Posted on

James Callis sokat kapott a Battlestartól

James Callis, akit a Battlestar Galacticában Gaius Baltarként
láthatunk, adott egy kiváló interjút az IGN-nek, és most tudtam időt
szakítani rá, hogy lefordítsam.  A honlap további színészekkel is
készített és készít interjúkat, majd meglátom, mennyire lesznek
érdekesek, de biztosan hosszabban fogok róluk írni. Addig is, alant
néhány érdekes észrevétel James Callistől, a tovább mögött pedig még
folytatódik is!

Milyen volt az utolsó napokon a forgatáson?

Nagyon
sokan elérzékenyültek. Ami azt illeti, óriási is a történet. Michael
Rymer, a csodálatos rendezőnk, aki annyi mindenen ment velünk
keresztül, az utolsó epizódkat – amelyeket mind ő rendez – ezekkel a
szavakkal kezdte: "Figyelem, szeretném, ha most mindenki számot vetne.
A legtöbb jelenlévő a kezdetekkor is itt volt velünk, és mindnyájan
együtt jártuk végig ezt a hihetetlen utazást. Most pedig arra
készülünk, hogy az egyik legnagyszerűbb dolgot készítsük el, amit
valaha is készítettünk. Nagyon izgalmas. Amit mondani szeretnék, az az,
hogy ha már idáig eljutottunk, legyünk kedvesek egymáshoz. Ne felejtsük
el, hogy a másik honnan jutott el idáig. Alkossuk meg ezt a dolgot
közösen, jussunk át rajta megértéssel, tudva, hogy mind azért vagyunk
itt, hogy egymásnak segítsünk abban, hogy valami csodálatosan
teremtsünk, ahelyett, hogy egymással veszekednénk." Öt órával később
pont ő borult ki valakin. [Nevet.] Csodás volt ez a zen buddhista
beszéde…

Furcsa volt látni az embereket, ahogy bármelyik pillanatban képesek lettek volna elsírni magukat. Én is és Tricia Helfer is annyiszor sírtunk a sorozat öt éve során, hogy akkor szinte képtelen voltam rá. Sokan nem is éreztek még hasonlót. Mintha elhagytuk volna a családunkat. Szomorú. És csak hetekkel később tört ránk igazán ez a furcsa szomorúság. Ahogy a kezembe veszek egy forgatási beosztást, és tudom, hogy nem megyek már oda vissza többet. Olyan érzés, mintha a történelem egy darabkája lenne, ahova már soha többé nem mehetünk vissza. Van benne valami rettentő elszomorító, nem tudom pontosan, mi az, de érzem. 

Elégedett volt a befejezéssel?

Mindenki ezt kérdezi. Az nem kifejezés, hogy "elégedett". Régen, ha elégedett voltál, az nagyon jó volt. "Milyen volt az ebéded?" "Kielégítő." Ha ma ilyet mond valaki, visszakérdeznek, hogy "De hát mi a baj, hogyhogy csak kielégítő?". Szóval több mint elégedettek voltunk. Nem mondom, hogy olyan, mintha egy álom vált volna valóra, mert sejteni sem lehetett, hogy Ron Moore merre akarja vinni a történetet. De eljutottam valahova, és ebben az értelemben minden karakter elérte az útja végét. Gyönyörű.

Megfelelőnek érezte Gaius Baltar sorsát? Nem volt meglepve?

De, nagyon meglepődtem. Azt sajnos nem mondhatom el, hogy miért. Lényegében, bár sokáig tartott neki, de Gaius elkezd felnőni. Számomra nagyon érdekes volt, mert a minisorozat meghallgatásán egy olyan jelenetem volt, amelyben ágyban voltam egy nővel, és rám nyitott egy másik. Mondtam, hogy "Kérem, ne ezzel legyen a meghallgatás! Itt még ő nem is igazán Gaius Baltar. Itt még nem ugyanaz a karakter.", mire ők, "Ezt hogy érti?", mire én, "Nos, ezután a jelenet után tudja meg, hogy egy robottal jár, és hogy a világ el fog pusztulni. Az az igazán meghatározó!" [Nevet.] "Azelőtt ő egy másik személyiség." És ennyi volt a meghallgatás, az volt a Gaius előtti Gaius.

A bűntudat szót szoktam használni, de rá kell jönnöm, hogy ez inkább szégyen. A szégyen annyira erőteljes érzés. A tudat, hogy ha a szeretteid megtudnák, hogy mennyire szörnyen viselkedtél és rosszat cselekedtél, akkor összetörne a szívük, és kínozná őket a fájdalom… Nehéz ezt feldolgozni, de egyszerre fantasztikus is. Nagyon sok emberségre leltem a szerepben.

Gondolja, hogy ő a legemberibb karakter?

Ron Moore feltétlenül így gondolja. Nem tudom, hogy ez mennyire csodálatos, de mindenképpen izgalmas a karakterrel kapcsolatban. Nem akart ő rossz ember lenni. Jó ember akart lenni, de rossz lett, mert hiú volt és narcisztikus, és mert annyit foglalkozik a világ jelentéktelen dolgaival. Ezek mind elő fognak kerülni a sorozat végén. Nagyon sokat tanultam Gaius Baltar megformálásából. Úgy beszélek, mintha évek óta tisztában lennék ezekkel a dolgokkal, de csak az elmúlt öt évben tanultam mindezt, mert magam is felnőttem valamennyire. Annyira nagy dolgokkal kellett szembenéznie a karakternek, amiket ésszel nehéz felfogni, és amikhez az agyunk egy rejtett zugába kell néznünk. Nem is megfelelő kifejezés a felnövés vagy a megkomolyodás. Mint a teve a tű fokán. "Nem fog átférni!" De igen, csak egy kicsit másmilyen állat jön ki a másik oldalon, és én ilyennek látom a karakterem fejlődését. Hatalmas önbizalmat ad a következő munkáimhoz. Alig várom, hogy azt a sok tapasztalatot és képzettséget, amit megszereztem e munka során, máshol is kamatoztassam. Szerintem mindannyian ugyanígy érzünk most. Mintha a Battlestar gyermekei továbblépnének a saját dolgaik felé.

Szívesen részt venne más sci-fi projektekben?

Mindent elvállalnék, aminek tetszik a forgatókönyve, de rossz ötlet lenne rögtön egy sci-fibe vágni, mert a műfajnak ugyanaz a közönsége, és azt mondanák, "Mi van, ez máshoz nem is ért?" Színészként mindig is számtalan dolgot ki akartam próbálni, úgyhogy nem zárom ki teljesen, de más világoknak szeretnék most a részese lenni. 

Hazavitt valamit a stúdióból?

Nem, de kaptam egy csomó mindent! Adtak néhány dolgot a kellékek közül. Őszintén szólva Gaius holmijai közül nem sokan akartak magukénak bármit is. Mindenki a pilótaruháját vitte haza meg ilyesmi. Nekem felajánlották néhány követőmet, de nem vihettem őket magammal. 

Posted on

James Callis sokat kapott a Battlestartól

James Callis, akit a Battlestar Galacticában Gaius Baltarként láthatunk, adott egy kiváló interjút az IGN-nek, és most tudtam időt szakítani rá, hogy lefordítsam.  A honlap további színészekkel is készített és készít interjúkat, majd meglátom, mennyire lesznek érdekesek, de biztosan hosszabban fogok róluk írni. Addig is, alant néhány érdekes észrevétel James Callistől, a tovább mögött pedig még folytatódik is!

Milyen volt az utolsó napokon a forgatáson?

Nagyon sokan elérzékenyültek. Ami azt illeti, óriási is a történet. Michael Rymer, a csodálatos rendezőnk, aki annyi mindenen ment velünk keresztül, az utolsó epizódkat – amelyeket mind ő rendez – ezekkel a szavakkal kezdte: "Figyelem, szeretném, ha most mindenki számot vetne. A legtöbb jelenlévő a kezdetekkor is itt volt velünk, és mindnyájan együtt jártuk végig ezt a hihetetlen utazást. Most pedig arra készülünk, hogy az egyik legnagyszerűbb dolgot készítsük el, amit valaha is készítettünk. Nagyon izgalmas. Amit mondani szeretnék, az az, hogy ha már idáig eljutottunk, legyünk kedvesek egymáshoz. Ne felejtsük el, hogy a másik honnan jutott el idáig. Alkossuk meg ezt a dolgot közösen, jussunk át rajta megértéssel, tudva, hogy mind azért vagyunk itt, hogy egymásnak segítsünk abban, hogy valami csodálatosan teremtsünk, ahelyett, hogy egymással veszekednénk." Öt órával később pont ő borult ki valakin. [Nevet.] Csodás volt ez a zen buddhista beszéde…

Furcsa volt látni az embereket, ahogy bármelyik pillanatban képesek lettek volna elsírni magukat. Én is és Tricia Helfer is annyiszor sírtunk a sorozat öt éve során, hogy akkor szinte képtelen voltam rá. Sokan nem is éreztek még hasonlót. Mintha elhagytuk volna a családunkat. Szomorú. És csak hetekkel később tört ránk igazán ez a furcsa szomorúság. Ahogy a kezembe veszek egy forgatási beosztást, és tudom, hogy nem megyek már oda vissza többet. Olyan érzés, mintha a történelem egy darabkája lenne, ahova már soha többé nem mehetünk vissza. Van benne valami rettentő elszomorító, nem tudom pontosan, mi az, de érzem. 

Elégedett volt a befejezéssel?

Mindenki ezt kérdezi. Az nem kifejezés, hogy "elégedett". Régen, ha elégedett voltál, az nagyon jó volt. "Milyen volt az ebéded?" "Kielégítő." Ha ma ilyet mond valaki, visszakérdeznek, hogy "De hát mi a baj, hogyhogy csak kielégítő?". Szóval több mint elégedettek voltunk. Nem mondom, hogy olyan, mintha egy álom vált volna valóra, mert sejteni sem lehetett, hogy Ron Moore merre akarja vinni a történetet. De eljutottam valahova, és ebben az értelemben minden karakter elérte az útja végét. Gyönyörű.

Megfelelőnek érezte Gaius Baltar sorsát? Nem volt meglepve?

De, nagyon meglepődtem. Azt sajnos nem mondhatom el, hogy miért. Lényegében, bár sokáig tartott neki, de Gaius elkezd felnőni. Számomra nagyon érdekes volt, mert a minisorozat meghallgatásán egy olyan jelenetem volt, amelyben ágyban voltam egy nővel, és rám nyitott egy másik. Mondtam, hogy "Kérem, ne ezzel legyen a meghallgatás! Itt még ő nem is igazán Gaius Baltar. Itt még nem ugyanaz a karakter.", mire ők, "Ezt hogy érti?", mire én, "Nos, ezután a jelenet után tudja meg, hogy egy robottal jár, és hogy a világ el fog pusztulni. Az az igazán meghatározó!" [Nevet.] "Azelőtt ő egy másik személyiség." És ennyi volt a meghallgatás, az volt a Gaius előtti Gaius.

A bűntudat szót szoktam használni, de rá kell jönnöm, hogy ez inkább szégyen. A szégyen annyira erőteljes érzés. A tudat, hogy ha a szeretteid megtudnák, hogy mennyire szörnyen viselkedtél és rosszat cselekedtél, akkor összetörne a szívük, és kínozná őket a fájdalom… Nehéz ezt feldolgozni, de egyszerre fantasztikus is. Nagyon sok emberségre leltem a szerepben.

Gondolja, hogy ő a legemberibb karakter?

Ron Moore feltétlenül így gondolja. Nem tudom, hogy ez mennyire csodálatos, de mindenképpen izgalmas a karakterrel kapcsolatban. Nem akart ő rossz ember lenni. Jó ember akart lenni, de rossz lett, mert hiú volt és narcisztikus, és mert annyit foglalkozik a világ jelentéktelen dolgaival. Ezek mind elő fognak kerülni a sorozat végén. Nagyon sokat tanultam Gaius Baltar megformálásából. Úgy beszélek, mintha évek óta tisztában lennék ezekkel a dolgokkal, de csak az elmúlt öt évben tanultam mindezt, mert magam is felnőttem valamennyire. Annyira nagy dolgokkal kellett szembenéznie a karakternek, amiket ésszel nehéz felfogni, és amikhez az agyunk egy rejtett zugába kell néznünk. Nem is megfelelő kifejezés a felnövés vagy a megkomolyodás. Mint a teve a tű fokán. "Nem fog átférni!" De igen, csak egy kicsit másmilyen állat jön ki a másik oldalon, és én ilyennek látom a karakterem fejlődését. Hatalmas önbizalmat ad a következő munkáimhoz. Alig várom, hogy azt a sok tapasztalatot és képzettséget, amit megszereztem e munka során, máshol is kamatoztassam. Szerintem mindannyian ugyanígy érzünk most. Mintha a Battlestar gyermekei továbblépnének a saját dolgaik felé.

Szívesen részt venne más sci-fi projektekben?

Mindent elvállalnék, aminek tetszik a forgatókönyve, de rossz ötlet lenne rögtön egy sci-fibe vágni, mert a műfajnak ugyanaz a közönsége, és azt mondanák, "Mi van, ez máshoz nem is ért?" Színészként mindig is számtalan dolgot ki akartam próbálni, úgyhogy nem zárom ki teljesen, de más világoknak szeretnék most a részese lenni. 

Hazavitt valamit a stúdióból?

Nem, de kaptam egy csomó mindent! Adtak néhány dolgot a kellékek közül. Őszintén szólva Gaius holmijai közül nem sokan akartak magukénak bármit is. Mindenki a pilótaruháját vitte haza meg ilyesmi. Nekem felajánlották néhány követőmet, de nem vihettem őket magammal. 

Posted on

Nagyinterjú Ronald D. Moore-ral

Az újságíró Alan Sepinwall, aki általában az internet legkiemelkedőbb
kritikáit írja a Battlestarról, a Kemény zsarukról, akármiről, bő fél
éve készített egy interjút Ronald D. Moore-ral, csak elfelejtette
leközölni a rovatában. A BSG4.5 közelségére és az addig lezajló
sajtókörútra való tekintettel leporolta ezt a terjedelmes és alapos beszélgetést, amely
nekem annyira tetszett, hogy egy az egyben lefordítottam. Rettentő
informatív, nagyon sok mindent először hallunk a sorozattal
kapcsolatban a showrunner szájából, és Moore keményen odamond a konkurenciának, valamint az Emmy-díjakat kiosztó tévés akadémiának is. Hallunk néhány új és megnyugtató dolgot a Capricáról is, Sepinwall pedig a végén rákérdez jóformán az összes olyan kérdésre, amely megválaszolásra vár a
Battlestar hátralevő epizódjaiban. A producer egyetlen spoilert sem
enged meg magának, de felkészít minket az elkövetkezőkre. Ez az interjú
szerintem minden rajongónak kötelező anyag, aki eredeti nyelven szeretné elolvasni, az látogasson el a Star-Ledger rovatába, a tovább mögött pedig a magyar változat található. Az utolsó hat kérdést kihagytam, mert lényegében a The Planről szólnak, amiről azóta már sokkal többet megtudtunk.

Magyarázza el nekem a
Caprica narratíváját és témaválasztását. A Galacticát szereti a hetvenes évek
háborús és politikai filmjeihez hasonlítani. A Caprica mire fog majd
emlékeztetni?

Nehéz megmondani. Régebben mindig azt mondtam, hogy ez "a
Dallas sci-fi kiadásban". De ha jobban belemélyedünk, akkor látjuk, hogy nem
így van. Annyira más a tónusa és a stílusa, mint amit a Battlestarban
csináltunk. Ha úgy nézné meg valaki, hogy nem látta az elődjét, és nem tudná,
mi közöttük az összekötő kapocs, észre sem venné, hogy ezek egy családba
tartoznak. Nagyon eltérő a stílusuk. Ez egy erősen politikai színezetű
karakterdráma, számos vallási kérdéssel fűszerezve. Terrorizmus,
terroristatámadások, vallási nézeteltérések dúlnak… A Galacticában a több- és
az egyistenhit harcáról beszéltünk, itt ezek az ideológiák épp csak kezdenek
beszivárogni.

Az
előzménytörténetekkel trükkösen kell bánni, különösen, amikor az egyik karakter
a másik show-ból származik, és rengeteg dolognak, amit tudunk róla, megfelelőképpen
kell alakulnia. Miért döntött mégis úgy, hogy az univerzum múltjából akar
elmesélni egy darabot?

Tudtam, hogy a Battlestar Galactica egy ponttal fog
befejeződni a mondat végén. Utána már nem tudtam elképzelni további érdekes
történeteket, amelyeknek bármi közük is lett volna a sorozat mondanivalójához.
A háttértörténetünk azonban elég gazdag volt ahhoz, hogy vele foglalkozzunk.
Persze teremthettünk volna egy újabb battlestart, vagy visszamehettünk volna az
első cylon háborúba, de ezzel csak önmagunkat ismételtük volna. Remi Aubuchon a
Battlestartól teljesen függetlenül beállított a stúdióba egy ötlettel
robotokról, mesterséges intelligenciáról és az élet megteremtéséről. Mikor
beszélgetni kezdtünk, megtetszett annak a lehetősége, hogy csinálhatunk egy
sci-fi sorozatot, ami egy bolygón játszódik, hiányzik belőle az akció és a
kaland, és még karakterközpontúbb, mint a Battlestar maga. Itt tényleg a
karaktereken áll vagy bukik a történet, hiszen nem támadhatnak a cylonok minden
héten. Fenn lehet tartani ilyen
körülmények között egy tudományos-fantasztikus show-t? Ez keltette föl az
érdeklődésemet.

Hogy az ördög
ügyvédjét játsszam, az űrcsata akkor is egyike azoknak a motívumoknak, amihez a
sci-fi rajongói hozzá vannak szokva, legalábbis az első Star Wars óta.
Gondolja, hogy Capricát mégis hajlandóak lesznek megnézni?

Fogalmam sincs. A science fiction, mint olyan, egy nagyon
elmés és intellektuális műfaj. A regények képviselik a legszélesebb skálát:
találkozunk akció- és kalandközpontú sztorikkal, de aztán ott vannak a nagyon
is beszédes, kifinomult művek. Aki a műfajnak általában véve a rajongója, az
szerintem szeretni fogja a Caprica ízét is. Érdekes módon ez talán képes lesz a
női tévénézőket is megragadni. A Galacticának mindig is nagyobb volt a
nézettsége a férfiak körében az akció és a hardverelemek miatt, és úgy
gondoljuk, a karakterekkel több nőt tudunk majd bevonni.

Befoltoznak néhány
lyukat Adama életrajzában?

Nem nagyon. William Adama egy fiatal fiú lesz. Egyáltalán
nem központi alakja a történetnek. Ez inkább az apjáról fog szólni, nem Willy!
– Willy! – lesz a nap hőse. Semmi értelme annak, hogy William Adama, a Battlestar
embere ott volt, amikor a cylonok
megszülettek.

Mióta csak
felfedtétek a négy utolsó cylont, a nézőket roppantul izgatja a műbőrök
eredettörténete. Mennyit fogunk erről megtudni a Galactica utolsó epizódjaiban,
és mennyit az új sorozatban?

Főleg a Galacticában derül ezekre a dolgokra fény. Nem
hiszem, hogy a Galacticában felállított kirakósjátéknak olyan sok darabkáját
tartogatnánk a Capricára. A Galacticában feltett kérdések többségére a
Galacticában is kapunk választ. Mi csak annyit mondtunk, hogy "a cylonokat az
ember teremtette, és ők az uraik ellen fordultak". Ezt fogjuk elmesélni.

A Star Wars
prequeleknek számtalan hibájuk volt, de az egyik legnagyobb az volt, hogy
tudtuk, hogy egy fix pont felé tartunk, ahol Anakin átáll a sötét oldalra, a
Köztársaság összeomlik, stb. Hogyan mesélik el a cylonok megteremtésének
történetét, amikor tudjuk, hogy mi fog történni velük? Lesz egy csomó jelenet, amelyikben egy fickó
azt mondja, hogy "Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?", a haverja meg
erősködik, hogy "Persze, mégis mi rossz történhet?"

Azt hiszem, ez tényleg jó trükkös kérdés. Azért szerintem
vannak fontos különbségek. Nem karakterek előre meghatározott csoportját
követjük végig az eseményeken. Egyedül Willy lesz majd itt a másik sorozatból,
és ő is kisgyerekként. Számunkra ez olyan, mintha történelmi filmet
készítenénk. A Második Világháborúról is tudja mindenki, hogy a nácik végül
vesztettek, a Polgárháborút meg Észak nyerte meg, mégis jó történeteket tudnak
elmesélni ezekből a korszakokból. Az, hogy tudjuk, mindez hova fog vezetni,
csak hozzátesz egy újabb réteget a félelmeinkhez. Az eseményeknek van némi
hordereje, hiszen a Caprica pusztulásra van ítélve. Jelenleg a sorozat nyitó
szövege az, hogy "Caprica, 51 évvel a bukás előtt". Már a legelején megmondjuk,
hogy ezeknek az embereknek befellegzett. Bizonyos értelemben a saját hasznunkra
fordítjuk azt, hogy a néző tudja, hogy fog mindez véget érni.

A Galacticával
kapcsolatban, mióta van tisztában azzal, hogy hogyan fog befejeződni az a
sorozat?

Általánosságokban véve úgy másfél éve [mostantól számítva
már két éve – a ford.], úgy a harmadik évad közepénél feltettem a kérdést, "Mik
a befejezés körvonalai? Mi fog történni a sorozat végén, és mi lesz, amikor
találkoznak akárkivel, akivel találkozniuk kell? Ahogy belemélyedtünk a
harmadik évadba, egyre komolyabban gondolkodni kezdtem rajta, és tavaly nyáron,
majdnem egy éve, összegyűltünk az írókkal a Tahoe-tónál, és megbeszéltük, hogy
"Ez lesz a vége". Csakhogy egy csomó részlet nem illett a helyére, amíg le nem
ültem a számítógépem elé, és el nem kezdtem írni a forgatókönyvet. Akkor
felismertem végre, hogy pontosan hogyan fognak az egyes karakterek számára lehullani
a kártyalapok.

Érdekesnek találom
azt, hogy a Lost [Carlton] Cuse-a és
[Damon] Lindelofja mindig is azt állították, hogy van egy átfogó tervük, és
tudják, hova tart mindez, a rajongótábor időnként mégis szkeptikus volt, és
elintézték egy "Na perszé"-vel. Ugyanakkor ön mindig is nyíltan beszélt arról,
hogy mennyire könnyedén dobálnak be ötleteket, hogy később legyen mit
kibogozniuk, az emberek ennek ellenére pedig azt feltételezik, hogy van egy
nagy, koherens terv a Galactica körül. Hogyan csinálja, hogy úgy tűnjön, mintha
létezne ez a "terv"?

Számomra ez maga a munka. Az a feladatom, hogy útközben úgy találjam
ki a sztori folyását, hogy az gördülékenynek tűnjön, és legyen is értelme.
Remélhetőleg, ha jól végeztem a dolgomat, akkor a sztori végeztével, amikor az
emberek megnézik a teljes szériát DVD-n, akkor az egységes narratívának fog
tűnni – azok a dolgok pedig, amiket csak úgy feldobtunk anélkül, hogy tudnánk,
mikor fognak kifizetődni, visszanézve a helyükre illeszkednek majd. Olyan volt
ez, mint egy hatalmas vászonra festeni: nem tudjuk, hogyan fog kinézni végül a
kész mű, de amikor befejezzük, egy egységes víziónak kell tűnnie, aminek van is
értelme.

Szóval, mondjuk,
amikor eldöntötték, ki legyen az utolsó négy cylon, mennyire gondolták át
alaposan a dolgokat a Crossroads előtt, és mi mindenre mondták azt, hogy "majd
a szezonok közti szünetben kitaláljuk"?

Az ihlet, hogy egyáltalán felfedjük őket, szó szerint egy
ihlet volt. Az évad fináléja miatt gyűltünk össze az írói műhelyben, tudván
tudva, hogy Baltar felmentésével akarjuk zárni az epizódot. Az írók kigondolták
a cselekményt és a befejezést, majd elém tárták azt. Engem azonban gyötört egy
érzés, hogy ez nem lesz elég nagymérvű, nem érhet fel az egyéves ugráshoz vagy
Adama lelövéséhez. Így aztán szó szerint ott helyben kitaláltam és bedobtam,
hogy "Mi lenne, ha négy karakterünk a hajó négy különböző részéről
összetalálkozna egy teremben, és annyit mondanának, hogy »Édes Istenem, cylonok
vagyunk«? Egyet meg meghagynánk a következő évadra." Erre mindenki megrémült,
de tudtam, hogy jól döntök. Úgyhogy ott ültünk pár órát, és megbeszéltük, ki
lehetne az a négy. Érdekes módon nem volt olyan nehéz kiszűrni, hogy kik
esetében volt ennek a legtöbb értelme, és ki vitte volna előre legjobban a
cselekményt.

Amióta felfedték
őket, azon jár az eszem, hogy milyen elképesztő szerencsesorozat kellett ahhoz,
hogy ezek négyen túléljenek mindent, ami eddig történt. Megúszták a népirtást,
Andersnek még a Capricán is sikerült kihúznia, és mindnyájan átvészelték az
új-capricai időket is az ellenállás vezetőiként. Ez csak a véletlennek
köszönhető?

Ez a téma ugyanilyen konkrétan elő fog kerülni az új évad
végén. A sorozat egészét nézve is állandóan felmerül a kérdés, hogy mindez csak
véletlen, vagy van az egésznek valami jelentősége? Ez a félig üres vagy félig
teli pohár kérdése. Adama keményvonalas világi nézeteket vall mindenről, míg
sok karakter csodákat lát a dolgokban, mi, a közönség, pedig rengeteg olyat
láttunk, amit racionálisan nem lehet megmagyarázni. Hogy ez a négy hogyan élte
túl idáig – egyáltalán hogyan élte túl idáig bárki? –, azt végül meg fogja
válaszolni a show.

Megnézte más
sorozatok fináléit is, hogy ötleteket gyűjtsön?

Nem néztem újra semmit ennek a kapcsán. Vannak persze olyan
finálék, amik erőteljesek voltak, és amelyeket nem felejtek el. A M*A*S*H
befejezésére emlékszem. A Seinfeld fináléja számomra nagyon emlékezetes volt. A
Maffiózók befejezése nem volt olyan rég, és sokkoló volt, mindenki arról
beszélt, és irigykedtem, hogy nem én találtam ki.

Akkor az emberek önt,
és nem David Chase-t gyűlölték volna.

Pontosan. Élveztem volna. Az az ember egy zseni.
Valószínűleg a legjobb finálé, amit valaha láttam, és ami ihletet is adott, még
ha nem is néztem újra, a Larry Sanders Show befejezése volt. A sorozat rajongói
számára nagyon kielégítő volt, hogy nemcsak a show, hanem a show-n belüli show
is véget ért. A karakter távozni készült, a karakterek tudták, hogy a közeleg a
befejezés, így nagyon érzelmesre sikerült, ahogy arról beszélgettek, hogy mi
minden is lehetett volna belőlük. Igazi jutalom volt az elhivatott nézők
számára. Én is ugyanebben a szellemben álltam hozzá a finálémnak.

Néhány színész azt
nyilatkozta, hogy a sztrájk kezdetén azt hitték, a Revelations lesz az utolsó,
amit leforgathattak. Így nézve van benne valami, amitől a Maffiózókhoz hasonló
lehetett volna az a befejezés.

Annak idején beszéltünk erről. Sosem hittem igazán, hogy így
kell befejeznünk. Mindegy, meddig tartott volna a sztrájk, a Universal már túl
sokat belefektetett ahhoz, hogy kiszálljon és ne fejezze be. Ha mégis így lett
volna, akkor szerintem csodás lett volna az a befejezés is. "Hát, megjöttünk a
Földre, és egy kalap szar az egész!"

Az írók többsége a
finálé óta készült interjúkban nagyon kerüli a Föld témakörét, és hogy mi
történt a bolygóval. Én sem kérem meg, hogy mondja el az igazságot, de az első
reakcióm másokhoz hasonlóan az volt, hogy "B*ssza meg, ez a Brooklyn-híd." Akár
így van, akár nem, az eddigi 9/11-es párhuzamok fényében szándékosan akarták
felidézni ezt a hasonlóságot?

Ez nem egészen az én ötletem volt. A vizuális effektusos
rajzolók álltak elő vele. Nekem kellett visszahangolnom, hogy ne menjünk el
abba az irányba. Mindenképp szerettem volna a hasonlóság és az otthonosság
érzetét kelteni, de egy nagy kérdőjellel akartam befejezni. Nem akartam, hogy
egyértelmű legyen, mit látunk, de a cél az volt, hogy ezt is bele lehessen
képzelni.

Az epizódban
nagyszerűnek tartom azt, hogy csak a lényeggel foglalkozunk – az érzelmi
csúcspontokkal és semmi mással. Ennek az ára az volt, hogy Adamát – és talán
Karát – kivéve senkit sem láthattunk, amikor megtudták, hogy kik a cylonok.
Személy szerint imádtam volna, mondjuk, Gaeta reakcióját látni, ahogy
felismeri, hogy akik ki akarták vágni a légzsilipen, cylonok voltak. Van bármi módja annak, akár a tévéfilmben,
akárhol, hogy visszamenjenek és bemutassák ezt, vagy az a pillanat már elmúlt?

Nem beszéltünk ilyesmiről az írókkal. Amikor az utolsó
epizódokat terveztük meg a finálé előtt, szóba jött, hogy ki fogja megtudni és
mi lesz a reakciójuk, de az igazság az, hogy sosem lett volna vége. Mindenki
másképp reagált volna, és harminc perc azzal ment volna el, hogy "Ez a fickó,
aztán Gaeta, aztán meg Dualla reakciója!" Úgyhogy egyszerűen átugrottuk, és azt
mondtuk, "Mindenki drámaian reagált." Egy úgyis olyan dolog, amivel a közönség
egyébként is tisztában van, és Adamát nem lehet felülmúlni. Az volt a
legnagyobb érzelmi sokk, hogy Adama megtudja Tigh-ról, hogy cylon, és úgy
gondoltuk, onnan már tovább is léphetünk.

Mindig is kedveltem a
mesélői stílusukban, hogy annyi mindent bíztak a fantáziánkra: "Ó, a rajongók
úgyis meg fogják érteni ezt, nincs szükségünk technoblablára vagy akármire.
Csak azokat a sztorielemeket akarom érinteni, amik engem érdekelnek, még ha meg
sem magyarázunk mindent."

Szeretem így csinálni. Bizonyos szinten saját magamnak írom
a show-t, úgy, ahogy én szeretem, és mindent ennek a fényében ízesítek. "Én így
szeretnék elmesélni egy történetet." És csak feltételezem, hogy a nézőközönség
is annyira eszes, mint én, természetesen, és amúgy is láttak egy csomó
tévésorozatot, ismernek egy rakás történetet, így ki tudják egészíteni a
homályos foltokat, és velem együtt át tudnak ugrani bizonyos dolgokat.

A podcastban nagyon
sokszor mond olyanokat, hogy "Tudom, hogy az embereket érdekli az ilyesmi, de tényleg
nem ebbe az irányba halad a történet." Példának okáért azzal sem foglalkoztak
igazán, hogy megint öntudatra ébredtek a kenyérpirítók. Remek befejezésnek
tartom a Revelationst, de összeírtam egy listát azokról a dolgokról, amikre
eddig nem kaptunk választ. Csak arra vagyok kíváncsi, anélkül, hogy elárulná,
mi fog történni, hogy ezeket a kérdéseket valóban érinteni fogják, vagy mi
sokkal többet foglalkozunk velük, mint maguk.

Van egy listája?

Van.

Oké.

Nyilvánvalóan az
utolsó cylon személye az egyik, meg fogjuk őt ismerni?

Igen.

Az utolsó négy cylon
eredettörténete és mibenléte, illetve hogy miben különböznek a társaiktól?

Igen.

A többi műbőr
eredete?

Igen.

Mi történt a Földdel
és a tizenharmadik kolóniával?

Igen.

Kicsoda, ha
egyáltalán, irányítja az eseményeket?

Lényegében igen. Nem tudom, hogy ezt olyan szépen
csomagoltuk-e be. A show-nak van válasza erre a kérdésre, de hogy az kielégítő
lesz-e, azt nem tudom.

A "Mindez megtörtént
már régen, és mindez megtörténik újra" meg lesz magyarázva valamilyen módon?"

Igen.

Az operaház?

Igen.

Mi történt Karával,
amikor átment az örvényen a Maelstromban?

Többé-kevésbé.

A "fej"-karakterek
mibenléte és természete?

Igen.

Tigh és Six gyermeke,
és hogy ezek szerint a cylonok képesek-e szaporodni?

Igen. De ez nem "Igen" arra, hogy képesek-e szaporodni. Majd
megválaszoljuk ezt a kérdést.

Boomer sorsa és hogy
vannak-e még valahol 1-esek, 4-esek és 5-ösök?

Igen.

Roslin egészségi
állapota?

Igen.

Oké, hát ez csupa "igen"
volt.

Látja? Ismertük az összes kérdést! Büszke is vagyok magamra.
Csupa "igen". Féltem, hogy kapok egy keresztkérdést, amire "A *******" lesz a
válasz.

Most jut eszembe, az
évad egyik korai epizódjában a virtuális Six felsegítette Baltart a padlóról,
én meg mondom, "Atyavilág, ez felemelte és odébb vitte a fickót." Erre pár
héttel később a podcastban azt állította, hogy nem akarta, hogy ennyire drámai
legyen a jelenet.

Így van, nem akartam ilyen messzire menni.

Azt mondta, hogy egy
bizonyos része azt kívánja, bárcsak megtette volna azt, amit David Chase művelt
a Maffiózókkal. Milyen reakcióra számít, milyet szeretne látni a közönség
részéről, amikor ennek a végére érünk?

Remélem, kielégítő lesz. Összességében csak ebben reménykedem.
A Capricát leszámítva ez teljes egészében kerek, zárt történet. Van eleje,
közepe és vége. Ez a nagy történet a tizenkét kolónia pusztulásától az utazáson
át az ideérkezésükig. Ez minden karakternek a vége, akit megismertünk és
megszerettünk. Igazán azt akartam, hogy kielégítő legyen, és hogy
megválaszoljuk azokat a kérdéseket, amelyekre a közönség kíváncsi. Azt akartam,
hogy tetsszenek nekik a válaszok, vagy legalábbis elfogadják azokat, ezt már
rájuk bízom. Legvégül búcsút inthetünk a karaktereknek és a show-nak, és szem
nem marad szárazon.

Az Emmy-jelölések az
elmúlt héten jöttek ki. Michael Angeli kapott jelölést, ami máris több, mint
amire számítottam, de hogy se Mary McDonnell, se Edward James Olmos, se Michael
Hogan, se senki… Mit kell még megtennie egy sci-fi sorozatnak, még olyan
zseniális alakításokkal is, mint a maguké, hogy kitörjön ebből a gettóból és felhívja
magára a figyelmet?

Én azt mondanám, jó és rossz híreink is voltak az Emmy-fronton.
Igazán meglepő volt, hogy betörtünk a fényképezés kategóriába, a jelölés a
vágásért és sorban a második jelölésünk az írásért pedig hatalmas dolgok. Ezek pozitív
trendek, az Akadémia elfogadott bennünket, és az Akadémia szeret visszatérni
azokhoz a show-khoz, amelyeket kedvel, ezért úgy érzem, kezdünk bejutni és
lendületet szerezni.

Amit a színészekkel művelnek, az megbocsáthatatlan. Ezt így
kijelentem. Egyszerűen bűn. Isten éltesse az összes színészt és színésznőt,
akik jelölést kaptak, de nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Mary és Eddie nem játszottak
velük egy színvonalon. És a sorozatnak ebben a stádiumában igazán illene
legalább egy jelölést adniuk.

Ráadásul az idei
jelölési rendszer miatt a szavazó tagoknak szó szerint le kellett ülniük, és
végignézniük Maryt a Faithben.

Nem tudom, ez hogy működik, nem tudom, mik a személyes
szempontok vezérlik őket. Ez egyszerűen hülyeség.

Tudom, hogy azt
mondta, már a cím is nagy teher tud lenni, de nincs így ez az egész műfajjal?

De, azt hiszem, igen. A műsor címe és a csatorna neve máris
két pont ellenünk. Van az embereknek egy kemény magja, akik immunisak erre a
műfajra. Azzal próbáltam magyarázni, hogy a Sci Fi nézettsége nem volt olyan
nagy, de az AMC-é? Az AMC teljes nézőtábora elférne ebben a hotelben. Rettentő
kicsi, a Breaking Bad és a Mad Men meg velünk egy szintű kritikákat kapott, és tényleg
remek műsorok. De mi is remek műsor vagyunk, az Emmyn mégis az ő szekerüket
tolják, nem a miénket.

Nagyon érdekesnek
hangzik, amit arról mond, hogy a Caprica mennyi mindenben el fog térni, de azok,
akik nem néznének meg egy sci-fit, viszont érdeklik őket a politikai témák, vajon
oda fognak kapcsolni?

Fogalmam sincs. Ez a műsor marketingjén múlik. Oda kell
menni hozzájuk és meggyőzni őket, hogy "Lehet, hogy nem szereted a sci-fit, de
ez tetszeni fog." Megpróbálkoztak ezzel a Battlestarnál is, de ott akkor is egy
űrhajó ment fel-alá meg emberek lődöztek robotokra, amit meglátva sokan nemet
mondhattak és elkapcsolhattak. A Capricánál legalább, ha rá tudjuk venni őket,
hogy belenézzenek, csak embereket fognak látni beszélgetés közben és drámai
helyzetekben. Nem lesznek állandóan robbanások, és remélhetőleg meghódíthatjuk
a közönségnek azt a szeletét is.

A [BSG-ben] a
kenyérpirítók öntudatra ébredése mellett mik voltak azok a sztorik, amiket
ejteniük kellett, de ön szívesen kezdett volna velük valamit?

A legnagyobb, amit ott kellett hagynunk az első évadban, az
volt, hogy sosem tekinthettünk be a civil flottába, hogy megmutassuk azokat a
hajókat. Mindig úgy éreztem, hogy a különböző hajókon különböző kultúrák
alakultak ki, és mindegyiken eltérő miniközösségek fejlődtek volna ki az idő
során, a körülményeiktől függően. Itt egy kapitány van ötven emberrel, ott négy
kapitány ötszáz emberrel, és nagyon is különböző világokban ragadtak benne. Produkciós
okokból sosem adatott meg számunkra a lehetőség, hogy elhagyjuk a Galacticát
akár csak egy rövid időre is. Ez egy hatalmas nyitott fejezet, amit sosem volt
alkalmam megírni.

Amit másként csináltam volna, az Lee és Dualla románca.
Elméletben sokkal jobban hangzott, mint ahogy végül megvalósult, és kicsit
jobban kiköveztem volna az útjukat az elején, ha ezt tudom. Ebben a formájában
nagyon összecsapottnak és erőltetettnek tűnik.

Posted on

Nagyinterjú Ronald D. Moore-ral

Az újságíró Alan Sepinwall, aki általában az internet legkiemelkedőbb kritikáit írja a Battlestarról, a Kemény zsarukról, akármiről, bő fél éve készített egy interjút Ronald D. Moore-ral, csak elfelejtette leközölni a rovatában. A BSG4.5 közelségére és az addig lezajló sajtókörútra való tekintettel leporolta ezt a terjedelmes és alapos beszélgetést, amely nekem annyira tetszett, hogy egy az egyben lefordítottam. Rettentő informatív, nagyon sok mindent először hallunk a sorozattal kapcsolatban a showrunner szájából, és Moore keményen odamond a konkurenciának, valamint az Emmy-díjakat kiosztó tévés akadémiának is. Hallunk néhány új és megnyugtató dolgot a Capricáról is, Sepinwall pedig a végén rákérdez jóformán az összes olyan kérdésre, amely megválaszolásra vár a Battlestar hátralevő epizódjaiban. A producer egyetlen spoilert sem enged meg magának, de felkészít minket az elkövetkezőkre. Ez az interjú szerintem minden rajongónak kötelező anyag, aki eredeti nyelven szeretné elolvasni, az látogasson el a Star-Ledger rovatába, a tovább mögött pedig a magyar változat található. Az utolsó hat kérdést kihagytam, mert lényegében a The Planről szólnak, amiről azóta már sokkal többet megtudtunk.

Magyarázza el nekem a Caprica narratíváját és témaválasztását. A Galacticát szereti a hetvenes évek háborús és politikai filmjeihez hasonlítani. A Caprica mire fog majd emlékeztetni?

Nehéz megmondani. Régebben mindig azt mondtam, hogy ez "a Dallas sci-fi kiadásban". De ha jobban belemélyedünk, akkor látjuk, hogy nem így van. Annyira más a tónusa és a stílusa, mint amit a Battlestarban csináltunk. Ha úgy nézné meg valaki, hogy nem látta az elődjét, és nem tudná, mi közöttük az összekötő kapocs, észre sem venné, hogy ezek egy családba tartoznak. Nagyon eltérő a stílusuk. Ez egy erősen politikai színezetű karakterdráma, számos vallási kérdéssel fűszerezve. Terrorizmus, terroristatámadások, vallási nézeteltérések dúlnak… A Galacticában a több- és az egyistenhit harcáról beszéltünk, itt ezek az ideológiák épp csak kezdenek beszivárogni.

Az előzménytörténetekkel trükkösen kell bánni, különösen, amikor az egyik karakter a másik show-ból származik, és rengeteg dolognak, amit tudunk róla, megfelelőképpen kell alakulnia. Miért döntött mégis úgy, hogy az univerzum múltjából akar elmesélni egy darabot?

Tudtam, hogy a Battlestar Galactica egy ponttal fog befejeződni a mondat végén. Utána már nem tudtam elképzelni további érdekes történeteket, amelyeknek bármi közük is lett volna a sorozat mondanivalójához. A háttértörténetünk azonban elég gazdag volt ahhoz, hogy vele foglalkozzunk. Persze teremthettünk volna egy újabb battlestart, vagy visszamehettünk volna az első cylon háborúba, de ezzel csak önmagunkat ismételtük volna. Remi Aubuchon a Battlestartól teljesen függetlenül beállított a stúdióba egy ötlettel robotokról, mesterséges intelligenciáról és az élet megteremtéséről. Mikor beszélgetni kezdtünk, megtetszett annak a lehetősége, hogy csinálhatunk egy sci-fi sorozatot, ami egy bolygón játszódik, hiányzik belőle az akció és a kaland, és még karakterközpontúbb, mint a Battlestar maga. Itt tényleg a karaktereken áll vagy bukik a történet, hiszen nem támadhatnak a cylonok minden héten. Fenn lehet tartani ilyen körülmények között egy tudományos-fantasztikus show-t? Ez keltette föl az érdeklődésemet.

Hogy az ördög ügyvédjét játsszam, az űrcsata akkor is egyike azoknak a motívumoknak, amihez a sci-fi rajongói hozzá vannak szokva, legalábbis az első Star Wars óta. Gondolja, hogy Capricát mégis hajlandóak lesznek megnézni?

Fogalmam sincs. A science fiction, mint olyan, egy nagyon elmés és intellektuális műfaj. A regények képviselik a legszélesebb skálát: találkozunk akció- és kalandközpontú sztorikkal, de aztán ott vannak a nagyon is beszédes, kifinomult művek. Aki a műfajnak általában véve a rajongója, az szerintem szeretni fogja a Caprica ízét is. Érdekes módon ez talán képes lesz a női tévénézőket is megragadni. A Galacticának mindig is nagyobb volt a nézettsége a férfiak körében az akció és a hardverelemek miatt, és úgy gondoljuk, a karakterekkel több nőt tudunk majd bevonni.

Befoltoznak néhány lyukat Adama életrajzában?

Nem nagyon. William Adama egy fiatal fiú lesz. Egyáltalán nem központi alakja a történetnek. Ez inkább az apjáról fog szólni, nem Willy! – Willy! – lesz a nap hőse. Semmi értelme annak, hogy William Adama, a Battlestar embere ott volt, amikor a cylonok megszülettek.

Mióta csak felfedtétek a négy utolsó cylont, a nézőket roppantul izgatja a műbőrök eredettörténete. Mennyit fogunk erről megtudni a Galactica utolsó epizódjaiban, és mennyit az új sorozatban?

Főleg a Galacticában derül ezekre a dolgokra fény. Nem hiszem, hogy a Galacticában felállított kirakósjátéknak olyan sok darabkáját tartogatnánk a Capricára. A Galacticában feltett kérdések többségére a Galacticában is kapunk választ. Mi csak annyit mondtunk, hogy "a cylonokat az ember teremtette, és ők az uraik ellen fordultak". Ezt fogjuk elmesélni.

A Star Wars prequeleknek számtalan hibájuk volt, de az egyik legnagyobb az volt, hogy tudtuk, hogy egy fix pont felé tartunk, ahol Anakin átáll a sötét oldalra, a Köztársaság összeomlik, stb. Hogyan mesélik el a cylonok megteremtésének történetét, amikor tudjuk, hogy mi fog történni velük? Lesz egy csomó jelenet, amelyikben egy fickó azt mondja, hogy "Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?", a haverja meg erősködik, hogy "Persze, mégis mi rossz történhet?"

Azt hiszem, ez tényleg jó trükkös kérdés. Azért szerintem vannak fontos különbségek. Nem karakterek előre meghatározott csoportját követjük végig az eseményeken. Egyedül Willy lesz majd itt a másik sorozatból, és ő is kisgyerekként. Számunkra ez olyan, mintha történelmi filmet készítenénk. A Második Világháborúról is tudja mindenki, hogy a nácik végül vesztettek, a Polgárháborút meg Észak nyerte meg, mégis jó történeteket tudnak elmesélni ezekből a korszakokból. Az, hogy tudjuk, mindez hova fog vezetni, csak hozzátesz egy újabb réteget a félelmeinkhez. Az eseményeknek van némi hordereje, hiszen a Caprica pusztulásra van ítélve. Jelenleg a sorozat nyitó szövege az, hogy "Caprica, 51 évvel a bukás előtt". Már a legelején megmondjuk, hogy ezeknek az embereknek befellegzett. Bizonyos értelemben a saját hasznunkra fordítjuk azt, hogy a néző tudja, hogy fog mindez véget érni.

A Galacticával kapcsolatban, mióta van tisztában azzal, hogy hogyan fog befejeződni az a sorozat?

Általánosságokban véve úgy másfél éve [mostantól számítva már két éve – a ford.], úgy a harmadik évad közepénél feltettem a kérdést, "Mik a befejezés körvonalai? Mi fog történni a sorozat végén, és mi lesz, amikor találkoznak akárkivel, akivel találkozniuk kell? Ahogy belemélyedtünk a harmadik évadba, egyre komolyabban gondolkodni kezdtem rajta, és tavaly nyáron, majdnem egy éve, összegyűltünk az írókkal a Tahoe-tónál, és megbeszéltük, hogy "Ez lesz a vége". Csakhogy egy csomó részlet nem illett a helyére, amíg le nem ültem a számítógépem elé, és el nem kezdtem írni a forgatókönyvet. Akkor felismertem végre, hogy pontosan hogyan fognak az egyes karakterek számára lehullani a kártyalapok.

Érdekesnek találom azt, hogy a Lost [Carlton] Cuse-a és [Damon] Lindelofja mindig is azt állították, hogy van egy átfogó tervük, és tudják, hova tart mindez, a rajongótábor időnként mégis szkeptikus volt, és elintézték egy "Na perszé"-vel. Ugyanakkor ön mindig is nyíltan beszélt arról, hogy mennyire könnyedén dobálnak be ötleteket, hogy később legyen mit kibogozniuk, az emberek ennek ellenére pedig azt feltételezik, hogy van egy nagy, koherens terv a Galactica körül. Hogyan csinálja, hogy úgy tűnjön, mintha létezne ez a "terv"?

Számomra ez maga a munka. Az a feladatom, hogy útközben úgy találjam ki a sztori folyását, hogy az gördülékenynek tűnjön, és legyen is értelme. Remélhetőleg, ha jól végeztem a dolgomat, akkor a sztori végeztével, amikor az emberek megnézik a teljes szériát DVD-n, akkor az egységes narratívának fog tűnni – azok a dolgok pedig, amiket csak úgy feldobtunk anélkül, hogy tudnánk, mikor fognak kifizetődni, visszanézve a helyükre illeszkednek majd. Olyan volt ez, mint egy hatalmas vászonra festeni: nem tudjuk, hogyan fog kinézni végül a kész mű, de amikor befejezzük, egy egységes víziónak kell tűnnie, aminek van is értelme.

Szóval, mondjuk, amikor eldöntötték, ki legyen az utolsó négy cylon, mennyire gondolták át alaposan a dolgokat a Crossroads előtt, és mi mindenre mondták azt, hogy "majd a szezonok közti szünetben kitaláljuk"?

Az ihlet, hogy egyáltalán felfedjük őket, szó szerint egy ihlet volt. Az évad fináléja miatt gyűltünk össze az írói műhelyben, tudván tudva, hogy Baltar felmentésével akarjuk zárni az epizódot. Az írók kigondolták a cselekményt és a befejezést, majd elém tárták azt. Engem azonban gyötört egy érzés, hogy ez nem lesz elég nagymérvű, nem érhet fel az egyéves ugráshoz vagy Adama lelövéséhez. Így aztán szó szerint ott helyben kitaláltam és bedobtam, hogy "Mi lenne, ha négy karakterünk a hajó négy különböző részéről összetalálkozna egy teremben, és annyit mondanának, hogy »Édes Istenem, cylonok vagyunk«? Egyet meg meghagynánk a következő évadra." Erre mindenki megrémült, de tudtam, hogy jól döntök. Úgyhogy ott ültünk pár órát, és megbeszéltük, ki lehetne az a négy. Érdekes módon nem volt olyan nehéz kiszűrni, hogy kik esetében volt ennek a legtöbb értelme, és ki vitte volna előre legjobban a cselekményt.

Amióta felfedték őket, azon jár az eszem, hogy milyen elképesztő szerencsesorozat kellett ahhoz, hogy ezek négyen túléljenek mindent, ami eddig történt. Megúszták a népirtást, Andersnek még a Capricán is sikerült kihúznia, és mindnyájan átvészelték az új-capricai időket is az ellenállás vezetőiként. Ez csak a véletlennek köszönhető?

Ez a téma ugyanilyen konkrétan elő fog kerülni az új évad végén. A sorozat egészét nézve is állandóan felmerül a kérdés, hogy mindez csak véletlen, vagy van az egésznek valami jelentősége? Ez a félig üres vagy félig teli pohár kérdése. Adama keményvonalas világi nézeteket vall mindenről, míg sok karakter csodákat lát a dolgokban, mi, a közönség, pedig rengeteg olyat láttunk, amit racionálisan nem lehet megmagyarázni. Hogy ez a négy hogyan élte túl idáig – egyáltalán hogyan élte túl idáig bárki? –, azt végül meg fogja válaszolni a show.

Megnézte más sorozatok fináléit is, hogy ötleteket gyűjtsön?

Nem néztem újra semmit ennek a kapcsán. Vannak persze olyan finálék, amik erőteljesek voltak, és amelyeket nem felejtek el. A M*A*S*H befejezésére emlékszem. A Seinfeld fináléja számomra nagyon emlékezetes volt. A Maffiózók befejezése nem volt olyan rég, és sokkoló volt, mindenki arról beszélt, és irigykedtem, hogy nem én találtam ki.

Akkor az emberek önt, és nem David Chase-t gyűlölték volna.

Pontosan. Élveztem volna. Az az ember egy zseni. Valószínűleg a legjobb finálé, amit valaha láttam, és ami ihletet is adott, még ha nem is néztem újra, a Larry Sanders Show befejezése volt. A sorozat rajongói számára nagyon kielégítő volt, hogy nemcsak a show, hanem a show-n belüli show is véget ért. A karakter távozni készült, a karakterek tudták, hogy a közeleg a befejezés, így nagyon érzelmesre sikerült, ahogy arról beszélgettek, hogy mi minden is lehetett volna belőlük. Igazi jutalom volt az elhivatott nézők számára. Én is ugyanebben a szellemben álltam hozzá a finálémnak.

Néhány színész azt nyilatkozta, hogy a sztrájk kezdetén azt hitték, a Revelations lesz az utolsó, amit leforgathattak. Így nézve van benne valami, amitől a Maffiózókhoz hasonló lehetett volna az a befejezés.

Annak idején beszéltünk erről. Sosem hittem igazán, hogy így kell befejeznünk. Mindegy, meddig tartott volna a sztrájk, a Universal már túl sokat belefektetett ahhoz, hogy kiszálljon és ne fejezze be. Ha mégis így lett volna, akkor szerintem csodás lett volna az a befejezés is. "Hát, megjöttünk a Földre, és egy kalap szar az egész!"

Az írók többsége a finálé óta készült interjúkban nagyon kerüli a Föld témakörét, és hogy mi történt a bolygóval. Én sem kérem meg, hogy mondja el az igazságot, de az első reakcióm másokhoz hasonlóan az volt, hogy "B*ssza meg, ez a Brooklyn-híd." Akár így van, akár nem, az eddigi 9/11-es párhuzamok fényében szándékosan akarták felidézni ezt a hasonlóságot?

Ez nem egészen az én ötletem volt. A vizuális effektusos rajzolók álltak elő vele. Nekem kellett visszahangolnom, hogy ne menjünk el abba az irányba. Mindenképp szerettem volna a hasonlóság és az otthonosság érzetét kelteni, de egy nagy kérdőjellel akartam befejezni. Nem akartam, hogy egyértelmű legyen, mit látunk, de a cél az volt, hogy ezt is bele lehessen képzelni.

Az epizódban nagyszerűnek tartom azt, hogy csak a lényeggel foglalkozunk – az érzelmi csúcspontokkal és semmi mással. Ennek az ára az volt, hogy Adamát – és talán Karát – kivéve senkit sem láthattunk, amikor megtudták, hogy kik a cylonok. Személy szerint imádtam volna, mondjuk, Gaeta reakcióját látni, ahogy felismeri, hogy akik ki akarták vágni a légzsilipen, cylonok voltak. Van bármi módja annak, akár a tévéfilmben, akárhol, hogy visszamenjenek és bemutassák ezt, vagy az a pillanat már elmúlt?

Nem beszéltünk ilyesmiről az írókkal. Amikor az utolsó epizódokat terveztük meg a finálé előtt, szóba jött, hogy ki fogja megtudni és mi lesz a reakciójuk, de az igazság az, hogy sosem lett volna vége. Mindenki másképp reagált volna, és harminc perc azzal ment volna el, hogy "Ez a fickó, aztán Gaeta, aztán meg Dualla reakciója!" Úgyhogy egyszerűen átugrottuk, és azt mondtuk, "Mindenki drámaian reagált." Egy úgyis olyan dolog, amivel a közönség egyébként is tisztában van, és Adamát nem lehet felülmúlni. Az volt a legnagyobb érzelmi sokk, hogy Adama megtudja Tigh-ról, hogy cylon, és úgy gondoltuk, onnan már tovább is léphetünk.

Mindig is kedveltem a mesélői stílusukban, hogy annyi mindent bíztak a fantáziánkra: "Ó, a rajongók úgyis meg fogják érteni ezt, nincs szükségünk technoblablára vagy akármire. Csak azokat a sztorielemeket akarom érinteni, amik engem érdekelnek, még ha meg sem magyarázunk mindent."

Szeretem így csinálni. Bizonyos szinten saját magamnak írom a show-t, úgy, ahogy én szeretem, és mindent ennek a fényében ízesítek. "Én így szeretnék elmesélni egy történetet." És csak feltételezem, hogy a nézőközönség is annyira eszes, mint én, természetesen, és amúgy is láttak egy csomó tévésorozatot, ismernek egy rakás történetet, így ki tudják egészíteni a homályos foltokat, és velem együtt át tudnak ugrani bizonyos dolgokat.

A podcastban nagyon sokszor mond olyanokat, hogy "Tudom, hogy az embereket érdekli az ilyesmi, de tényleg nem ebbe az irányba halad a történet." Példának okáért azzal sem foglalkoztak igazán, hogy megint öntudatra ébredtek a kenyérpirítók. Remek befejezésnek tartom a Revelationst, de összeírtam egy listát azokról a dolgokról, amikre eddig nem kaptunk választ. Csak arra vagyok kíváncsi, anélkül, hogy elárulná, mi fog történni, hogy ezeket a kérdéseket valóban érinteni fogják, vagy mi sokkal többet foglalkozunk velük, mint maguk.

Van egy listája?

Van.

Oké.

Nyilvánvalóan az utolsó cylon személye az egyik, meg fogjuk őt ismerni?

Igen.

Az utolsó négy cylon eredettörténete és mibenléte, illetve hogy miben különböznek a társaiktól?

Igen.

A többi műbőr eredete?

Igen.

Mi történt a Földdel és a tizenharmadik kolóniával?

Igen.

Kicsoda, ha egyáltalán, irányítja az eseményeket?

Lényegében igen. Nem tudom, hogy ezt olyan szépen csomagoltuk-e be. A show-nak van válasza erre a kérdésre, de hogy az kielégítő lesz-e, azt nem tudom.

A "Mindez megtörtént már régen, és mindez megtörténik újra" meg lesz magyarázva valamilyen módon?"

Igen.

Az operaház?

Igen.

Mi történt Karával, amikor átment az örvényen a Maelstromban?

Többé-kevésbé.

A "fej"-karakterek mibenléte és természete?

Igen.

Tigh és Six gyermeke, és hogy ezek szerint a cylonok képesek-e szaporodni?

Igen. De ez nem "Igen" arra, hogy képesek-e szaporodni. Majd megválaszoljuk ezt a kérdést.

Boomer sorsa és hogy vannak-e még valahol 1-esek, 4-esek és 5-ösök?

Igen.

Roslin egészségi állapota?

Igen.

Oké, hát ez csupa "igen" volt.

Látja? Ismertük az összes kérdést! Büszke is vagyok magamra. Csupa "igen". Féltem, hogy kapok egy keresztkérdést, amire "A *******" lesz a válasz.

Most jut eszembe, az évad egyik korai epizódjában a virtuális Six felsegítette Baltart a padlóról, én meg mondom, "Atyavilág, ez felemelte és odébb vitte a fickót." Erre pár héttel később a podcastban azt állította, hogy nem akarta, hogy ennyire drámai legyen a jelenet.

Így van, nem akartam ilyen messzire menni.

Azt mondta, hogy egy bizonyos része azt kívánja, bárcsak megtette volna azt, amit David Chase művelt a Maffiózókkal. Milyen reakcióra számít, milyet szeretne látni a közönség részéről, amikor ennek a végére érünk?

Remélem, kielégítő lesz. Összességében csak ebben reménykedem. A Capricát leszámítva ez teljes egészében kerek, zárt történet. Van eleje, közepe és vége. Ez a nagy történet a tizenkét kolónia pusztulásától az utazáson át az ideérkezésükig. Ez minden karakternek a vége, akit megismertünk és megszerettünk. Igazán azt akartam, hogy kielégítő legyen, és hogy megválaszoljuk azokat a kérdéseket, amelyekre a közönség kíváncsi. Azt akartam, hogy tetsszenek nekik a válaszok, vagy legalábbis elfogadják azokat, ezt már rájuk bízom. Legvégül búcsút inthetünk a karaktereknek és a show-nak, és szem nem marad szárazon.

Az Emmy-jelölések az elmúlt héten jöttek ki. Michael Angeli kapott jelölést, ami máris több, mint amire számítottam, de hogy se Mary McDonnell, se Edward James Olmos, se Michael Hogan, se senki… Mit kell még megtennie egy sci-fi sorozatnak, még olyan zseniális alakításokkal is, mint a maguké, hogy kitörjön ebből a gettóból és felhívja magára a figyelmet?

Én azt mondanám, jó és rossz híreink is voltak az Emmy-fronton. Igazán meglepő volt, hogy betörtünk a fényképezés kategóriába, a jelölés a vágásért és sorban a második jelölésünk az írásért pedig hatalmas dolgok. Ezek pozitív trendek, az Akadémia elfogadott bennünket, és az Akadémia szeret visszatérni azokhoz a show-khoz, amelyeket kedvel, ezért úgy érzem, kezdünk bejutni és lendületet szerezni.

Amit a színészekkel művelnek, az megbocsáthatatlan. Ezt így kijelentem. Egyszerűen bűn. Isten éltesse az összes színészt és színésznőt, akik jelölést kaptak, de nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Mary és Eddie nem játszottak velük egy színvonalon. És a sorozatnak ebben a stádiumában igazán illene legalább egy jelölést adniuk.

Ráadásul az idei jelölési rendszer miatt a szavazó tagoknak szó szerint le kellett ülniük, és végignézniük Maryt a Faithben.

Nem tudom, ez hogy működik, nem tudom, mik a személyes szempontok vezérlik őket. Ez egyszerűen hülyeség.

Tudom, hogy azt mondta, már a cím is nagy teher tud lenni, de nincs így ez az egész műfajjal?

De, azt hiszem, igen. A műsor címe és a csatorna neve máris két pont ellenünk. Van az embereknek egy kemény magja, akik immunisak erre a műfajra. Azzal próbáltam magyarázni, hogy a Sci Fi nézettsége nem volt olyan nagy, de az AMC-é? Az AMC teljes nézőtábora elférne ebben a hotelben. Rettentő kicsi, a Breaking Bad és a Mad Men meg velünk egy szintű kritikákat kapott, és tényleg remek műsorok. De mi is remek műsor vagyunk, az Emmyn mégis az ő szekerüket tolják, nem a miénket.

Nagyon érdekesnek hangzik, amit arról mond, hogy a Caprica mennyi mindenben el fog térni, de azok, akik nem néznének meg egy sci-fit, viszont érdeklik őket a politikai témák, vajon oda fognak kapcsolni?

Fogalmam sincs. Ez a műsor marketingjén múlik. Oda kell menni hozzájuk és meggyőzni őket, hogy "Lehet, hogy nem szereted a sci-fit, de ez tetszeni fog." Megpróbálkoztak ezzel a Battlestarnál is, de ott akkor is egy űrhajó ment fel-alá meg emberek lődöztek robotokra, amit meglátva sokan nemet mondhattak és elkapcsolhattak. A Capricánál legalább, ha rá tudjuk venni őket, hogy belenézzenek, csak embereket fognak látni beszélgetés közben és drámai helyzetekben. Nem lesznek állandóan robbanások, és remélhetőleg meghódíthatjuk a közönségnek azt a szeletét is.

A [BSG-ben] a kenyérpirítók öntudatra ébredése mellett mik voltak azok a sztorik, amiket ejteniük kellett, de ön szívesen kezdett volna velük valamit?

A legnagyobb, amit ott kellett hagynunk az első évadban, az volt, hogy sosem tekinthettünk be a civil flottába, hogy megmutassuk azokat a hajókat. Mindig úgy éreztem, hogy a különböző hajókon különböző kultúrák alakultak ki, és mindegyiken eltérő miniközösségek fejlődtek volna ki az idő során, a körülményeiktől függően. Itt egy kapitány van ötven emberrel, ott négy kapitány ötszáz emberrel, és nagyon is különböző világokban ragadtak benne. Produkciós okokból sosem adatott meg számunkra a lehetőség, hogy elhagyjuk a Galacticát akár csak egy rövid időre is. Ez egy hatalmas nyitott fejezet, amit sosem volt alkalmam megírni.

Amit másként csináltam volna, az Lee és Dualla románca. Elméletben sokkal jobban hangzott, mint ahogy végül megvalósult, és kicsit jobban kiköveztem volna az útjukat az elején, ha ezt tudom. Ebben a formájában nagyon összecsapottnak és erőltetettnek tűnik.

Posted on

A Ron Moore sztori: út a Battlestar Galactica felé

A Star Trek elhagyása és a Battlestar Galactica
megalkotása között mindössze négy év telt el, mégis sok mindent kellett
még tanulnia a későbbi showrunnernek ahhoz, hogy 2003-ban magáénak
tudhassa a saját sorozatát. A bejegyzéssorozat záró részében ezt a
rövid, de eseménydús időszakot dolgozzuk fel.

1999 derekán Ronald D. Moore, tíz év tapasztalatával
a háta mögött, nekilátott új munkát keresni. Az első öt évében
megtanulta a történetírást, a második ötben pedig a karakterek
kezelését. Ötvenkilenc epizódért és két mozifilmért felelt legalább
részben (összehasonlításképpen: a BSG a harmadik évadjáig bezárólag
összesen kevesebb részből áll), mégsem büszkélkedhetett nagyon ezzel a
rezümével.


Mikor egy író új munka után néz, mindig kíváncsiak a korábbi alkotásaira, viszont egy Star Trek-forgatókönyvet
nem sokan hajlandóak elolvasni. Azt mondják, úgysem értenék. Egyetlen
pozitívumként Moore azt tudta felmutatni, hogy képes volt tíz évig
elkötelezni magát egy produkció mellett, ami manapság nagy szó a televíziózásban. Így néhány hónappal később a Good vs. Evil című sorozatnál kötött ki a Sci Fi Channelnél, ahol egy évig konzultáns produceri státuszt töltött be, és összeismerkedett David Eickkel, aki már akkor is a csatorna alkalmazásában állt.


A M:I sorozat összes része arról hírhedt, hogy nagy profilú írók sora dolgozott rajtuk, és a végeredmény minden esetben egy kalap szar lett

A következő évben került a mozikba a Mission: Impossible II, amelynek a forgatókönyvén még a DS9-os időkben dolgoztak Brannon Bragával és Tom Cruise-zal, miután a stúdiónak tetszett a munkásságuk a Kapcsolatfelvétel című Star Trek-filmen. Egy-két hónapig folyamatosan összejártak a színésszel, mialatt írták
a sztorit, végül a stúdió mégis úgy döntött, hogy átadja az egészet Robert Towne-nak, aki jelentősen átdolgozta a munkájukat, így ők csak a történetért kaptak kreditet, a párbeszédeiket pedig kidobták az ablakon.

A Good vs. Evil hamar lekerült a képernyőről, így Moore-nak ismét új munka után kellett néznie, ami hamarosan meg is érkezett a Roswell című tinédzser sci-fi képében. A második évadban került a csapatba, amelyet az a Jason Katims vezetett, aki később a Friday Night Lights című sorozatot vitte sikerre, szintén kamaszokkal a főszerepben. Ron
Moore számára ő volt a harmadik ember, aki a legnagyobb hatással volt
rá a szakmában. A saját szavaival élve tőle tanulta meg, hogyan
vezessen egy show-t anélkül, hogy seggfej lenne.


Roswell, a tini-scifi-dráma

Ha össze kéne hasonlítani a három showrunnert, akik alatt addig dolgozott, azt lehetne mondani, hogy Michael Piller
volt a legszigorúbb, aki az embereit még a forgatás közelébe sem
engedte, nehogy át kelljen írni egy párbeszédet valami színész
beleszólására, Ira Behr már engedékenyebb volt, nyitott volt az ötletekre és az írói együtt dolgozhattak a színészekkel, Jason Katims azonban még őt is felülmúlta, amennyi szabadságot engedett a kollégáinak.

Ron
Moore csupa dicsérő szóval tudja illetni őt, aki a készítés minden
fázisába beengedte, hagyta, hogy beleszóljon a folyamat minden
lépésébe. Életében először így került egy vágószobába is, ahol
megismerhette, hogyan megy ez a folyamat, és rengeteg megoldást
leshetett el a profiktól, amelyeknek később ő is hasznát vehette. Katims végül, a sorozat harmadik és utolsó évadjában teljes egészében átengedte a vezetői teendőket neki.


Jason Katims, akire a jófejsége miatt néz fel Ron Moore

A Roswellen való munkálatai alatt írt egy pilotot Anne McCaffrey odakint népszerű fantasy-regénysorozata, a Dragonriders of Pern alapján, amelyet sikerült is eladnia a WB-nek.
A csatorna azonban átíratott minden olyan dolgot a forgatókönyvben egy
másik íróval, amit ő szeretett benne, és ez öt nappal a forgatások
előtt elég jelentős nézeteltérésekhez vezetett. Egy konferenciát hívtak
össze, hogy eldöntsék, mi legyen a projekt sorsa, és Moore egyelőre
nagy dilemmában volt:engedje-e, hogy az első saját sorozata úgy készüljön el, ahogy nem akarja, vagy visszakozzon, és szalassza el a nagy lehetőséget?

Előtte azonban még hivatalos volt egy közönségtalálkozóra néhány más nagyobb íróval, többek közt J. Michael Straczynskivel és Harlan Ellisonnal. Hamar bedobták nekik a kérdést: "Milyen tanácsokkal tudnának szolgálni egy kezdő írónak?", és erre valami olyasmit mondott Harlan Ellison, ami többet ért minden regénye elolvasásánál Ron Moore számára: "Ne légy kurva". Ez felért egy megvilágosodással, és az addig tépelődő Moore eldöntötte, így nem akar saját sorozatot, ő nem kurvul el egy csatorna kedvéért.


Ilyesminek készült a Dragonriders of Pern, csak költséghatékonyabb mennyiségű sárkánnyal. Aztán valami barom elxénásította.

Szerencsétlenségére
mindig olyan produkcióban kötött ki, amelyeknek nem a túlélés volt az
erősségük, így megismerte a televíziózás árnyoldalait is. Ám ha 2001 decemberében nem közelgett volna a Roswell vége, talán sosem fordít különösebb figyelmet David Eick telefonhívására, akinek épp átadták a Tom DeSantótól kapott tervezetet, hogy élesszék újra a Battlestar Galacticát, és új arcot kerestek az ötlet kidolgozásához.

Eick a rengeteg sci-fis tapasztalata miatt rögtön rá gondolt, Ron Moore-nak
azonban csak halvány emlékei voltak az eredeti sorozatról, ezért nem
mondott egyből igent a felkérésre. Mellesleg már kicsit elege is volt
az űrben játszódó műsoroktól, de azért adott neki egy esélyt, és a
következő hétvégén megnézte a pilotot. Ekkor mindnyájan szó szerint a szeptember 11-ei terrortámadások
súlya alatt voltak még, és ezzel meglátta a lehetőséget egy olyan
sorozatban, amely az emberiség kiirtásával veszi kezdetét. Visszahívta Eicket, és csak annyit mondott, "próbáljuk meg".

A sok-sok tapasztalattal, amit a Star Trek nyújtott neki, máris pontosan tudta, hogy nem akarja elkészíteni a saját sorozatát. Nem akarta átvágni úgy a nézőit, mint Brannon Bragáék (akivel azóta egyébként kibékültek) tették a Voyagerrel, azt akarta, hogy az ő hajója hétről hétre látványosan amortizálódjon, üzemanyaggondjai legyenek, és civil hajókat kelljen megvédenie úton-útfélen.


A 2003-as Battlestar Galactica posztere

A Gene Roddenberry-féle
rózsaszín szemüvegtől megválva már azt csinálhatott a karakterekkel,
amiket akart, kitolhatta a világ határait, amennyire csak tudta. Minden
lehetőséget megpróbált megragadni, amelytől a DS9-ban megfosztotta őket a felső vezetés. Számára a sci-fi megszűnt eszképizmus lenni, amit a Star Trek és a régi Battlestar Galactica vagy a Star Wars nyújtott. Abban a korban nem lehetett komolyan venni a műfajt, amikor a cylonok támadása után az emberiség maradványainak az volt az első dolga, hogy a "kaszinóbolygóra" menjenek szórakozni.

Hamar elkezdtek hát jönni a jobbnál jobb ötletek, mint hogy a cylonok legyenek az emberiség teremtményei, nézzenek ki úgy, mint mi, és Starbuck legyen nő, a többi pedig már, nos, történelem. 2002-től kezdve folyamatosan járt a Universalhoz, a Sci Fi Channelhez, hogy a sorozatról tárgyaljon, és David Eickkel rengeteg időt töltött, hogy kidolgozzák az alapelveket. Ezen a nyáron aztán érkezett egy hívás az HBO-tól a Carnivàle című, vadonatúj sorozatukkal kapcsolatban.

Immár végképp nem a tanulófázisában járt. Behívták, hogy megbeszéljék, mit szólna a sorozat vezetéséhez, megkapta a pilot forgatókönyvét a tapasztalatlan Daniel Knauftól,
és már úgy ment eléjük, hogy elmondta, pontosan mik a problémák a
munkával, mit kellene átírni, ők pedig figyelmesen hallgatták. A
csatorna végül egy másik producert, Henry Bromellt választotta, ám az ő segítségére is számítottak konzultánsként. 


Baloldalt Daniel Knauf, a Carnivàle atyja

A következő időkben meg kellett osztania a figyelmét a két projekt között, már javában írta Glendale-ben a háromórás minisorozatot a Sci Fi Channel számára, közben pedig iszonyúan megszenvedtek a Carnivàle cselekményszálaival Santa Monicában. Bizonyos epizódokat három-négyszer is át kellett írniuk, mire kialakult a végleges képük, hogy hova is akarnak kilyukadni az évad végére. Végül Henry Bromell lelépett, és ő ugrott a helyére showrunnerként, így nagy nehezen sikerült megszülniük a sorozat problémás részeit, viszont egy időre ott kellett hagynia a Battlestar Galactica előkészületeit Vancouverben.

Az HBO
nem sok sorozatot gyárt, így rengeteg idejük volt arra, hogy maguk is
beleszóljanak a kreatív folyamatba, közben pedig egy gigantikus
költségvetéssel, jelentős létszámú színészgárdával , több helyszínnel és
az ezzel járó nagy rakás díszlettel kellett megbirkózniuk, ami valóban
embert próbáló feladat volt. Ennek tetejébe Moore volt a legfiatalabb a
csapatban, és mindenki, akivel dolgozott, vezetett már saját
produkciót, így igen nagy erők feszültek egymásnak a barátságtalan alkotóműhelyben. És eközben az agytröszt közepén ott ült Dan Knauf, az ötletgazda, akinek az elképzeléseit lehetett vitatni, de végeredményképp mindig respektálni kellett.


Carnivàle, A.K.A. majdnem a világ legjobb sorozata

A szomorúan rövid életű Carnivàle két évadjából csak az első készítésében vett részt Ron Moore, ám a rajongók máig úgy tartják, ez volt a jobbik fele a sorozatnak. 2004-től azonban a Battlestar Galactica sorozattá avanzsált, és teljes figyelmet követelt a showrunnertől, aki így búcsút intett az HBO-nak. A minisorozat után aláírt egy szerződést a Universallal, amelynek értelmében a számukra készíthetett sorozatötleteket a közeljövőben akkor is, ha a BSG-t nem rendelik be.

A háromórás pilot elkészítése után Ron Moore már nekilátott a távlati terveknek, elkezdte írni a sorozat bibliáját, benne az emberek és a cylonok háttértörténetével, vallásával és egyéb alapvető információkkal, majd az első történeteket is kidolgozta, hogy ne a nulláról induljanak, ha a Sci Fi Channel
úgy dönt, akarja az első évadot. Ennek köszönhetően az első két epizód
forgatókönyvét ő is írta, és a 33-ért megkapta élete második Hugo-díját, amelyen ezúttal már nem osztozott mással.


Ron Moore az írók sztrájkja idején

Az akkor 39 éves Moore elérte, amit el akart érni az életben: showrunner
lett egy olyan sorozatnál, amit saját maga talált ki, nem mástól vette
át a stafétát, nem más ötleteit kellett követnie, minden a sajátja
volt. Megtalálta a maga számítását, hiszen a tévében az író az úr. A mozifilmektől
sem fordult el, de azt megtanulta, hogy ott csak egy lehet a sok közül,
lehet, hogy az övé az első vázlat, de lehet, hogy ő írja át
harmadszorra a forgatókönyvet, és a végső döntés sosem az övé, hanem a
rendezőé vagy a stúdióé.


Ron
Moore ír katolikusként nevelkedett, később ateista, majd agnosztikus
lett, és kinyitotta a szemét a keleti egyházakra is, ami nagyban
befolyásolta a látásmódját a Battlestar Galacticában ábrázolt vallásosságról is. Jelenleg is foglalkoztatja a téma, és vissza kíván térni a katolikus egyházba is.

Az első házassága 1995-től 2003-ig tartott Ruby Moore-ral, akitől két gyermeke született: 1999-ben (a Robert Rodriguez-féle alliterálós technikát követve) Robin Cooper Moore, 2001-ben pedig Roxy Josephine Moore. Rajtuk kívül van egy idősebb fia is, Jonathan Michael Moore, akinek Ron tizennyolc évesen lehetett büszke apja. Jelenlegi neje Terry Dresbach, a Carnivàle Emmy-díjas jelmeztervezője és a BSG-rajongók Mrs. Ronja. 


Jobboldalt Terry Dresbach látható, Ron Moore jelenlegi felesége

A saját kedvenc epizódjai között még mindig a 33-at szokta emlegetni, valamint a Lay Down Your Burdenst az egyéves ugrás miatt, a Black Marketet pedig az egyik legnagyobb mellényúlásának tartja, amiért csak magát okolhatja. Az írói műhelyt tudatosan úgy próbálja vezetni, ahogy azt Ira Steven Behrtől látta: egyenlően kezeli a kollégáit, de a végső döntés az övé. 2003-ban ezt a meghívót küldte a Sci Fi Channel nézőinek a BSG premierje előtt.

A televízióban kevés drámát néz, mert folyton azon kapja magát, hogy összehasonlítgatja mások munkáját a sajátjával. A műfajból legutoljára a Breaking Bad, korábban pedig a Twin Peaks, a Maffiózók és a Sírhant művek fogták meg. A Maffiózók befejezéséért bevallottan irigyli David Chase-t. Általában mégis inkább sitcomokkal kapcsolódik ki, a Seinfeldet nem bírja megunni, azon kívül pedig a Robot Chicken és a Colbert Report rendszeres nézője.

Posted on

A Ron Moore sztori: út a Battlestar Galactica felé

A Star Trek elhagyása és a Battlestar Galactica megalkotása között mindössze négy év telt el, mégis sok mindent kellett még tanulnia a későbbi showrunnernek ahhoz, hogy 2003-ban magáénak tudhassa a saját sorozatát. A bejegyzéssorozat záró részében ezt a rövid, de eseménydús időszakot dolgozzuk fel.

1999 derekán Ronald D. Moore, tíz év tapasztalatával a háta mögött, nekilátott új munkát keresni. Az első öt évében megtanulta a történetírást, a második ötben pedig a karakterek kezelését. Ötvenkilenc epizódért és két mozifilmért felelt legalább részben (összehasonlításképpen: a BSG a harmadik évadjáig bezárólag összesen kevesebb részből áll), mégsem büszkélkedhetett nagyon ezzel a rezümével.

Mikor egy író új munka után néz, mindig kíváncsiak a korábbi alkotásaira, viszont egy Star Trek-forgatókönyvet nem sokan hajlandóak elolvasni. Azt mondják, úgysem értenék. Egyetlen pozitívumként Moore azt tudta felmutatni, hogy képes volt tíz évig elkötelezni magát egy produkció mellett, ami manapság nagy szó a televíziózásban. Így néhány hónappal később a Good vs. Evil című sorozatnál kötött ki a Sci Fi Channelnél, ahol egy évig konzultáns produceri státuszt töltött be, és összeismerkedett David Eickkel, aki már akkor is a csatorna alkalmazásában állt.


A M:I sorozat összes része arról hírhedt, hogy nagy profilú írók sora dolgozott rajtuk, és a végeredmény minden esetben egy kalap szar lett

A következő évben került a mozikba a Mission: Impossible II, amelynek a forgatókönyvén még a DS9-os időkben dolgoztak Brannon Bragával és Tom Cruise-zal, miután a stúdiónak tetszett a munkásságuk a Kapcsolatfelvétel című Star Trek-filmen. Egy-két hónapig folyamatosan összejártak a színésszel, mialatt írták a sztorit, végül a stúdió mégis úgy döntött, hogy átadja az egészet Robert Towne-nak, aki jelentősen átdolgozta a munkájukat, így ők csak a történetért kaptak kreditet, a párbeszédeiket pedig kidobták az ablakon.

A Good vs. Evil hamar lekerült a képernyőről, így Moore-nak ismét új munka után kellett néznie, ami hamarosan meg is érkezett a Roswell című tinédzser sci-fi képében. A második évadban került a csapatba, amelyet az a Jason Katims vezetett, aki később a Friday Night Lights című sorozatot vitte sikerre, szintén kamaszokkal a főszerepben. Ron Moore számára ő volt a harmadik ember, aki a legnagyobb hatással volt rá a szakmában. A saját szavaival élve tőle tanulta meg, hogyan vezessen egy show-t anélkül, hogy seggfej lenne.


Roswell, a tini-scifi-dráma

Ha össze kéne hasonlítani a három showrunnert, akik alatt addig dolgozott, azt lehetne mondani, hogy Michael Piller volt a legszigorúbb, aki az embereit még a forgatás közelébe sem engedte, nehogy át kelljen írni egy párbeszédet valami színész beleszólására, Ira Behr már engedékenyebb volt, nyitott volt az ötletekre és az írói együtt dolgozhattak a színészekkel, Jason Katims azonban még őt is felülmúlta, amennyi szabadságot engedett a kollégáinak.

Ron Moore csupa dicsérő szóval tudja illetni őt, aki a készítés minden fázisába beengedte, hagyta, hogy beleszóljon a folyamat minden lépésébe. Életében először így került egy vágószobába is, ahol megismerhette, hogyan megy ez a folyamat, és rengeteg megoldást leshetett el a profiktól, amelyeknek később ő is hasznát vehette. Katims végül, a sorozat harmadik és utolsó évadjában teljes egészében átengedte a vezetői teendőket neki.


Jason Katims, akire a jófejsége miatt néz fel Ron Moore

A Roswellen való munkálatai alatt írt egy pilotot Anne McCaffrey odakint népszerű fantasy-regénysorozata, a Dragonriders of Pern alapján, amelyet sikerült is eladnia a WB-nek. A csatorna azonban átíratott minden olyan dolgot a forgatókönyvben egy másik íróval, amit ő szeretett benne, és ez öt nappal a forgatások előtt elég jelentős nézeteltérésekhez vezetett. Egy konferenciát hívtak össze, hogy eldöntsék, mi legyen a projekt sorsa, és Moore egyelőre nagy dilemmában volt:engedje-e, hogy az első saját sorozata úgy készüljön el, ahogy nem akarja, vagy visszakozzon, és szalassza el a nagy lehetőséget?

Előtte azonban még hivatalos volt egy közönségtalálkozóra néhány más nagyobb íróval, többek közt J. Michael Straczynskivel és Harlan Ellisonnal. Hamar bedobták nekik a kérdést: "Milyen tanácsokkal tudnának szolgálni egy kezdő írónak?", és erre valami olyasmit mondott Harlan Ellison, ami többet ért minden regénye elolvasásánál Ron Moore számára: "Ne légy kurva". Ez felért egy megvilágosodással, és az addig tépelődő Moore eldöntötte, így nem akar saját sorozatot, ő nem kurvul el egy csatorna kedvéért.


Ilyesminek készült a Dragonriders of Pern, csak költséghatékonyabb mennyiségű sárkánnyal. Aztán valami barom elxénásította.

Szerencsétlenségére mindig olyan produkcióban kötött ki, amelyeknek nem a túlélés volt az erősségük, így megismerte a televíziózás árnyoldalait is. Ám ha 2001 decemberében nem közelgett volna a Roswell vége, talán sosem fordít különösebb figyelmet David Eick telefonhívására, akinek épp átadták a Tom DeSantótól kapott tervezetet, hogy élesszék újra a Battlestar Galacticát, és új arcot kerestek az ötlet kidolgozásához.

Eick a rengeteg sci-fis tapasztalata miatt rögtön rá gondolt, Ron Moore-nak azonban csak halvány emlékei voltak az eredeti sorozatról, ezért nem mondott egyből igent a felkérésre. Mellesleg már kicsit elege is volt az űrben játszódó műsoroktól, de azért adott neki egy esélyt, és a következő hétvégén megnézte a pilotot. Ekkor mindnyájan szó szerint a szeptember 11-ei terrortámadások súlya alatt voltak még, és ezzel meglátta a lehetőséget egy olyan sorozatban, amely az emberiség kiirtásával veszi kezdetét. Visszahívta Eicket, és csak annyit mondott, "próbáljuk meg".

A sok-sok tapasztalattal, amit a Star Trek nyújtott neki, máris pontosan tudta, hogy nem akarja elkészíteni a saját sorozatát. Nem akarta átvágni úgy a nézőit, mint Brannon Bragáék (akivel azóta egyébként kibékültek) tették a Voyagerrel, azt akarta, hogy az ő hajója hétről hétre látványosan amortizálódjon, üzemanyaggondjai legyenek, és civil hajókat kelljen megvédenie úton-útfélen.


A 2003-as Battlestar Galactica posztere

A Gene Roddenberry-féle rózsaszín szemüvegtől megválva már azt csinálhatott a karakterekkel, amiket akart, kitolhatta a világ határait, amennyire csak tudta. Minden lehetőséget megpróbált megragadni, amelytől a DS9-ban megfosztotta őket a felső vezetés. Számára a sci-fi megszűnt eszképizmus lenni, amit a Star Trek és a régi Battlestar Galactica vagy a Star Wars nyújtott. Abban a korban nem lehetett komolyan venni a műfajt, amikor a cylonok támadása után az emberiség maradványainak az volt az első dolga, hogy a "kaszinóbolygóra" menjenek szórakozni.

Hamar elkezdtek hát jönni a jobbnál jobb ötletek, mint hogy a cylonok legyenek az emberiség teremtményei, nézzenek ki úgy, mint mi, és Starbuck legyen nő, a többi pedig már, nos, történelem. 2002-től kezdve folyamatosan járt a Universalhoz, a Sci Fi Channelhez, hogy a sorozatról tárgyaljon, és David Eickkel rengeteg időt töltött, hogy kidolgozzák az alapelveket. Ezen a nyáron aztán érkezett egy hívás az HBO-tól a Carnivàle című, vadonatúj sorozatukkal kapcsolatban.

Immár végképp nem a tanulófázisában járt. Behívták, hogy megbeszéljék, mit szólna a sorozat vezetéséhez, megkapta a pilot forgatókönyvét a tapasztalatlan Daniel Knauftól, és már úgy ment eléjük, hogy elmondta, pontosan mik a problémák a munkával, mit kellene átírni, ők pedig figyelmesen hallgatták. A csatorna végül egy másik producert, Henry Bromellt választotta, ám az ő segítségére is számítottak konzultánsként. 


Baloldalt Daniel Knauf, a Carnivàle atyja

A következő időkben meg kellett osztania a figyelmét a két projekt között, már javában írta Glendale-ben a háromórás minisorozatot a Sci Fi Channel számára, közben pedig iszonyúan megszenvedtek a Carnivàle cselekményszálaival Santa Monicában. Bizonyos epizódokat három-négyszer is át kellett írniuk, mire kialakult a végleges képük, hogy hova is akarnak kilyukadni az évad végére. Végül Henry Bromell lelépett, és ő ugrott a helyére showrunnerként, így nagy nehezen sikerült megszülniük a sorozat problémás részeit, viszont egy időre ott kellett hagynia a Battlestar Galactica előkészületeit Vancouverben.

Az HBO nem sok sorozatot gyárt, így rengeteg idejük volt arra, hogy maguk is beleszóljanak a kreatív folyamatba, közben pedig egy gigantikus költségvetéssel, jelentős létszámú színészgárdával , több helyszínnel és az ezzel járó nagy rakás díszlettel kellett megbirkózniuk, ami valóban embert próbáló feladat volt. Ennek tetejébe Moore volt a legfiatalabb a csapatban, és mindenki, akivel dolgozott, vezetett már saját produkciót, így igen nagy erők feszültek egymásnak a barátságtalan alkotóműhelyben. És eközben az agytröszt közepén ott ült Dan Knauf, az ötletgazda, akinek az elképzeléseit lehetett vitatni, de végeredményképp mindig respektálni kellett.


Carnivàle, A.K.A. majdnem a világ legjobb sorozata

A szomorúan rövid életű Carnivàle két évadjából csak az első készítésében vett részt Ron Moore, ám a rajongók máig úgy tartják, ez volt a jobbik fele a sorozatnak. 2004-től azonban a Battlestar Galactica sorozattá avanzsált, és teljes figyelmet követelt a showrunnertől, aki így búcsút intett az HBO-nak. A minisorozat után aláírt egy szerződést a Universallal, amelynek értelmében a számukra készíthetett sorozatötleteket a közeljövőben akkor is, ha a BSG-t nem rendelik be.

A háromórás pilot elkészítése után Ron Moore már nekilátott a távlati terveknek, elkezdte írni a sorozat bibliáját, benne az emberek és a cylonok háttértörténetével, vallásával és egyéb alapvető információkkal, majd az első történeteket is kidolgozta, hogy ne a nulláról induljanak, ha a Sci Fi Channel úgy dönt, akarja az első évadot. Ennek köszönhetően az első két epizód forgatókönyvét ő is írta, és a 33-ért megkapta élete második Hugo-díját, amelyen ezúttal már nem osztozott mással.


Ron Moore az írók sztrájkja idején

Az akkor 39 éves Moore elérte, amit el akart érni az életben: showrunner lett egy olyan sorozatnál, amit saját maga talált ki, nem mástól vette át a stafétát, nem más ötleteit kellett követnie, minden a sajátja volt. Megtalálta a maga számítását, hiszen a tévében az író az úr. A mozifilmektől sem fordult el, de azt megtanulta, hogy ott csak egy lehet a sok közül, lehet, hogy az övé az első vázlat, de lehet, hogy ő írja át harmadszorra a forgatókönyvet, és a végső döntés sosem az övé, hanem a rendezőé vagy a stúdióé.


Ron Moore ír katolikusként nevelkedett, később ateista, majd agnosztikus lett, és kinyitotta a szemét a keleti egyházakra is, ami nagyban befolyásolta a látásmódját a Battlestar Galacticában ábrázolt vallásosságról is. Jelenleg is foglalkoztatja a téma, és vissza kíván térni a katolikus egyházba is.

Az első házassága 1995-től 2003-ig tartott Ruby Moore-ral, akitől két gyermeke született: 1999-ben (a Robert Rodriguez-féle alliterálós technikát követve) Robin Cooper Moore, 2001-ben pedig Roxy Josephine Moore. Rajtuk kívül van egy idősebb fia is, Jonathan Michael Moore, akinek Ron tizennyolc évesen lehetett büszke apja. Jelenlegi neje Terry Dresbach, a Carnivàle Emmy-díjas jelmeztervezője és a BSG-rajongók Mrs. Ronja. 


Jobboldalt Terry Dresbach látható, Ron Moore jelenlegi felesége

A saját kedvenc epizódjai között még mindig a 33-at szokta emlegetni, valamint a Lay Down Your Burdenst az egyéves ugrás miatt, a Black Marketet pedig az egyik legnagyobb mellényúlásának tartja, amiért csak magát okolhatja. Az írói műhelyt tudatosan úgy próbálja vezetni, ahogy azt Ira Steven Behrtől látta: egyenlően kezeli a kollégáit, de a végső döntés az övé. 2003-ban ezt a meghívót küldte a Sci Fi Channel nézőinek a BSG premierje előtt.

A televízióban kevés drámát néz, mert folyton azon kapja magát, hogy összehasonlítgatja mások munkáját a sajátjával. A műfajból legutoljára a Breaking Bad, korábban pedig a Twin Peaks, a Maffiózók és a Sírhant művek fogták meg. A Maffiózók befejezéséért bevallottan irigyli David Chase-t. Általában mégis inkább sitcomokkal kapcsolódik ki, a Seinfeldet nem bírja megunni, azon kívül pedig a Robot Chicken és a Colbert Report rendszeres nézője.

Posted on

A Ron Moore sztori: tíz év a Csillagflottában

Folytatódik a Battlestar Galactica alkotójának élettörténete, ebben a fejezetben egy igen hosszú és fontos periódust ölelünk föl, a Star Trek-éveket. Kitérünk azokra az emberekre, azokra az eseményekre, amelyek meghatározták az író jövőjét és a saját hozzáállását a szakmához. Végigvesszük a legnagyobb sikereket és legnagyobb bukásokat

Saját maga számára is hihetetlen, hogy hogyan alakulhattak olyan szerencsés egymásutánban az események, hogy Ronald D. Moore a Star Trek
stúdiójában kötött ki, ráadásul pont akkor, amikor végre sikerült
megemberelnie magát és befejeznie egy forgatókönyvet. Úgy tartja, nincs
két egyforma karrier, mindenki más és más módon tört be az írói
szakmába, de a lehetőség mindenkinek megadatik, csak tudni kell azt
elkapni és megragadni. Az nem kifejezés, hogy ő szerencsés volt.


Akkoriban a teljes Star Trek franchise három ember vállán nyugodott: Gene Roddenberry az Új nemzedék harmadik évadjával kissé a háttérbe vonult, és átengedte a stafétát a produkciós oldalon Rick Bermannek, kreatív oldalon pedig Michael Pillernek. Utóbbi kiharcolta, hogy a Paramountnál csak a Star Trekhez évente beérkező háromezer spec script
átolvasására külön embereket alkalmazzanak. Egy egyszerű nyomtatvány
kitöltésével bárki elérhette, hogy valamelyik hivatásos író kezébe
kerüljön a munkája, ha elég jónak ítéltetett az első szűrésen, ám
nagyon-nagyon keveseknek sikerült így az áttörés, és a többségük meg is
állt egyetlen eladott történetötletnél.

Michael Piller, a Star Trek elfeledett atyja, akinek annyian köszönhetik a karrierjüket
Ron Moore munkája ekkor már hét hónapja pihent valahol Gene Roddenberry irodájában, ahova a túravezetője juttatta be, és csak Michael Piller megérkeztével került elő újra, aki lelkiismeretesen átolvasott minden elfeledett anyagot, és ez az egy ragadta meg a figyelmét. Az alig huszonötéves aspiráns már rég lemondott arról, hogy észrevegyék, amikor váratlanul behívták egy beszélgetésre a stúdióba.

Ahogy a legendás producer halála után született megemlékezésében írja Moore, még el sem adta a sorozatnak a The Bonding című forgatókönyvét, máris ott ülhetett Michael Piller irodájában, körülvéve olyan figurákkal, mint Ira Steven Behr vagy Hans Beimler, és előadhatta a kicsiny jegyzettömbjébe idegesen összefirkantott epizódötleteit. Akkor és ott ő egy senki volt, egy amatőr, aki egyetlen teljesértékű munkát tudott felmutatni, és azzal kapcsolatban is egyelőre csak néhány dicsérő szó volt az elismerése a Star Trek egyik vezérétől.

Hat
történetet vázolt fel gyors egymásutánban, és a válasz majdnem
mindegyikre az volt, hogy "Ez az irány nem érdekel minket", vagy "Ezen
az ötleten már dolgozunk". Néhány sztoriját alaposabban átrágták, és
csak utána mondta ki Piller, hogy nem tetszik neki. Mégsem bántak vele
lekezelően, aznap először professzionális írónak érezhette magát, és
azzal bocsátották el, hogy menjen, írjon még hat ötletet.


Ronald D. Moore életének egyetlen, pár éves periódusában, amikor nem hordott hosszú hajat

Abban a városban, ahol a taxisofőrök is saját filmről álmodoznak, és hetente érkeznek emberek a Paramount stúdiójába, hogy eladjanak egy sztorit a Star Treknek, legyenek akár amatőrök, akár veterán írók, ez nagyon nagy szó volt. Michael Piller jó érzékkel látott meg valamit Ron Moore-ban, ami arra késztette, hogy ne rúgja ki páros lábbal az irodájából, hanem hamarosan megrendeljen tőle még egy epizódot, majd staff writerként alkalmazza a stábjában.

Mikor 2008-ban Moore-tól megkérdezték, hogy kik voltak a legnagyobb hatással a karrierjére, három nevet említett meg, és ebből az egyik Michael Piller volt, akitől a struktúrát tanulta meg. A producer élete végéig arról volt híres, még az utolsó projektjében, a Holtsávban
is, hogy az epizódokat felvonásról felvonásra, mozzanatról mozzanatra, percről percre
előre kidolgoztatta az írók műhelyében, és ténylegesen csak a
párbeszédeket hagyta a forgatókönyv szerzőjére.

Naren Shankarral már a Cornell egyetem óta jó barátok, hobbi szintjén születtek is közös munkáik
Alaposan
beleverte mindenkibe, hogy hogyan kell a televíziózás íratlan szabályai
szerint ívelni egy történetet, hogyan kell egy évadot beosztani, és
egyáltalán, hogyan kell koordinálni egy sorozat kreatív munkálatait.
Rengetegen bújtak ki az ő köpönyegéből, Hans Beimlerék a Dresden-aktákkal, René Echevarriáék a 4400-zal, Naren Shankar a Helyszínelőkkel, és még lehetne sorolni a jobb vagy rosszabb projekteket, amelyeket a Star Trek örökösei hoztak létre.

Piller volt a szószólója annak az írói igénynek is, hogy szakítsanak az utópisztikus világképpel, a közel-tökéletes karakterekkel, és hágják át Gene Roddenberry
messianisztikus, unalmas és szűk kereteit. Kevés alkalommal sikerült az
Új nemzedékben keresztülvinni a számításaikat, és akkor is általában Ron
Moore volt értük a felelős: az ő ötletei nem arról szóltak, hogy hogyan
menti meg a teljes univerzumot a kapitány egy morálisan helyes döntése
vagy az android fifikás technoblablája, hanem hogy mi történik akkor, ha a főhős elveszti a fejét, és lelövi a gonoszembert, vagy ha az első tiszt hoz egy rossz döntést, és a fogdában köt ki.
Emellett a kontinuitás első számú őreként, az eredeti sorozat nagy
rajongójaként és a klingonok szakértőjeként tett szert belső hírnévre.

Különleges munkakapcsolatra tett szert Brannon Bragával,
és rendszeresen szolgáltattak közösen forgatókönyveket a produkció
számára, sőt, abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy az Új
nemzedék fináléját is ők ketten írhatták meg. Ez a teljesítményük egy Hugo-díjat
ért számukra, és azóta már a legnagyszerűbb tévés finálék panteonjának
örökös tagja, valamint természetesen ez is hozzájárult a sorozat
1994-es Emmy-jelöléséhez.


Brannon Braga, akivel öt éven keresztül hibátlanul tudtak együtt dolgozni

Öt éve volt már ekkor a televíziózás világában Ron Moore, és rögtön áthívták dolgozni a Star Trek következő spinoffjához, a Deep Space Nine-hoz, ahol a harmadik évadtól supervising produceri szerepet töltött be. Ekkor már dolgozott a Nemzedékek című film forgatókönyvén Bragával, amely az egyik legnagyobb kritikai bukás lett a franchise történetében, és a hibáikat ők is elismerték a DVD-kommentárjukban. 

A Deep Space Nine aztán elhozta a hozzá hasonló deviáns, karakterközpontú írók számára a megváltást. Kidobták az ablakon a kliséket, nem volt több leszállunk-a-bolygóra-és-kiderül-hogy-a-bolygó-él történet, csak egy mozdulatlan űrállomás és kidolgozott jellemek sokasága. Gene Roddenberry 1991-ben elhunyt, és az örökségét Rick Berman próbálta fenntartani, aki hamar megtanulta messziről elkerülni a DS9-t, és inkább elindította a saját projektjét Voyager címmel.

A második mester, Ira Steven BehrAbban a bizonyos 2008-as interjúban a második név, akit Moore felsorolt az inspirálói között, Ira Steven Behr volt. Ő a DS9 showrunnere lett, miután Michael Piller a háttérbe vonult és később kilépett. Ő volt az az ember, akitől Moore a karaktert tanulta meg. Ezt a sorozatot két, a franchise-tól teljesen idegen dolog vitte előre, a jellemfejlődés és az évadokon átívelő cselekményszál. A Vészhelyzet nemsokára forradalmasította a televíziózást az emberi drámával, de a nagy volumenű históriák, mint a Lost vagy a Battlestar Galactica, még igen-igen messze voltak, és valakinek ki kellett taposnia odáig az ösvényt.

Ezeket
az őrült figurákat egyszerűen nem tudta megakadályozni semmi: a stúdió
ellenkezett, hogy az újonnan bekapcsolódó nézők nem fogják érteni, mi
történik itt, a Trek-örökség szószólói a hagyományok felrúgása miatt háborogtak, de ők nem hallgattak senkire. Ron
Moore hitvallása az, hogy minden ember esendő, mindenkinek vannak
hibái, éljen akár a huszonnegyedik, akár a huszadik században, és ezt a
Deep Space Nine-ban tanulta meg.

Már
ekkor kialakult az a szokása, hogy a lehető legközvetlenebb módon
tartsa a kapcsolatot a rajongókkal: ugyan még nem jött el a blogkorszak, de ő rendszeresen válaszolgatott a nézők kérdéseire, találkozókra járt, belső információkat és háttértörténeteket osztott meg, pontosan tudva, mik az igényei egy vérbeli geeknek, amilyen ő maga is volt. Ezzel akkoriban úttörőnek számított, ma pedig már úgy látja, az ilyesmi szinte elvárás egy sorozatnál.

René Echevarria és Ronald D. Moore, kamionsofőrök1996-ban jóvátették a hibájukat Brannon Bragával, és megcsinálták a Kapcsolatfelvétel című mozit, ami már kritikailag is kedvezőbb visszhangott kapott. Ugyanebben az évben ünnepelte a negyvenedik születésnapját a Star Trek, amiről egy speciális epizóddal emlékeztek meg: egy kirándulást tettek az Industrial Light & Magic segítségével a Kirk-korabeli Enterprise fedélzetén, amihez a forgatókönyvet az eredeti sorozat két legnagyobb rajongója, René Echevarria és Ronald D. Moore írhatta.

A sorozat záróbuliján Ira Steven Behr ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: "A tanulmányaid véget értek. A Star Trekben szerzett tapasztalaid által immár mindent tudsz Hollywoodról, amit csak tudni lehet."

A DS9 befejezése után 1999-ben elfogadta a régi barátja és munkatársa, Brannon Braga meghívását a Voyager című spinoff írói közé. Innentől elkezdtek a dolgok rosszul alakulni. Nem jött ki a sorozat két fejesével, Bermannel és Bragával, és egy hírhedt interjúban elárulta, hogy megbánta, amiért nem a csúcson hagyta abba, a Deep Space fináléjával. Ám túlságosan szerette a Star Treket, ráadásul co-produceri pozíciót és ezzel járó fizetést is kapott.

Csakhogy
hamar azon kapta magát, hogy nem élvezi már a munkáját, az emberek
körülötte nem érzik jól magukat, őt pedig egyszerűen mindenből
kihagyják. Kritizálni kezdte a show-t a hazug és irreális történetvezetése, a nézők hülyének nézése és folyamatos átverése miatt, a készítőket
pedig azért, mert mostohán bántak az íróikkal. Külön kiemelte későbbi
beosztottját, Michael Taylort, valamint Bryan Fullert, amiért ilyen tehetségeket képesek voltak így elnyomni. 


Bryan Fuller, bevallottan Star Trek-fanatikus, különös tekintettel a DS9-ra, most pedig a világ egyik legjobb sorozatát készíti Pushing Daisies címmel

A Voyagerben a nem létező munkamorál és a csapatszellem hiánya megölte a formulát, és személy szerint nagyot csalódott Bragában,
amiért így elbánt a produkcióval. Ma úgy látja, hogy ha nagyobb
szerepet kaphatott volna a sorozat készítésében, akkor valószínűleg a Galactica szemléletmódjával közelítette volna meg (és valóban vannak hasonlóságok a két sorozat alapkoncepciójában), ám akkor, két forgatókönyv után úgy döntött, inkább nem lesz többé munkája.

Közel tíz évet töltött el a Star Trekben,
aminek a végén egy kényelmes széket hagyott ott, amiben már jóformán
semmi dolga nem volt, csak számolni a pénzét, ő mégis a nehezebb utat,
a búcsút választotta. Utólag belátta, hogy a DS9-os kollégái, David Weddle, Bradley Thompson, Ira Steven Behr és a többiek miért akarták hallgatólagosan is távol tartani a Voyagertől, de el kellett telnie néhány hétnek, hogy ő is belássa az igazukat.


A bat'leth, a klingon népi fegyver replikája fából

Az utolsó munkanapján, 1999. július 1-én Bryan Fuller a búcsúzkodás közepette félrehívta azzal, hogy megérkezett a "születésnapi ajándéka". Egy bat'lethet nyújtott át neki, egy klingon
kézifegyvert, amit külön a számára készítettek és éleztek ki a
kellékesek. Tíz évvel korábban egy köteg papírral a hóna alatt
érkezett, most pedig annak a fajnak a handzsárjával távozott, amit
szinte a sajátjának tekinthetett. Emelt fővel hagyta el az épületet.

A bejegyzés itt folytatódik.

Posted on

A Ron Moore sztori: tíz év a Csillagflottában

Folytatódik a Battlestar Galactica alkotójának élettörténete, ebben a fejezetben egy igen hosszú és fontos periódust ölelünk föl, a Star Trek-éveket. Kitérünk azokra az emberekre, azokra az eseményekre, amelyek meghatározták az író jövőjét és a saját hozzáállását a szakmához. Végigvesszük a legnagyobb sikereket és legnagyobb bukásokat

Saját maga számára is hihetetlen, hogy hogyan alakulhattak olyan szerencsés egymásutánban az események, hogy Ronald D. Moore a Star Trek stúdiójában kötött ki, ráadásul pont akkor, amikor végre sikerült megemberelnie magát és befejeznie egy forgatókönyvet. Úgy tartja, nincs két egyforma karrier, mindenki más és más módon tört be az írói szakmába, de a lehetőség mindenkinek megadatik, csak tudni kell azt elkapni és megragadni. Az nem kifejezés, hogy ő szerencsés volt.

Akkoriban a teljes Star Trek franchise három ember vállán nyugodott: Gene Roddenberry az Új nemzedék harmadik évadjával kissé a háttérbe vonult, és átengedte a stafétát a produkciós oldalon Rick Bermannek, kreatív oldalon pedig Michael Pillernek. Utóbbi kiharcolta, hogy a Paramountnál csak a Star Trekhez évente beérkező háromezer spec script átolvasására külön embereket alkalmazzanak. Egy egyszerű nyomtatvány kitöltésével bárki elérhette, hogy valamelyik hivatásos író kezébe kerüljön a munkája, ha elég jónak ítéltetett az első szűrésen, ám nagyon-nagyon keveseknek sikerült így az áttörés, és a többségük meg is állt egyetlen eladott történetötletnél.

Michael Piller, a Star Trek elfeledett atyja, akinek annyian köszönhetik a karrierjüket Ron Moore munkája ekkor már hét hónapja pihent valahol Gene Roddenberry irodájában, ahova a túravezetője juttatta be, és csak Michael Piller megérkeztével került elő újra, aki lelkiismeretesen átolvasott minden elfeledett anyagot, és ez az egy ragadta meg a figyelmét. Az alig huszonötéves aspiráns már rég lemondott arról, hogy észrevegyék, amikor váratlanul behívták egy beszélgetésre a stúdióba.

Ahogy a legendás producer halála után született megemlékezésében írja Moore, még el sem adta a sorozatnak a The Bonding című forgatókönyvét, máris ott ülhetett Michael Piller irodájában, körülvéve olyan figurákkal, mint Ira Steven Behr vagy Hans Beimler, és előadhatta a kicsiny jegyzettömbjébe idegesen összefirkantott epizódötleteit. Akkor és ott ő egy senki volt, egy amatőr, aki egyetlen teljesértékű munkát tudott felmutatni, és azzal kapcsolatban is egyelőre csak néhány dicsérő szó volt az elismerése a Star Trek egyik vezérétől.

Hat történetet vázolt fel gyors egymásutánban, és a válasz majdnem mindegyikre az volt, hogy "Ez az irány nem érdekel minket", vagy "Ezen az ötleten már dolgozunk". Néhány sztoriját alaposabban átrágták, és csak utána mondta ki Piller, hogy nem tetszik neki. Mégsem bántak vele lekezelően, aznap először professzionális írónak érezhette magát, és azzal bocsátották el, hogy menjen, írjon még hat ötletet.


Ronald D. Moore életének egyetlen, pár éves periódusában, amikor nem hordott hosszú hajat

Abban a városban, ahol a taxisofőrök is saját filmről álmodoznak, és hetente érkeznek emberek a Paramount stúdiójába, hogy eladjanak egy sztorit a Star Treknek, legyenek akár amatőrök, akár veterán írók, ez nagyon nagy szó volt. Michael Piller jó érzékkel látott meg valamit Ron Moore-ban, ami arra késztette, hogy ne rúgja ki páros lábbal az irodájából, hanem hamarosan megrendeljen tőle még egy epizódot, majd staff writerként alkalmazza a stábjában.

Mikor 2008-ban Moore-tól megkérdezték, hogy kik voltak a legnagyobb hatással a karrierjére, három nevet említett meg, és ebből az egyik Michael Piller volt, akitől a struktúrát tanulta meg. A producer élete végéig arról volt híres, még az utolsó projektjében, a Holtsávban is, hogy az epizódokat felvonásról felvonásra, mozzanatról mozzanatra, percről percre előre kidolgoztatta az írók műhelyében, és ténylegesen csak a párbeszédeket hagyta a forgatókönyv szerzőjére.

Naren Shankarral már a Cornell egyetem óta jó barátok, hobbi szintjén születtek is közös munkáik Alaposan beleverte mindenkibe, hogy hogyan kell a televíziózás íratlan szabályai szerint ívelni egy történetet, hogyan kell egy évadot beosztani, és egyáltalán, hogyan kell koordinálni egy sorozat kreatív munkálatait. Rengetegen bújtak ki az ő köpönyegéből, Hans Beimlerék a Dresden-aktákkal, René Echevarriáék a 4400-zal, Naren Shankar a Helyszínelőkkel, és még lehetne sorolni a jobb vagy rosszabb projekteket, amelyeket a Star Trek örökösei hoztak létre.

Piller volt a szószólója annak az írói igénynek is, hogy szakítsanak az utópisztikus világképpel, a közel-tökéletes karakterekkel, és hágják át Gene Roddenberry messianisztikus, unalmas és szűk kereteit. Kevés alkalommal sikerült az Új nemzedékben keresztülvinni a számításaikat, és akkor is általában Ron Moore volt értük a felelős: az ő ötletei nem arról szóltak, hogy hogyan menti meg a teljes univerzumot a kapitány egy morálisan helyes döntése vagy az android fifikás technoblablája, hanem hogy mi történik akkor, ha a főhős elveszti a fejét, és lelövi a gonoszembert, vagy ha az első tiszt hoz egy rossz döntést, és a fogdában köt ki. Emellett a kontinuitás első számú őreként, az eredeti sorozat nagy rajongójaként és a klingonok szakértőjeként tett szert belső hírnévre.

Különleges munkakapcsolatra tett szert Brannon Bragával, és rendszeresen szolgáltattak közösen forgatókönyveket a produkció számára, sőt, abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy az Új nemzedék fináléját is ők ketten írhatták meg. Ez a teljesítményük egy Hugo-díjat ért számukra, és azóta már a legnagyszerűbb tévés finálék panteonjának örökös tagja, valamint természetesen ez is hozzájárult a sorozat 1994-es Emmy-jelöléséhez.


Brannon Braga, akivel öt éven keresztül hibátlanul tudtak együtt dolgozni

Öt éve volt már ekkor a televíziózás világában Ron Moore, és rögtön áthívták dolgozni a Star Trek következő spinoffjához, a Deep Space Nine-hoz, ahol a harmadik évadtól supervising produceri szerepet töltött be. Ekkor már dolgozott a Nemzedékek című film forgatókönyvén Bragával, amely az egyik legnagyobb kritikai bukás lett a franchise történetében, és a hibáikat ők is elismerték a DVD-kommentárjukban. 

A Deep Space Nine aztán elhozta a hozzá hasonló deviáns, karakterközpontú írók számára a megváltást. Kidobták az ablakon a kliséket, nem volt több leszállunk-a-bolygóra-és-kiderül-hogy-a-bolygó-él történet, csak egy mozdulatlan űrállomás és kidolgozott jellemek sokasága. Gene Roddenberry 1991-ben elhunyt, és az örökségét Rick Berman próbálta fenntartani, aki hamar megtanulta messziről elkerülni a DS9-t, és inkább elindította a saját projektjét Voyager címmel.

A második mester, Ira Steven BehrAbban a bizonyos 2008-as interjúban a második név, akit Moore felsorolt az inspirálói között, Ira Steven Behr volt. Ő a DS9 showrunnere lett, miután Michael Piller a háttérbe vonult és később kilépett. Ő volt az az ember, akitől Moore a karaktert tanulta meg. Ezt a sorozatot két, a franchise-tól teljesen idegen dolog vitte előre, a jellemfejlődés és az évadokon átívelő cselekményszál. A Vészhelyzet nemsokára forradalmasította a televíziózást az emberi drámával, de a nagy volumenű históriák, mint a Lost vagy a Battlestar Galactica, még igen-igen messze voltak, és valakinek ki kellett taposnia odáig az ösvényt.

Ezeket az őrült figurákat egyszerűen nem tudta megakadályozni semmi: a stúdió ellenkezett, hogy az újonnan bekapcsolódó nézők nem fogják érteni, mi történik itt, a Trek-örökség szószólói a hagyományok felrúgása miatt háborogtak, de ők nem hallgattak senkire. Ron Moore hitvallása az, hogy minden ember esendő, mindenkinek vannak hibái, éljen akár a huszonnegyedik, akár a huszadik században, és ezt a Deep Space Nine-ban tanulta meg.

Már ekkor kialakult az a szokása, hogy a lehető legközvetlenebb módon tartsa a kapcsolatot a rajongókkal: ugyan még nem jött el a blogkorszak, de ő rendszeresen válaszolgatott a nézők kérdéseire, találkozókra járt, belső információkat és háttértörténeteket osztott meg, pontosan tudva, mik az igényei egy vérbeli geeknek, amilyen ő maga is volt. Ezzel akkoriban úttörőnek számított, ma pedig már úgy látja, az ilyesmi szinte elvárás egy sorozatnál.

René Echevarria és Ronald D. Moore, kamionsofőrök1996-ban jóvátették a hibájukat Brannon Bragával, és megcsinálták a Kapcsolatfelvétel című mozit, ami már kritikailag is kedvezőbb visszhangott kapott. Ugyanebben az évben ünnepelte a negyvenedik születésnapját a Star Trek, amiről egy speciális epizóddal emlékeztek meg: egy kirándulást tettek az Industrial Light & Magic segítségével a Kirk-korabeli Enterprise fedélzetén, amihez a forgatókönyvet az eredeti sorozat két legnagyobb rajongója, René Echevarria és Ronald D. Moore írhatta.

A sorozat záróbuliján Ira Steven Behr ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle: "A tanulmányaid véget értek. A Star Trekben szerzett tapasztalaid által immár mindent tudsz Hollywoodról, amit csak tudni lehet."

A DS9 befejezése után 1999-ben elfogadta a régi barátja és munkatársa, Brannon Braga meghívását a Voyager című spinoff írói közé. Innentől elkezdtek a dolgok rosszul alakulni. Nem jött ki a sorozat két fejesével, Bermannel és Bragával, és egy hírhedt interjúban elárulta, hogy megbánta, amiért nem a csúcson hagyta abba, a Deep Space fináléjával. Ám túlságosan szerette a Star Treket, ráadásul co-produceri pozíciót és ezzel járó fizetést is kapott.

Csakhogy hamar azon kapta magát, hogy nem élvezi már a munkáját, az emberek körülötte nem érzik jól magukat, őt pedig egyszerűen mindenből kihagyják. Kritizálni kezdte a show-t a hazug és irreális történetvezetése, a nézők hülyének nézése és folyamatos átverése miatt, a készítőket pedig azért, mert mostohán bántak az íróikkal. Külön kiemelte későbbi beosztottját, Michael Taylort, valamint Bryan Fullert, amiért ilyen tehetségeket képesek voltak így elnyomni. 


Bryan Fuller, bevallottan Star Trek-fanatikus, különös tekintettel a DS9-ra, most pedig a világ egyik legjobb sorozatát készíti Pushing Daisies címmel

A Voyagerben a nem létező munkamorál és a csapatszellem hiánya megölte a formulát, és személy szerint nagyot csalódott Bragában, amiért így elbánt a produkcióval. Ma úgy látja, hogy ha nagyobb szerepet kaphatott volna a sorozat készítésében, akkor valószínűleg a Galactica szemléletmódjával közelítette volna meg (és valóban vannak hasonlóságok a két sorozat alapkoncepciójában), ám akkor, két forgatókönyv után úgy döntött, inkább nem lesz többé munkája.

Közel tíz évet töltött el a Star Trekben, aminek a végén egy kényelmes széket hagyott ott, amiben már jóformán semmi dolga nem volt, csak számolni a pénzét, ő mégis a nehezebb utat, a búcsút választotta. Utólag belátta, hogy a DS9-os kollégái, David Weddle, Bradley Thompson, Ira Steven Behr és a többiek miért akarták hallgatólagosan is távol tartani a Voyagertől, de el kellett telnie néhány hétnek, hogy ő is belássa az igazukat.


A bat'leth, a klingon népi fegyver replikája fából

Az utolsó munkanapján, 1999. július 1-én Bryan Fuller a búcsúzkodás közepette félrehívta azzal, hogy megérkezett a "születésnapi ajándéka". Egy bat'lethet nyújtott át neki, egy klingon kézifegyvert, amit külön a számára készítettek és éleztek ki a kellékesek. Tíz évvel korábban egy köteg papírral a hóna alatt érkezett, most pedig annak a fajnak a handzsárjával távozott, amit szinte a sajátjának tekinthetett. Emelt fővel hagyta el az épületet.

A bejegyzés itt folytatódik.

Posted on

A Ron Moore sztori: a Star Trek előtti évek

A következő napokban a Battlestar Galactica első számú showrunnerének életét fogom minden eddiginél nagyobb alapossággal feldolgozni (ha most meg kéne neveznem, hány forrásból dolgoztam, bizony bajban lennék). A nem mindennapi történetet azoknak is ajánlom, akiket egyébként nem foglalkoztat a tévéműsorok háttere, Ron Moore karrierjéről ugyanis mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos.

Ronald Dowl Moore 1964. július 5-én született a kaliforniai Chowchilla városában, egy nagyjából négy és félezres lélekszámú farmertelepülésen nem messze Fresnótól, ahol körülbelül kétszer annyi nő él, mint férfi. Míg más városokban a középiskola keménykötésű tanulói a futballcsapatot erősítik, a többiek meg legfeljebb a rezesbandában kapnak helyet, addig itt a nemek szokatlan aránya miatt gyakorlatilag minden fiúnak mindenben szerepet kellett vállalnia. Az ifjú Ron ezért lehetett egyszerre a focisták quarterbackje (aki, mint a Friday Night Lights óta tudjuk, a kisvárosok legnagyobb sztárja) és a fúvószenekar tagja (ami meg a geekebb elfoglaltságok közé tartozik), így még azt is elnézték neki, hogy szerelmes az eredeti Star Trekbe.

A hetvenes években ismétlések révén szinte folyamatosan képernyőn volt az úttörő sci-fi sorozat, és a rajongók már akkor találkozókat szerveztek, hírleveleket szerkesztettek (így ment ez az internetkorszak előtt), és fan-fictionöket, vagyis nézők által kreált irodalmat terjesztettek. Moore-t korán elkezdte foglalkoztatni a szakma, és a legnagyobb inspirálói azok voltak, akik így, nem kanonikus módon leheltek új életet a Star Trekbe. Máig emlékszik azoknak a rajongóknak a nevére, akiknek az írásait a legnagyobbra tartotta akkoriban.


Harlan Ellison, sok fantasztikus irodalmár példaképe. Neil Gaiman saját bevallása szerint egyetlen dolgot tanult tőle, hogy hogyan kell borotválkozni.

A kicsi és nem túl inspiráló városban az ő ablaka a világra a tévé lett, ami elől elszakadva leginkább Dickenst olvasott, valamint Robert Heinleint, Isaac Asimovot és Philip K. Dicket. A saját stílusát a legjobban Harlan Ellison határozta meg, nemcsak a fikcióival, hanem a kritikáival és újságcikkeivel is. A televízió szeretete azonban nem a prózára, hanem a forgatókönyvírásra predesztinálta őt.

Egészen kicsikorától kezdve talált ki történeteket, amiket már a játszótéren is mesélt a kortársainak. Az édesanyja máig őriz egy könyvecskét, amit harmadik osztályban írt, és egy darabot is szerzett a középiskola színitársulatának, amit aztán maga is rendezett, de sosem gondolta egyébnek az egészet, mint egy hobbinak. A katonaság, különösen a tengerészet mindig is komolyabban foglakoztatta, mivel apja vietnámi veterán volt, és könyvek tonnáit gyűjtötte a témában. Az ithacai Cornell Egyetemre is tengerészeti ösztöndíjjal került be.

Akkoriban ügyvéd akart lenni, és ehhez az ösztöndíj értelmében alapszakon politológiát és történelmet kellett tanulnia. Ezalatt rövid időre bekerült a tengerészet tiszti tartalékosképző hadtestjébe, és volt szerencséje egy hetet egy atomtengeralattjárón tölteni. Később tagja lett a Kappa Alfa Társaságnak, ahol továbbra is foglalkozhatott az irodalommal, és néhány jó barátra is szert tett. Amiben a legtöbb internetes életrajza téved, az az, hogy nem végezte el az egyetemet, az utolsó évében elbocsátották, miután hónapokig be sem járt az előadásokra, és már egyáltalán nem érdekelte a jogászat.


A Cornell Egyetem, amely szerencsére nem engedett ügyvédet faragni Moore-ból.

Elvesztette az ösztöndíjat, nem volt többé tagja a tartalékosoknak sem, és szó szerint semmilyen kilátása nem maradt a jövőre. Egy korábbi szobatársa, aki egy évvel korábban diplomázott le, sietett a segítségére, és hívta meg magához Los Angelesbe, hogy együtt próbáljanak szerencsét Hollywoodban. Most, miután más lehetősége nem maradt, komolyan fontolóra vette, hogy az írással keresse a kenyerét. 

Jó darabig aztán a barátja albérlete padlóján aludt, és a filmkészítés perifériáján dolgozott recepciósként, adminisztrátorként, személyzeti főnökként és futárként. A kishitű hozzáállása, ami miatt az iskolából is kirúgták, megmaradt: tucatnyi félbehagyott forgatókönyv, befejezetlen sztoriötlet (pontosabban spec script) és egy kilátástalan élet lett három év eredménye.

Erre az igazi geek fotóra adott autogramot egy rajongónak. Vegyük észre, hogy egy lányt karol át rajta. Ekkortájt már közel két éve újraélesztette Gene Roddenberry a Star Treket, és Ron Moore hűen követte is a vadonatúj Enterprise kalandjait. Úgy alakult, hogy az akkori barátnője épp a sorozatnál dolgozott, és megszervezett neki egy túrát a díszletek között. Trekről lévén szó, az ilyesmik szinte rendszeresek voltak, ám Moore ekkor döbbent rá, hogy számára ez a kihagyhatatlan lehetőség. Úgy négy hete volt a látogatás előtt, így összeszedte magát, és megírta élete első komplett, egész forgatókönyvét az Új nemzedék számára.

Két dolog segített a számára az egészben: a határidő tudata, az, hogy ha nem fejezi be az írást a látogatás napjáig, akkor fújhatja az egészet, és az, hogy tökéletesen ismerte a sorozat karaktereit, a hangulatát, mindent tudott, amit Picard kapitányról és a legénységéről tudni lehetett. Így aztán sikerült a nagy napon magával vinnie a kész művet, és elhatározta, ha törik, ha szakad, ezt bejuttatja az írókhoz.

A túravezetője persze nap mint nap találkozott hozzá hasonló elszánt rajongókkal, ezért udvariasan visszautasította, ő azonban nem adta fel. A díszleteket, Patrick Stewartot és a stábot látva elfogta egy érzés, hogy jó helyen jár, és nem utoljára tette be ide a lábát. Nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget. Visszafelé menet addig-addig győzködte a vezetőjét, amíg az, valószínűleg a naivsága és a pimaszsága láttán meg nem ígérte, hogy egyszer el fogja olvasni a forgatókönyvét.

Hét hónappal később már a saját epizódja forgatását felügyelni jött vissza.

A bejegyzés itt folytatódik.

Posted on

A Ron Moore sztori: a Star Trek előtti évek

A következő napokban a Battlestar Galactica első számú showrunnerének életét fogom minden eddiginél nagyobb alapossággal feldolgozni (ha most meg kéne neveznem, hány forrásból dolgoztam, bizony bajban lennék). A nem mindennapi történetet azoknak is ajánlom, akiket egyébként nem foglalkoztat a tévéműsorok háttere, Ron Moore karrierjéről ugyanis mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos.

Ronald Dowl Moore 1964. július 5-én született a
kaliforniai Chowchilla városában, egy nagyjából négy és félezres
lélekszámú farmertelepülésen nem messze Fresnótól, ahol körülbelül
kétszer annyi nő él, mint férfi. Míg más városokban a középiskola
keménykötésű tanulói a futballcsapatot erősítik, a többiek meg
legfeljebb a rezesbandában kapnak helyet, addig itt a nemek szokatlan
aránya miatt gyakorlatilag minden fiúnak mindenben szerepet kellett
vállalnia. Az ifjú Ron ezért lehetett egyszerre a focisták
quarterbackje (aki, mint a Friday Night Lights óta tudjuk, a kisvárosok
legnagyobb sztárja) és a fúvószenekar tagja (ami meg a geekebb
elfoglaltságok közé tartozik), így még azt is elnézték neki, hogy
szerelmes az eredeti Star Trekbe.


A hetvenes években
ismétlések révén szinte folyamatosan képernyőn volt az úttörő sci-fi
sorozat, és a rajongók már akkor találkozókat szerveztek, hírleveleket
szerkesztettek (így ment ez az internetkorszak előtt), és
fan-fictionöket, vagyis nézők által kreált irodalmat terjesztettek.
Moore-t korán elkezdte foglalkoztatni a szakma, és a legnagyobb
inspirálói azok voltak, akik így, nem kanonikus módon leheltek új
életet a Star Trekbe. Máig emlékszik azoknak a rajongóknak a nevére,
akiknek az írásait a legnagyobbra tartotta akkoriban.


Harlan Ellison, sok fantasztikus irodalmár példaképe. Neil Gaiman saját bevallása szerint egyetlen dolgot tanult tőle, hogy hogyan kell borotválkozni.

A
kicsi és nem túl inspiráló városban az ő ablaka a világra a tévé lett,
ami elől elszakadva leginkább Dickenst olvasott, valamint Robert
Heinleint, Isaac Asimovot és Philip K. Dicket. A saját stílusát a
legjobban Harlan Ellison határozta meg, nemcsak a fikcióival, hanem a
kritikáival és újságcikkeivel is. A televízió szeretete azonban nem a
prózára, hanem a forgatókönyvírásra predesztinálta őt.

Egészen
kicsikorától kezdve talált ki történeteket, amiket már a játszótéren is
mesélt a kortársainak. Az édesanyja máig őriz egy könyvecskét, amit
harmadik osztályban írt, és egy darabot is szerzett a középiskola
színitársulatának, amit aztán maga is rendezett, de sosem gondolta
egyébnek az egészet, mint egy hobbinak. A katonaság, különösen a
tengerészet mindig is komolyabban foglakoztatta, mivel apja vietnámi
veterán volt, és könyvek tonnáit gyűjtötte a témában. Az ithacai Cornell
Egyetemre is tengerészeti ösztöndíjjal került be.

Akkoriban
ügyvéd akart lenni, és ehhez az ösztöndíj értelmében alapszakon
politológiát és történelmet kellett tanulnia. Ezalatt rövid időre
bekerült a tengerészet tiszti tartalékosképző hadtestjébe, és volt
szerencséje egy hetet egy atomtengeralattjárón tölteni. Később tagja
lett a Kappa Alfa Társaságnak, ahol továbbra is foglalkozhatott az
irodalommal, és néhány jó barátra is szert tett. Amiben a legtöbb
internetes életrajza téved, az az, hogy nem végezte el
az egyetemet, az utolsó évében elbocsátották, miután hónapokig be sem
járt az előadásokra, és már egyáltalán nem érdekelte a jogászat.


A Cornell Egyetem, amely szerencsére nem engedett ügyvédet faragni Moore-ból.

Elvesztette
az ösztöndíjat, nem volt többé tagja a tartalékosoknak sem, és szó
szerint semmilyen kilátása nem maradt a jövőre. Egy korábbi szobatársa,
aki egy évvel korábban diplomázott le, sietett a segítségére, és hívta
meg magához Los Angelesbe, hogy együtt próbáljanak szerencsét
Hollywoodban. Most, miután más lehetősége nem maradt, komolyan
fontolóra vette, hogy az írással keresse a kenyerét. 

Jó
darabig aztán a barátja albérlete padlóján aludt, és a filmkészítés
perifériáján dolgozott recepciósként, adminisztrátorként, személyzeti
főnökként és futárként. A kishitű hozzáállása, ami miatt az iskolából
is kirúgták, megmaradt: tucatnyi félbehagyott forgatókönyv,
befejezetlen sztoriötlet (pontosabban spec script) és egy kilátástalan
élet lett három év eredménye.

Erre az igazi geek fotóra adott autogramot egy rajongónak. Vegyük észre, hogy egy lányt karol át rajta.
Ekkortájt
már közel két éve újraélesztette Gene Roddenberry a Star Treket, és Ron
Moore hűen követte is a vadonatúj Enterprise kalandjait. Úgy alakult,
hogy az akkori barátnője épp a sorozatnál dolgozott, és megszervezett
neki egy túrát a díszletek között. Trekről lévén szó, az ilyesmik
szinte rendszeresek voltak, ám Moore ekkor döbbent rá, hogy számára ez
a kihagyhatatlan lehetőség. Úgy négy hete volt a látogatás előtt, így
összeszedte magát, és megírta élete első komplett, egész forgatókönyvét
az Új nemzedék számára.

Két dolog segített a számára
az egészben: a határidő tudata, az, hogy ha nem fejezi be az írást a
látogatás napjáig, akkor fújhatja az egészet, és az, hogy tökéletesen
ismerte a sorozat karaktereit, a hangulatát, mindent tudott, amit
Picard kapitányról és a legénységéről tudni lehetett. Így aztán
sikerült a nagy napon magával vinnie a kész művet, és elhatározta, ha
törik, ha szakad, ezt bejuttatja az írókhoz.

A
túravezetője persze nap mint nap találkozott hozzá hasonló elszánt
rajongókkal, ezért udvariasan visszautasította, ő azonban nem adta fel.
A díszleteket, Patrick Stewartot és a stábot látva elfogta egy érzés,
hogy jó helyen jár, és nem utoljára tette be ide a lábát. Nem hagyhatta
ki ezt a lehetőséget. Visszafelé menet addig-addig győzködte a
vezetőjét, amíg az, valószínűleg a naivsága és a pimaszsága láttán meg
nem ígérte, hogy egyszer el fogja olvasni a forgatókönyvét.

Hét hónappal később már a saját epizódja forgatását felügyelni jött vissza.

A bejegyzés itt folytatódik.