaduljanak tőle. Személy szerint eddig is kedveltem a karakterét,
és a mostani tettei is csak rokonszenvesebbé tették, annak ellenére,
hogy azok voltak a legkevésbé érthető és elfogadható eseményei a
történetnek.


Az ilyenek miatt imádjuk Michael Rymert

Tigh szerepe, ha nem lenne Michael Hogan ilyen jó színész, teljesen
elveszne ebben az epizódban. Mindenki közül az ő válsága a legnagyobb,
ehhez képest alig foglalkozik vele a sztori. A CIC-n rendezett jelenete
menti meg az elsikkadástól, amelyben egyébként részegnek kellett volna
lennie, de Hogan mégsem vitte ezt bele a játékába, ugyanis nem akarta
ilyen módon felmenteni Sault az alól, amit mondott és tett.

Egyedül Gaeta küzdelme kerül a helyére, az ő helyzetét tökéletesen
megértjük. RDM szerint úgy néznek rá az emberek, mintha legalábbis egy
Martin Bormann járkálna közöttük, miközben ő nem tudja megértetni
velük, hogy végig ő juttatta az információkat Tyrolnak, és nélküle
valószínűleg soha nem jutottak volna vissza a Galacticára.

Ezek mellett a szálak mellett Roslinék szerepe ki sem bontakozik,
ami mondjuk betudható annak, hogy ezt a részt kifejezetten
karakter-orientáltra írták, nem pedig politikaira. Emellett Roslin
döntéseit nem is kell annyira megalapozni, őt már ismerjük annyira,
hogy ne hiányoljuk a sztoriból a belső konfliktusát, rágódását. A
Zareknek felajánlott alelnöki tisztség okozhatott némi meglepetést, de
ha azt vesszük, hogy New Capricán az egykori terrorista megítélése
meglehetősen sokat javult mind a nézők, mint a szereplők szemében, és
már Laurától is megszoktuk, hogy hajlandó efféle "paktumokat" kötni,
akkor szinte természetes dolog volt ez a húzás. Kíváncsi vagyok, hogy a
végkifejlet tükrében is megkapja-e a posztot Zarek, vagy az általa
jóváhagyott rendelet annyira megbocsáthatatlan, hogy Laura visszavonja az
ajánlatát.

Az én előrejelzésem az, hogy alelnök lesz belőle, csak nem feltétlen
fognak az elnöknővel olyan gördülékenyen együttműködni, mint ahogy azt
a rész elején gondoltuk volna. Zarekről végül is kiderült, hogy még
mindig ugyanaz az ember, aki volt, és ha emiatt változtatja meg Laura a
döntését, akkor azt ismeri be, hogy könnyen befolyásolható. Emiatt
muszáj ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer már kijelentett és megígért.

Moore elmondta, hogy a harmadik évadban eddig ez a kedvenc része (ez
alatt a még nem levetítetteket is érteni kell), ezzel egy kicsit
helyreállította Mark Verheiden megítélését, aki a Black Markettel elég
sokat vesztett. Ez a fajta stílus, a jellemközpontú történetvezetés és
az elsőre függetlennek tűnő szálak összekapcsolása ismerős lehet a Deep
Space Nine-ból, ami számomra különösen kedves, és a hallottak alapján
Moore-nak is. Én mindig is vágytam rá, hogy több ilyen legyen a
Galacticában, és úgy néz ki, meg is fogom kapni, de remélem, nem
feltétlenül Verheiden tapasztalatlan tolmácsolásában. Bradley
Thompsonra és David Weddle-re kell bízni az ilyesmit, ők már a DS9-ban
is együtt dolgoztak, és például az Exodusban tökéletesen oldották meg
ugyanezt a feladatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott
valószínűleg több beleszólása volt a dolgokba Moore-nak és David
Eicknek, de a lényegen nem változtat: a BSG-ben ennél jobb
jellemábrázoláshoz vagyunk szokva.

A következő epizód címe Torn, és Anne Cofell írta, aki elég jó
részeket tudhat magáénak a sorozatból. Addig is, a várakozást
megkönnyítendő, érdemes szétnézni David Eick videoblogjában, megtudhatunk pár dolgot a soron következő részekről is, új
szereplőkkel találkozhatunk, valamint nem túl érdekes rajongói
kérdésekre felelgetnek nem túl érdekes válaszokat a szereplők a Q&A szekció ban.

Posted on

Minden újra a régiben

Két fontos dolgot érdemes megjegyezni az új résszel kapcsolatban: Michael Rymer rendezte, és Mark Verheiden írta.

Rymertől szokatlanul ez a rész valahogy nem lett annyira dokumentarista jellegű, viszont annál több kitűnően beállított kép a kárpótlásunk. Az epizód sötétségéhez tökéletesen passzoló helyszíneket és beállításokat választott ki, és a Cylon környezetet is sikerült idegenszerűvé, földöntúlivá tennie, néha azon kaptam magam, hogy nem is az eseményekre figyelek, csak a szinte fotószerű felvételeket bámulom.

Érdekes módon ezek a legsötétebb részek mindig Verheidennek jutnak, nyilván szándékosan, hiszen ezeket valami egészen különleges, a BSG-től szokatlan stílusban adja vissza. Hasonló volt a második évadban a Black Market, amit gyakorlatilag mindenki utált, még maga Ron Moore is, mert nem illett bele a sorozat elképzeléseibe, mondanivalójába. Emellett az volt talán az első epizód, amelyik teljes egészében szakított a high concept követésével, vagyis esetünkben a Föld keresésével és a Cylonok tervének alakulásával. Mostanra már talán sikerült megértetni a nézőkkel, hogy ez nem a Lost vagy a Prison Break, itt nem az egyetlen történetszál csűrése-csavarása viszi el a műsort. A karakterek itt nem azért változnak, hogy előrébb tudjon mozdulni a cselekmény, hanem mert a fejlődésük, a belső ellentéteik egyszerűen, önmagukban véve is, érdekesek.

Annak idején a Black Marketnek, a Scarnak, és most a Collaboratorsnek is ez lett volna a lényege, hogy tovább dimenzionálja azokat a szereplőket, akikről már azt hittük, hogy ismerjük őket. Ez alkalommal Gaetára, Tyrolra, Andersre, Roslinra, Tom Zarekre és Caprica Sixre koncentrálunk, nem is beszélve Tigh szenvedéséről. Látszik, nem rövid a lista, ami igencsak megnehezíti az alapos és mély jellemrajzolást az írók számára. Sajnos Verheidennek tényleg nem is sikerül igazán átéreztetnie, hogy kit mi motivál, és hogy milyen nehezükre esik meghozni egyes döntéseket. Teljesen rosszul tolja el a hangsúlyokat, a Cylon hajón játszódó jelenetek túl nagy figyelmet kapnak, ráadásul Baltar szemszögéből nem is értünk meg semmit a háttérben zajló történésekből.

Kara és Sam házasságának felborulása sem lett túl ügyesen felépítve, az idáig vezető jelenetek kevéssé koncentráltak kettejükre, ezért velem nem is sikerült elhitetni, hogy most istenigazából szakítottak. Csak Ron Moore podcastjét meghallgatva bizonyosodtam meg erről teljesen. Mindenesetre Anderst még látni fogjuk, nem írták ki a sorozatból egy tollvonással. Ahhoz őt már túl jól kidolgozták, hogy csak úgy megszabaduljanak tőle. Személy szerint eddig is kedveltem a karakterét, és a mostani tettei is csak rokonszenvesebbé tették, annak ellenére, hogy azok voltak a legkevésbé érthető és elfogadható eseményei a történetnek.


Az ilyenek miatt imádjuk Michael Rymert

Tigh szerepe, ha nem lenne Michael Hogan ilyen jó színész, teljesen elveszne ebben az epizódban. Mindenki közül az ő válsága a legnagyobb, ehhez képest alig foglalkozik vele a sztori. A CIC-n rendezett jelenete menti meg az elsikkadástól, amelyben egyébként részegnek kellett volna lennie, de Hogan mégsem vitte ezt bele a játékába, ugyanis nem akarta ilyen módon felmenteni Sault az alól, amit mondott és tett.

Egyedül Gaeta küzdelme kerül a helyére, az ő helyzetét tökéletesen megértjük. RDM szerint úgy néznek rá az emberek, mintha legalábbis egy Martin Bormann járkálna közöttük, miközben ő nem tudja megértetni velük, hogy végig ő juttatta az információkat Tyrolnak, és nélküle valószínűleg soha nem jutottak volna vissza a Galacticára.

Ezek mellett a szálak mellett Roslinék szerepe ki sem bontakozik, ami mondjuk betudható annak, hogy ezt a részt kifejezetten karakter-orientáltra írták, nem pedig politikaira. Emellett Roslin döntéseit nem is kell annyira megalapozni, őt már ismerjük annyira, hogy ne hiányoljuk a sztoriból a belső konfliktusát, rágódását. A Zareknek felajánlott alelnöki tisztség okozhatott némi meglepetést, de ha azt vesszük, hogy New Capricán az egykori terrorista megítélése meglehetősen sokat javult mind a nézők, mint a szereplők szemében, és már Laurától is megszoktuk, hogy hajlandó efféle "paktumokat" kötni, akkor szinte természetes dolog volt ez a húzás. Kíváncsi vagyok, hogy a végkifejlet tükrében is megkapja-e a posztot Zarek, vagy az általa jóváhagyott rendelet annyira megbocsáthatatlan, hogy Laura visszavonja az ajánlatát.

Az én előrejelzésem az, hogy alelnök lesz belőle, csak nem feltétlen fognak az elnöknővel olyan gördülékenyen együttműködni, mint ahogy azt a rész elején gondoltuk volna. Zarekről végül is kiderült, hogy még mindig ugyanaz az ember, aki volt, és ha emiatt változtatja meg Laura a döntését, akkor azt ismeri be, hogy könnyen befolyásolható. Emiatt muszáj ragaszkodnia ahhoz, amit egyszer már kijelentett és megígért.

Moore elmondta, hogy a harmadik évadban eddig ez a kedvenc része (ez alatt a még nem levetítetteket is érteni kell), ezzel egy kicsit helyreállította Mark Verheiden megítélését, aki a Black Markettel elég sokat vesztett. Ez a fajta stílus, a jellemközpontú történetvezetés és az elsőre függetlennek tűnő szálak összekapcsolása ismerős lehet a Deep Space Nine-ból, ami számomra különösen kedves, és a hallottak alapján Moore-nak is. Én mindig is vágytam rá, hogy több ilyen legyen a Galacticában, és úgy néz ki, meg is fogom kapni, de remélem, nem feltétlenül Verheiden tapasztalatlan tolmácsolásában. Bradley Thompsonra és David Weddle-re kell bízni az ilyesmit, ők már a DS9-ban is együtt dolgoztak, és például az Exodusban tökéletesen oldották meg ugyanezt a feladatot. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott valószínűleg több beleszólása volt a dolgokba Moore-nak és David Eicknek, de a lényegen nem változtat: a BSG-ben ennél jobb jellemábrázoláshoz vagyunk szokva.

A következő epizód címe Torn, és Anne Cofell írta, aki elég jó részeket tudhat magáénak a sorozatból. Addig is, a várakozást megkönnyítendő, érdemes szétnézni David Eick videoblogjában, megtudhatunk pár dolgot a soron következő részekről is, új szereplőkkel találkozhatunk, valamint nem túl érdekes rajongói kérdésekre felelgetnek nem túl érdekes válaszokat a szereplők a Q&A szekció ban.

Posted on

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem
tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak
két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas
The Inner Light epizód a Star Trek: The
Next Generationből, a másik a Life
Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról
szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek
alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy
negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban
lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat:
ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy
pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a
legutóbbi epizóddal, ott is csak
egysoros
kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a
rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a
lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a
története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is
hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a
rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael
Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek.
Human
Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó
akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de
amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi
hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája
Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a
Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New
Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna,
aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben
fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an
honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg
fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni
kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama
és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig
tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem
áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore
kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy
elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit,
úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon
csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy
maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó
értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és
egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt
nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál.
Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI
fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a
Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az
átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus
megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is
fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül
se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy
megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy
istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a
kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret
valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk.
Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon
vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a
mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a
történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni
ezt a fickót.

Posted on

Best. Episode. Ever.

Időrendben akartam haladni a harmadik évad részeinek ismertetésével, de ez nem tűr halasztást. Exodus, II. rész.

Hát, kezdjük ott, hogy kurvasok sci-fit nézek, de ha visszagondolok, akkor csak két ehhez hasonló élményem volt eddig: az egyik a Hugo-díjas The Inner Light epizód a Star Trek: The Next Generationből, a másik a Life Interrupted a The 4400-ból (ez a két rész amúgy gyakorlatilag ugyanarról szól, az utóbbi egy hommage az előbbinek). Mind a kettő végén bőgtem, a Trek alatt néha még közben is. És akkor jön Ronald D. Moore, és olyat csinál, hogy negyvenkét percen keresztül könnyezek.

Na jó, azért mégsem végig, mert volt néhány olyan pillanat, amikor az jobban lefoglalt, hogy összekaparjam az államat a földről, de a lényegen nem változtat: ilyen sokkhatás nem mostanában érte az amúgy is gyenge szívemet. Körülnéztem egy pár hasonló blogon, és még ahol több oldalon keresztül szoktak foglalkozni a legutóbbi epizóddal, ott is csak egysoros kommentárokkal találkoztam. Senki sem bírja feldolgozni a látottakat, ez a rész mindenkit hazavágott.

Azért én (körülbelül félórás gondolkodási idő után) megpróbálom kivesézni a lényeget, hátha.

Szóval, az Exodus dupla rész egyetlen baja talán az, hogy szinte egyes-egyedül a története vitte el. Sok jelenetből még a kimagasló színészi játékot is hiányoltam, ami pedig az egyik erőssége a Battlestar Galacticának. Emellett a rendező, Félix Alcalá munkája sem üti meg azt a szintet, amit korábban Michael Rymer és Sergio Mimica-Gezzan igen magasra emeltek. Human Insect szerint kicsit B-kategóriásra sikerültek a terepen játszódó akciójelenetek, nekem ezekben a szűrőzés és a kameramozgás nagyon bejött, de amúgy nagyon sokszor pont a rendezés miatt kevésbé "jött át" az igazi érzelmi hatás. Könyörgöm, olyan kulcsjeleneteket, mint Ellen halála, vagy Baltar vitája Gaetával, hogy lehetett bárki másra bízni, mint Rymerre?

A tisztesség kedvéért azért megemlítem az igencsak eltalált pillanatok közt a Galactica légköri zuhanását és eltűnését, valamint a Pegasus felbukkanását New Capricánál. A Galacticát mintha csak egy leesett állú ellenálló kamerázta volna, aki hol Tyrol parancsaira, hol a záporozó kövekre kellett figyeljen, miközben fölötte égiháború dúlt. Aztán később elhangzott Adama szájából: "It's been an honor". És akkor mind tudtuk. Az admirális tisztában volt vele, hogy mind meg fognak halni. Távolodni kezdett a kamera a magára hagyott hajótól, halkulni kezdett a könnyfakasztó zene, és ott megbizonyosodtam róla, hogy William Adama és Karl C. Agathon többé nem lesz szereplője a sorozatnak.

És akkor felbukkant a Pegasus, és a kő koppanva esett le a szívemről. Alig tudatosult bennem, hogy a világ egyik legátlátszóbb írói fogásának estem áldozatul. De tudtam, hogy nem én vagyok túl hülye, hanem Ronald D. Moore kiszámíthatatlan. A két szereplőről egyébként is poén-szinten fölmerült, hogy elhagyják a sorozatot, RDM meg köztudottan szereti megölni a fő karaktereit, úgyhogy abszolút el tudtam hinni, hogy ez megtörténhet. Komolyan, azon csodálkoztam a legjobban, hogy ha felrobbant volna a Galactica, akkor hogy maradhatott volna meg a sorozat címe.

Apropó, Emmy-díjat Edward James Olmosnak. Ron Moore meg elmehet a picsába. Jó értelemben. A Roswellen kívül minden egyes percét láttam, amit tévére megírt, és egy dolgot megtanultam ezalatt: egy pillanatig sem szabad elkényelmesedni, ha őt nézed. Nem érezheted magad biztonságban, mintha csak Philip K. Dicket olvasnál. Itt van az Exodus, a címe alapján az ember várja, hogy heroikus tettek és CGI fűtötte csaták során át az emberek csodával határos megmenekülését fogja látni a Cylonok karmai közül, és, szó se róla, meg is kapja ezt, mégsem örülhet. Az átfogó boldogságra árnyékát veti az individuum tragédiája. A fantasztikus megmenekülés, amelyben mindenki elveszített valamit, vagy valakit.

Nem szerettük Ellen Tigh-t, tudtuk, hogy meg fog halni. Azt hittük, nem is fogjuk sajnálni. De hogy halt meg, a rohadt életbe, hogy?! Úgy, hogy véletlenül se érezhessünk elégedettséget, hogy vége az egyik negatív figurának. Nehogy megnyugtathasson minket a tény, hogy amit látunk, az nem igazi. Ez nem egy istenverte B-film, itt még az öngyilkos merénylőnek is van lelke, itt még a kollaboránsnak is van motivációja. Még a legellenszenvesebb alak is szeret valakit teljes szívből, és viszont is szeretik. Ez a dráma.

És mielőtt még bárki félreértené, Moore nem rosszindulatból teszi ezt velünk. Nem azért írja ezeket bele a forgatókönyveibe, hogy csak azért is gyomorszájon vágja a kedves nézőt. Moore-nál intelligensebben ugyanis kevesen fejezik ki a mondanivalójukat, csak tudni kell eggyel mélyebb rétegét értelmezni a történetének. De erre majd visszatérünk később, fogom én még eleget isteníteni ezt a fickót.