Category: Offtopik

Most a tavalyi év egyik úttörő sorozata kerüla a terítékre, amelyet Ron Moore is nagyra tart a merészsége miatt. A Breaking Bad a televízió egyik legmostohább gyermeke, az író sztrájkja miatt csonkítás sújtotta, és annak ellenére, hogy kábelen fut, még az enyhébb káromkodásokat is cenzúrázták belőle, ennek tetejébe pedig a csatorna állítólag meg is vágta az epizódjait.

Hogyha a Battlestar Galactica olyan dráma, amit sci-fi elemek fűszereznek, akkor a Breaking Badet a mindent átható fekete komédia teszi különlegessé. A humor néha a Weeds című sorozatot, néha pedig a Coen fivérek stílusát idézi, de összességében véve egy nagyon is egyedülálló produkciót kapunk.

A sorozat középpontjában Walt White áll, a középiskolai kémiatanár, akinek az életénél csak a másodállása unalmasabb. Autókat mos, hogy el tudja tartani terhes feleségét és fogyatékos fiát. A pilotban megtudja, hogy gyógyíthatatlan tüdőrákja van, így elhatározza, hogy hasznosan tölti életének hátralevő részét:metamfetamin gyártásába és terjesztésébe kezd.

Ez az alaptézis először nem fogott meg annyira, de a nyári szabadidőmben észrevettem, hogy mindössze hét részből áll az első évad, így gyorsan végig is néztem, és egyáltalán nem bántam meg. A cselekmény nagyon ügyesen vegyíti az epizodikus-tematikus formulát az összefüggő történetvezetéssel, akárcsak a BSG, és szintén képes az izgalmas morális kérdések felvetésére és meg nem válaszolására, ami jelen esetben elsősorban a főszereplő személyes drámáját mélyíti tovább.

Walt White szerepében a Malcolm in the Middle-ből is ismert Bryan Cranstont láthatjuk, akinek az alakításáról nem egyszer Edward James Olmos teljesítménye jutott az eszembe. Már ebben a röpke hét epizódban is képes volt maximálisan kibontakozni, eggyé válni a karakterével, ésolyan apróságokat, finom rezdüléseket beleépíteni a játékába, amellyel rögtön szerzett is egy Emmy-jelölést.

Egy ilyen premissza természetesen nemcsak remek történetlehetőségeket, hanem komplikált jellemfejlődést is előrevetít, amihez nem könnyű felérni az X-Akták egykori készítőjének, Vince Gilligannek és csapatának. Az események azonban jól átgondoltak, a dráma tökéletesen hangolt és időzített, ígyugyanolyan érdekes tud lenni egy családi vita, mint egy emberrablásos, párbeszédközpontú sztori vagy egy drogos üzelmekkel és nyomozással teli , fajsúlyos epizód.

A sorozat egyetlen hátrányának egyelőre a hendikeppes Walter Jr. karakterét érzem, aki a betegségével együtt természetesen sokkal nagyobb hatással van a főhős személyiségére, mint egy egészséges gyermek, de mind a története, mint a viselkedése inkább elidegenítő, mint szerethető.

A sorozat egyelőre az AMC nagyágyújának, a Mad Mennek az árnyékában leledzik, és a második évadja is csak jövőre várható, de a remek kritikai fogadtatása miatt bizonyára nagy jövő elé néz. A DVD-kiadást már csak a cenzúramentes szövegek miatt is érdemes megvárni, mert nagyon idegesítő, amikor egy "shit" le van halkítva mondatban, de mindenkinek tudom ajánlani a sorozatot, aki vevő egy jó kis karakterdarabra éscoeni humorra.

A rovat következő számában a Drót, eredeti címén The Wire című sorozattal fogunk foglalkozni, amelyet gyakorta szokás összevetni a Kemény zsarukkal. "Közkívánatra" így ezzel folytatjuk a sort, ezúttal Jaste Sydlon összefoglalójával, amely alant olvasható.

A sorozat Baltimore-ban játszódik, 5 évadot élt meg az HBO gondozásában, és minden idők egyik legrealisztikusabban ábrázolt tévés drámája. A korábban Baltimore-ban riporterként dolgozó David Simon készítette, akinek a nevéhez fűződik többek között a Generation Kill minisorozat is.

A Battlestar Galactica-hoz hasonlóan a Wire is erőteljes drámaiságával nyerte el tetszésemet, igaz a BSG egy képzelt világban játszódik, mégis életszerű problémákkal foglalkozik, míg a Drót a jelenben játszódik, a valóságos világról szól, és annak meséli el minden részletét.

Az alapcselekmény a nyomozás, de ettől senki ne ijedjen meg (úgy ahogy én tettem azt először, amikor megnéztem a pilotot majd egy év szünet után néztem meg újra és folytattam a sorozatot, mert elsőre kicsit sok(k) volt), mert nem a megszokott egy rész egy ügy felállással van dolgunk, hanem 1 nagy ügy akár több évadon keresztül is a nyomozás témája.

Természetesen kisebb esetekkel is találkozunk amik, vagy kapcsolódnak a nagyobb ügyekhez, vagy nem, viszont a kis ügyeknél sem arra törekedtek az alkotók, hogy CSI szintre bontsák le a metódust, hanem az emberi oldalára koncentráltak, és igy a jó öreg színtiszta rendőrmunka kerül előtérbe. A sorozat neve is árulkodó, mert a nagy ügyek megoldásához minden eszközt bevetnek, mint például a lehallgatás, ami az évadok során egyre kifinomultabb, bonyolultabb lesz.

A fontos eseteket egy speciális, nyomozókból álló egység göngyölíti fel, akik a lehallgatásokat, megfigyeléseket is végzik, és mivel a történet Baltimore-ban játszódik, ezért főleg drogügyekről van szó. A drog útját követve a lecsúszott narkósoktól eljutunk egészen a lánc tetejére is idővel, sőt…

A Wire az összetettségében és a logikus felépítésében jobb, mint a BSG, mert itt az emberi (érdek) kapcsolatok olyan mélységeit tárják fel, amit még sehol sem láthattunk, például a politikai ügyeskedések, a bíróságon történtek annyira realisztikusak, hogy igazi ügyvédek, tisztségviselők áradoztak a Drótról, mert nem gondolták volna, hogy ennyire valósághűen vissza tudja adni azt, ami valójában történik.

A BSG Roslin-Adama féle diktatúrájával szemben, itt a politikai viszályok, a korrupció és megalkuvás a jellemző. Nincs mellékvágány sem, vagy olyan szál amit ne tudnának elvarrni az irók. Az epizódok színvonala egyenletesen jó, nincsenek töltelékrészek, és a tényleges szerializáltságnak hála a cselekmény részről-részre előrébb gördül, és az ember vagy megszereti az egyes karaktereket, vagy megutálja, de valamilyen szinten kötődni fog hozzájuk. A szerializáltság és az esetek viszonylag lassú megoldása miatt az ember azt hinné, vontatott a sorozat, de az apró ügyek, a karakterek életének megismerése, az utca hangulata ellensúlyozzák az esetleges helyben toporgást.

A Battlestar Galactica-val ellentétben nem kézi kamerával vették fel, szóval ne számítson senki kamerarángásra, de a sorozatnak igy is van egy sajátos, sötét hangulata. Azoknak tudom ajánlani, akiket nem zavar a realista ábrázolásmód, a politikai mocsok, szeretik megismerni részletesebben a karaktereket, és az izgalmas, bár nem túl gyors nyomozás is felkelti az érdeklődésüket.

A mostani poszttal remélhetőleg egy kisebb rovat fog beindulni, amelynek keretein belül olyan produkciókat szándékozok megismertetni a Nyájas Olvasóval, amely minden bizonnyal elnyerné a tetszését bárkinek, aki értékeli a BSG-t a látványos CGI-n és a misztikumon túl is. Az első áldozatunk a Kemény zsaruk, eredeti címén The Shield, amelyet épp a nyáron zavartam le.

Nem célom átmenni sorozatajánlói vagy -rajongói blogba, ezért a tovább után próbálom úgy megközelíteni a témát, hogy azokat a dolgokat emeljem ki, amelyekben össze tudom mérni ezt a remek rendőrös műsort a Battlestar Galacticával.

A The Shield az egyik úttörője nemcsak a kábeltelevíziózásnak, hanem en bloc a televíziózásnak, több szempontból is. A (többségében) jó ügy érdekében aljasságra is hajlamos kemény zsaruk középpontba állításával és a minden-héten-egy-ügy formulától való szakítással az egyik előhírnöke lett a sorozatok fénykorának, amelyet most élünk.

A főszerepben a Michael Chiklis által alakított Vic Mackey áll, de a sorozat az évadok folyamán majdnem ugyanolyan ensemble show-vá nőtte ki magát, mint amilyen a Battlestar Galactica. A különböző szezonok általában 13 részesek, és a cselekmények nagyon alaposan előre megtervezettek, ezért sokkal intenzívebb és eseményközpontúbb a sorozat, mint a lényegesen karakterorientáltabb BSG.

Ennek ellenére valóban háromdimenziós és mély figurákat vonultat fel a The Shield, méghozzá mindenféle klisétől mentesen: ne hagyjuk magunkat megcsalatni az első látszatra egyszerű opportunista ellenlábasként feltűnő századostól, és ne higyjük, hogy a kopaszodó redneck csapattárs csak azért van Vic Mackey oldalán, hogy asszisztáljon a piszkos ügyleteihez.

Vannak ugyan elnagyolt és elfeledett karakterek, de alapvetően mindenkiről elmondható, hogy hamar kilépnek a skatulyákból, még az állandóan szívatott és szerencsétlen detektívről is kiderül, hogy valójában a legjobb nyomozók egyike. Nem merném összehasonlítani őket a BSG hőseinek kidolgozottságával, de a hitelességük kétségbevonhatatlan.

A sorozat mindemellett brilliánsan megírt, komplex forgatókönyvekkel operál, amelyeknek jelentős része a kreátor Shawn Ryan munkája, és nem fukarkodnak az ütős beszólásokkal és a mocskos káromkodásokkal sem. A már-már David Mamet-i magasságokban szárnyaló párbeszédeket maga a mester is értékeli: egy epizódra beugrott rendezni, azóta pedig Ryannel közös sorozatot is csináltak már The Unit címmel. A műsorral összefüggésbe hozható nagy nevek közt feltűnik még Frank Darabont, aki szintén direktori minőségében tűnt fel egy alkalommal, illetve Glenn Close és Forest Whitaker is, akik hosszabb távon játszottak egy-egy vendégszerepet.

A konstans minőségre garancia, hogy a hét év alatt alig cserélődött az írói műhely legénysége, és maga Ryan személyesen is ott atyáskodott majdnem minden forgatásnál. Ez a műsor nem az ingadozó színvonaláról vagy a fillereiről ismert, hanem az egyre jobb és jobb évadjairól, amelyek folyvást magasabbra tették a mércét a színészek, az írók, sőt, a konkurens tévésorozatok számára is. Annak ellenére, hogy a szezonok formulája végig hasonló marad, az alkotók képesek voltak annyira változatosak maradni, hogy a nézőnek ne legyen elege az újabb kihívásokból, amelyek elé a hősök kerülnek.

A kézikamerás rendezést valószínűleg a Kemény zsaruk vitte tökélyre, előfordul, hogy az operatőr egy félig nyitvahagyott ajtó mögül kandikál, vagy fogja magát, és bekúszik a széken ülő szereplő és az asztal közé. A vágás terén is szokatlan és profi módszerekkel találkozunk, amellett a fényképezés és a hangmérnöki munka is hibátlan, ezek az emberek összességében véve tökéletes mozifilmes hatást érnek el minden egyes epizódban. 

Rengeteget lehetne még elmondani erről a színvonalas sorozatról, de legyen elég annyi, hogy a legjobb tévés produkció címéért simán versenybe szállhatna a BSG-vel. A történet terén mindenképp győzedelmeskedik, a drámaisága tökéletes, a karakterekben azonban alulmarad. Annyiban megegyeznek, hogy a feltett erkölcsi-morális kérdéseket nem akarják megválaszolni, csak feldobják a labdát a nézőnek, és rábízzák a döntést. Egyik esetben sem gondolkodhatunk "jó" és "rossz", "helyes" és "helytelen" fogalmán. 

Annak, aki még nem látta, a pilotra mindenképp érdemes benevezni, annál ütősebb sorozatpremier valószínűleg még nem látott napvilágot. A hetedik és egyben utolsó évad szeptember másodikától látható, így nemsokára egyben is meg lehet majd nézni az egész történetfolyamot. 

Hacsak valakinek nincs kedve egy rövid időre átvenni a stafétát, akkor a blog ettől a hétvégétől kezdve csökkentett üzemmódba áll, amíg megnézem, milyen a Balaton.

Lehet, hogy néhány posztot beidőzítek arra az egy hétre, amíg elvágom magam a civilizációtól, de az elég valószínű, hogy a San Diego-i Comic Con eseményeit majd csak utólag tudom leközölni, ezért mindenki olvasgasson bőszen Galactica Sitrepet meg minden mást a jobboldali hasábban található linkekből.

Hacsak valakinek nincs kedve egy rövid időre átvenni a stafétát, akkor a blog ettől a hétvégétől kezdve csökkentett üzemmódba áll, amíg megnézem, milyen a Balaton.

Lehet, hogy néhány posztot beidőzítek arra az egy hétre, amíg elvágom magam a civilizációtól, de az elég valószínű, hogy a San Diego-i Comic Con eseményeit majd csak utólag tudom leközölni, ezért mindenki olvasgasson bőszen Galactica Sitrepet meg minden mást a jobboldali hasábban található linkekből.

2009-ig búcsút mondhatunk a Battlestar Galacticának, és mivel se az időutazást, se a hibernálást nem találták még fel, hát kénytelen leszek folytatni a blogot. Joggal merül föl a kérdés, hogy mivel lehet majd kitölteni egy ekkora szünetet, miért érdemes bárkinek visszalapoznia ide később is?

Az újabb olvasóknak először is van egy jó hírem, túléltük a tavalyi, több mint egy éves műsorszünetet is, és, bár akkor dupla ennyi időm volt megtölteni a blogot tartalommal, a témák mégsem fogytak még el. A következő napokban, hetekben sok szó fog esni a mostani félévad és a Revelations utózöngéiről, hiszen eljött az interjúk, a podcastok, a közönségtalálkozók ideje, és bizonyára néhány érdekességről lehull még a lepel.

A sorozat forgatása is most fejeződik be, ugyanakkor a Capricán is dolgoznak, majd ha minden klappol, neki fognak látni legalább egy egészestés tévéfilmnek (ami lehet, hogy előbb jelenik meg DVD-n, mint a Sci Fi műsorán). A forgatási hírekkel remélhetőleg elleszünk nyár közepéig vagy végéig, persze ehhez az is kell, hogy a színészek ne lépjenek sztrájkba. Ősszel remélhetőleg átmehetünk egy időre Caprica blogba, meg szó lesz még a webizódokról is, amelyeket elkészülésük esetén Jamie Bamber és James Callis fognak rendezni.

Eközben szándékozom közelebbről megismertetni az olvasókat Michael Taylor íróval, akit személyes kedvencemnek tartok, valamint az örök favorit Ronald D. Moore-ral, akinek a karrierjét az első látogatástól a Paramount stúdiójában egészen David Eick telefonhívásáig fel fogom ölelni, és tényleg baromi érdekes lesz. Közben kielemzek még néhány epizódot a második évadból, hiszen ezeket nézem most újra a hogyvoltnak köszönhetően.

Tervbe vettem még egy kis elmozdulást a web2.0 felé, ha minden jól megy, legalább egy témát meg fogok vitatni sztalker barátommal, amelynek a hangfelvételét podcast formájában közzé is fogjuk tenni a blogon. Ha népszerű lesz a dolog, akkor akár rendszert is csinálhatunk belőle.

Végül, ha már végképp elfogytak a témák, de még egy nyavalyás hír sem érkezik, offtopikolni fogunk kicsit: végigvesszük, mit érdemes megnézni a Battlestar Galactica szünetében. Olyan sorozatok és filmek kerülnek majd terítékre, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódnak a BSG-hez, vagy bizonyos tekintetben felérnek a minőségéhez. Szerencsére elég sokoldalú a mi kis kedvencünk ahhoz, hogy a zsarudrámától a politikai műsorig meríteni tudjak a lehetőségekből.

Októberben aztán betölti a második születésnapját a blog, aminek örömére tartok majd egy kis megemlékezést, előveszem a saját kedvenc posztomat, kalapot emelek a kommentelők előtt, beidézem, mennyi szépet mondtak a blogról eddig mások (illetve ha találok rosszat, akkor azt is), elmesélem röviden a saját történetemet a BSG-ről meg a blogról, blablabla, szóval kicsit majd szentimentális leszek, ha kíváncsiak vagytok rá.

Ez így elsőre soknak hangzik, de meggyőződésem, hogy a napi 1,8 – heti 12 posztos ütemet nem fogom tudni tartani, így nyomon lehet majd követni a működésemet a trendkívülieken, az angol vudun, a hogyvolton, illetve a web2.0 vadonatúj zászlóshajóján, a pontozóson. 

Nos hát, legyen ez a következő fél év pilotja, ha úgy tetszik. Aki vevő rá, azt továbbra is szívesen látjuk.

2009-ig búcsút mondhatunk a Battlestar Galacticának, és mivel se az időutazást, se a hibernálást nem találták még fel, hát kénytelen leszek folytatni a blogot. Joggal merül föl a kérdés, hogy mivel lehet majd kitölteni egy ekkora szünetet, miért érdemes bárkinek visszalapoznia ide később is?

Az újabb olvasóknak először is van egy jó hírem, túléltük a tavalyi, több mint egy éves műsorszünetet is, és, bár akkor dupla ennyi időm volt megtölteni a blogot tartalommal, a témák mégsem fogytak még el. A következő napokban, hetekben sok szó fog esni a mostani félévad és a Revelations utózöngéiről, hiszen eljött az interjúk, a podcastok, a közönségtalálkozók ideje, és bizonyára néhány érdekességről lehull még a lepel.

A sorozat forgatása is most fejeződik be, ugyanakkor a Capricán is dolgoznak, majd ha minden klappol, neki fognak látni legalább egy egészestés tévéfilmnek (ami lehet, hogy előbb jelenik meg DVD-n, mint a Sci Fi műsorán). A forgatási hírekkel remélhetőleg elleszünk nyár közepéig vagy végéig, persze ehhez az is kell, hogy a színészek ne lépjenek sztrájkba. Ősszel remélhetőleg átmehetünk egy időre Caprica blogba, meg szó lesz még a webizódokról is, amelyeket elkészülésük esetén Jamie Bamber és James Callis fognak rendezni.

Eközben szándékozom közelebbről megismertetni az olvasókat Michael Taylor íróval, akit személyes kedvencemnek tartok, valamint az örök favorit Ronald D. Moore-ral, akinek a karrierjét az első látogatástól a Paramount stúdiójában egészen David Eick telefonhívásáig fel fogom ölelni, és tényleg baromi érdekes lesz. Közben kielemzek még néhány epizódot a második évadból, hiszen ezeket nézem most újra a hogyvoltnak köszönhetően.

Tervbe vettem még egy kis elmozdulást a web2.0 felé, ha minden jól megy, legalább egy témát meg fogok vitatni sztalker barátommal, amelynek a hangfelvételét podcast formájában közzé is fogjuk tenni a blogon. Ha népszerű lesz a dolog, akkor akár rendszert is csinálhatunk belőle.

Végül, ha már végképp elfogytak a témák, de még egy nyavalyás hír sem érkezik, offtopikolni fogunk kicsit: végigvesszük, mit érdemes megnézni a Battlestar Galactica szünetében. Olyan sorozatok és filmek kerülnek majd terítékre, amelyek valamilyen szempontból kapcsolódnak a BSG-hez, vagy bizonyos tekintetben felérnek a minőségéhez. Szerencsére elég sokoldalú a mi kis kedvencünk ahhoz, hogy a zsarudrámától a politikai műsorig meríteni tudjak a lehetőségekből.

Októberben aztán betölti a második születésnapját a blog, aminek örömére tartok majd egy kis megemlékezést, előveszem a saját kedvenc posztomat, kalapot emelek a kommentelők előtt, beidézem, mennyi szépet mondtak a blogról eddig mások (illetve ha találok rosszat, akkor azt is), elmesélem röviden a saját történetemet a BSG-ről meg a blogról, blablabla, szóval kicsit majd szentimentális leszek, ha kíváncsiak vagytok rá.

Ez így elsőre soknak hangzik, de meggyőződésem, hogy a napi 1,8 – heti 12 posztos ütemet nem fogom tudni tartani, így nyomon lehet majd követni a működésemet a trendkívülieken, az angol vudun, a hogyvolton, illetve a web2.0 vadonatúj zászlóshajóján, a pontozóson. 

Nos hát, legyen ez a következő fél év pilotja, ha úgy tetszik. Aki vevő rá, azt továbbra is szívesen látjuk.