Egy hozadéka már biztosan volt ezeknek a posztoknak, lassan megtanultam a nyelvtani szabályt, hogy mikor kell a kibeszélő elé kötőjel, és mikor nem. Ahelyett, hogy szaporítanám a szót, következzenek a spoilerek és az újabb teóriák a BSG legújabb (4×16-os) epizódjával kapcsolatban.
Na, ez az az epizód, amiről nem lehet érdemben kritikát írni, és nem is érdemes. A No Exitben nem történtek dolgok, csak egy kamion információt sóztak ránk, amit kielemezni nem, maximum fölfogni érdemes.
Legfőbb
kritikaként azt tudnám felhozni, hogy miért ezt a megoldást
választották? Miért kellett egy az egyben ránk ereszteni ennyi
magyarázatot, miért nem oldották meg finomabban, apránként? Nincs
kevésbé kielégítő annál, mint amikor egy rejtélyes történet megoldására
nem úgy jön rá az ember, hogy addig gyűjtögeti az infómorzsákat, amíg
össze nem áll a kép, hanem a legvégén leültetik egy székbe szemben
valakivel, aki mindent részletesen elmagyaráz, ez ezért volt, az meg
azért, és így tovább.
Értem én, hogy ezt akarták
elkerülni az írók is azzal, hogy Samnek adtak egy agyműtétet, de ettől
ez még a "nagy mitológia-show" marad, ahogy Ron Moore fogalmazott, nem
több. Nem mondom, tele volt bazmeg-momentumokkal, és fantasztikusak
voltak a Cavil- és Ellen-monológok, de pont kettejüktől tudjuk, hogy
mennyire fáj, amikor egy életnyi információt töltenek le az ember
agyába, úgyhogy megengedhetek egy kis panaszkodást én is, ha ugyanezt
csinálják velem háromezer évnyi történelemtudással.
Az egyetlen
dolog, ami ezzel kapcsolatban megnyugtató, az az, hogy Moore-ékat
ismerve azért választottak ilyen kiszállási stratégiát, mert nem
akarnak túl nagy hangsúlyt fektetni a mitológiára a fináléban. Azt
megtartják az individuális történetek lezárásának, és ez nagyon-nagyon
jó. Most gyorsan, mondjuk két részben túlesünk a cylon mitológián,
aztán ugyanennyit foglakozunk a maradékkal — istennel és a virtuális
játszópajtásaival, vagy mi –, és akkor pont eljutunk a fináléig. Ezt
tudom elképzelni, valami ilyesminek örülnék.
Hogy
picsogás helyett foglalkozzak is az epizóddal, kezdem Karával. Nagyon
nem bírtam a szövegeit a rész elején, amikor folyton visszaugatott
Cottle-nak ("Ki kell vennünk a golyót a fejéből" — "Akkor vegyék ki!",
"Át kell hívnom az agyas fickót" — "Akkor hívja át az agyas fickót!"),
sokkal butábbnak tüntette föl a nőt, mint amilyen, és olyan baltával
faragott volt az aggodalma Samért.
A közte és Baltar között
vonható párhuzam annál érdekesebb volt. Annak idején, mikor a tudós
először hallott a Final Five-ról, az első gondolata az volt, hogy ő is
közülük való, aztán Kara most hallott a hetedikről, és az első
gondolata volt, hogy ő lehet az.
Sam már nem tudta
elmondani nekik, hogy Daniel művész volt, valószínűleg nem véletlenül,
hiszen Kara talán rögtön a saját apjára asszociált volna. Passzolna a
mitológiába, hiszen zongorista és komponista volt, és Kara anyja tudni
vélte, hogy a lánya különleges (de javítsatok ki, ha rosszul emlékszem).
Ron
Moore-tól tudjuk, hogy nem akartak semmiféle újabb rejtélyt építeni a
tizenharmadik cylon köré, csak egy eszköz volt Cavil sötét oldalának
bemutatására, de érdekes, hogy a neve megegyezik a cylonok teremtőjének
keresztnevével. Lehetséges, hogy róla mintázták?
Az
öreg álszent atyának sikerült felülmúlnia az emlékezetes párbeszédét a
második évad végéről Tyrollal. Olyan monológot mondott, amelyet minden
sci-fi írónak tanítani kéne. Mióta a mesterséges élet, a robotok a
fiktív irodalom részévé váltak, él az a Carlo Collodi-féle képzet, hogy
ezek a gépek minden erejüket megfeszítve emberré akarnak válni, pedig
miért lenne így?
A Battlestar Galactica robotjai persze egy
egészen más irányvonalat képviselnek — és gyanítom, hogy ebben elég
egyediek –, hiszen eleve rendelkeznek érzelmekkel, mi több, vallásosak
már a gépi változataik is. Nem azért céljuk az emberré válás, hogy be
tudjanak illeszkedni, hanem mert ez Isten parancsa. Ebben speciális ez
a sorozat, és abban, hogy meg tudta mutatni az érem másik oldalát is,
az ateista, a saját valóját is megvető gépet.
Ironikus, és
a részéről inherens módon szomorú is, hogy épp az emberi érzelmei miatt
akar többé válni az embernél, épp a telhetetlensége az, ami miatt nem
elégszik meg azzal, hogy így is a létező legtökéletesebb létforma az
univerzumban. A kitekert gondolkodása ott bicsaklik meg, hogy azokkal a
Centurionokkal szimpatizál, akik akarták, hogy emberi formája legyen, míg a Final Five-ot, akik csak szívességet tettek, szívből gyűlöli.
Először
is nagyon örülök, hogy újra köztünk van Ellen Tigh, kedveltem a
karakterét, bár nem volt a legkomplexebb a sorozat szereplői közül. Az
első jelenete Cavillel máris érdekesen indul: ő a földön ül, miközben
az öreg szadista bejön, maga után húzva egy széket, és leül. A párhuzam
egyértelmű eközött és Saul Tigh új-capricai fogsága között, és ez még
csak nem is az egyetlen visszautalás azokra az időkre. Amikor Boomer
megjelenik, Ellen kérdése az, hogy az "örvényt" megtanította-e már
neki, azt a szexuális technikát, amelyet ő mutatott Cavilnek még az
Új-Capricán. Mondanom sem kell, mindet Ron Moore írta.
Érdekes retcon a
beszélgetésük a szerelemről, mint emberi érzésről, és Boomer kérdése,
hogy mégis kit kéne szeretnie — a negyedik évad egyik kivágott
jelenetéből ugyanis tudjuk, hogy Sixéknek bevallotta, szereti Cavilt,
tehát volt hatása Ellen szavainak. Kérdés, hogy az ez utáni gyors vágás
Tyrolra mit akar jelenteni, egy egykori érzelmet, vagy a jövővel
kapcsolatos sugallatot?
A megválaszolt kérdéseket jobb nem is firtatni, hiszen önmagukért
beszélnek, de azért néhány problémát még felvet ez a rész. Először is
Ellen azt állította, hogy a cylon Centurionok voltak, akik az egész
egyistenhit dolgot kitalálták, és ettől voltak mások, mint a korábbi
ciklusok cylonjai. Most vagy félreértettem valamit, vagy ez az első
elbaszás: a Kobolról is pont az egyistenhitű cylonok mentek el,
amennyire mi tudtuk eddig.
Azt a retcont sem értem egyelőre, hogy miért kellett "elvenni" az
utolsó öttől az algabolygón épített templomot. Ha jól értem, az eredeti
terv az volt, amikor az Eye of Jupitert írták, hogy a Final Five
valamilyen kapcsolatban volt a Kobolról kivonuló 13. törzzsel, és ezt
változtatták meg most. Így lett az építményből Temple of Hope, és a
változtatást rákenték arra a felsőbb hatalomra, amit még valamikor a
jövőben kéne megismernünk. Valahol végül is érthető, hiszen minimum egy
isten kellett ahhoz, hogy az algabolygón történteket összehangolja, de
egyelőre ez a rész nekem homályos.
Oké, ennyit erről a részről, majd még jövök egy elmélkedéses
poszttal a témában, de képtelen vagyok több koheners gondolatot leírni
az epizódra szorítkozva. Talán még a következő pontozottlista belefér:
Na, ez az az epizód, amiről nem lehet érdemben kritikát írni, és nem is érdemes. A No Exitben nem történtek dolgok, csak egy kamion információt sóztak ránk, amit kielemezni nem, maximum fölfogni érdemes.
Legfőbb kritikaként azt tudnám felhozni, hogy miért ezt a megoldást választották? Miért kellett egy az egyben ránk ereszteni ennyi magyarázatot, miért nem oldották meg finomabban, apránként? Nincs kevésbé kielégítő annál, mint amikor egy rejtélyes történet megoldására nem úgy jön rá az ember, hogy addig gyűjtögeti az infómorzsákat, amíg össze nem áll a kép, hanem a legvégén leültetik egy székbe szemben valakivel, aki mindent részletesen elmagyaráz, ez ezért volt, az meg azért, és így tovább.
Értem én, hogy ezt akarták elkerülni az írók is azzal, hogy Samnek adtak egy agyműtétet, de ettől ez még a "nagy mitológia-show" marad, ahogy Ron Moore fogalmazott, nem több. Nem mondom, tele volt bazmeg-momentumokkal, és fantasztikusak voltak a Cavil- és Ellen-monológok, de pont kettejüktől tudjuk, hogy mennyire fáj, amikor egy életnyi információt töltenek le az ember agyába, úgyhogy megengedhetek egy kis panaszkodást én is, ha ugyanezt csinálják velem háromezer évnyi történelemtudással.
Az egyetlen dolog, ami ezzel kapcsolatban megnyugtató, az az, hogy Moore-ékat ismerve azért választottak ilyen kiszállási stratégiát, mert nem akarnak túl nagy hangsúlyt fektetni a mitológiára a fináléban. Azt megtartják az individuális történetek lezárásának, és ez nagyon-nagyon jó. Most gyorsan, mondjuk két részben túlesünk a cylon mitológián, aztán ugyanennyit foglakozunk a maradékkal — istennel és a virtuális játszópajtásaival, vagy mi –, és akkor pont eljutunk a fináléig. Ezt tudom elképzelni, valami ilyesminek örülnék.
Hogy picsogás helyett foglalkozzak is az epizóddal, kezdem Karával. Nagyon nem bírtam a szövegeit a rész elején, amikor folyton visszaugatott Cottle-nak ("Ki kell vennünk a golyót a fejéből" — "Akkor vegyék ki!", "Át kell hívnom az agyas fickót" — "Akkor hívja át az agyas fickót!"), sokkal butábbnak tüntette föl a nőt, mint amilyen, és olyan baltával faragott volt az aggodalma Samért.
A közte és Baltar között vonható párhuzam annál érdekesebb volt. Annak idején, mikor a tudós először hallott a Final Five-ról, az első gondolata az volt, hogy ő is közülük való, aztán Kara most hallott a hetedikről, és az első gondolata volt, hogy ő lehet az.
Sam már nem tudta elmondani nekik, hogy Daniel művész volt, valószínűleg nem véletlenül, hiszen Kara talán rögtön a saját apjára asszociált volna. Passzolna a mitológiába, hiszen zongorista és komponista volt, és Kara anyja tudni vélte, hogy a lánya különleges (de javítsatok ki, ha rosszul emlékszem).
Ron Moore-tól tudjuk, hogy nem akartak semmiféle újabb rejtélyt építeni a tizenharmadik cylon köré, csak egy eszköz volt Cavil sötét oldalának bemutatására, de érdekes, hogy a neve megegyezik a cylonok teremtőjének keresztnevével. Lehetséges, hogy róla mintázták?
Az öreg álszent atyának sikerült felülmúlnia az emlékezetes párbeszédét a második évad végéről Tyrollal. Olyan monológot mondott, amelyet minden sci-fi írónak tanítani kéne. Mióta a mesterséges élet, a robotok a fiktív irodalom részévé váltak, él az a Carlo Collodi-féle képzet, hogy ezek a gépek minden erejüket megfeszítve emberré akarnak válni, pedig miért lenne így?
A Battlestar Galactica robotjai persze egy egészen más irányvonalat képviselnek — és gyanítom, hogy ebben elég egyediek –, hiszen eleve rendelkeznek érzelmekkel, mi több, vallásosak már a gépi változataik is. Nem azért céljuk az emberré válás, hogy be tudjanak illeszkedni, hanem mert ez Isten parancsa. Ebben speciális ez a sorozat, és abban, hogy meg tudta mutatni az érem másik oldalát is, az ateista, a saját valóját is megvető gépet.
Ironikus, és a részéről inherens módon szomorú is, hogy épp az emberi érzelmei miatt akar többé válni az embernél, épp a telhetetlensége az, ami miatt nem elégszik meg azzal, hogy így is a létező legtökéletesebb létforma az univerzumban. A kitekert gondolkodása ott bicsaklik meg, hogy azokkal a Centurionokkal szimpatizál, akik akarták, hogy emberi formája legyen, míg a Final Five-ot, akik csak szívességet tettek, szívből gyűlöli.
Először is nagyon örülök, hogy újra köztünk van Ellen Tigh, kedveltem a karakterét, bár nem volt a legkomplexebb a sorozat szereplői közül. Az első jelenete Cavillel máris érdekesen indul: ő a földön ül, miközben az öreg szadista bejön, maga után húzva egy széket, és leül. A párhuzam egyértelmű eközött és Saul Tigh új-capricai fogsága között, és ez még csak nem is az egyetlen visszautalás azokra az időkre. Amikor Boomer megjelenik, Ellen kérdése az, hogy az "örvényt" megtanította-e már neki, azt a szexuális technikát, amelyet ő mutatott Cavilnek még az Új-Capricán. Mondanom sem kell, mindet Ron Moore írta.
Érdekes retcon a beszélgetésük a szerelemről, mint emberi érzésről, és Boomer kérdése, hogy mégis kit kéne szeretnie — a negyedik évad egyik kivágott jelenetéből ugyanis tudjuk, hogy Sixéknek bevallotta, szereti Cavilt, tehát volt hatása Ellen szavainak. Kérdés, hogy az ez utáni gyors vágás Tyrolra mit akar jelenteni, egy egykori érzelmet, vagy a jövővel kapcsolatos sugallatot?
A megválaszolt kérdéseket jobb nem is firtatni, hiszen önmagukért beszélnek, de azért néhány problémát még felvet ez a rész. Először is Ellen azt állította, hogy a cylon Centurionok voltak, akik az egész egyistenhit dolgot kitalálták, és ettől voltak mások, mint a korábbi ciklusok cylonjai. Most vagy félreértettem valamit, vagy ez az első elbaszás: a Kobolról is pont az egyistenhitű cylonok mentek el, amennyire mi tudtuk eddig.
Azt a retcont sem értem egyelőre, hogy miért kellett "elvenni" az utolsó öttől az algabolygón épített templomot. Ha jól értem, az eredeti terv az volt, amikor az Eye of Jupitert írták, hogy a Final Five valamilyen kapcsolatban volt a Kobolról kivonuló 13. törzzsel, és ezt változtatták meg most. Így lett az építményből Temple of Hope, és a változtatást rákenték arra a felsőbb hatalomra, amit még valamikor a jövőben kéne megismernünk. Valahol végül is érthető, hiszen minimum egy isten kellett ahhoz, hogy az algabolygón történteket összehangolja, de egyelőre ez a rész nekem homályos.
Oké, ennyit erről a részről, majd még jövök egy elmélkedéses poszttal a témában, de képtelen vagyok több koheners gondolatot leírni az epizódra szorítkozva. Talán még a következő pontozottlista belefér:
Következzék hát az e heti epizód kitárgyalása, minden további nélkül, csak a spoilerekre legyetek szívesek ügyelni, ahogy szoktuk.
Következzék hát az e heti epizód kitárgyalása, minden további nélkül, csak a spoilerekre legyetek szívesek ügyelni, ahogy szoktuk.
Múlt héten nehezen akartam elhinni Bear McCrearynek, hogy a Blood on
the Scales izgalmasabb lehet, mint amilyen az Oath volt, de be kell
látnom, igaza volt. Immár megértem, hogy miért olyasvalakire bízták az
epizódot, mint Michael Angeli. Az író képes volt felülmúlni minden
várakozásomat, megvillantva egy új oldalát, ugyanakkor annyira
sikeresen mutatta be a karakterek fejlődését ebben a negyvenegynéhány
percben, hogy kivételesen nem is találkoztam sehol olyan kommenttel,
amely a szereplők motivációit firtatta volna.
Ebben a sorozatban gyakran akadnak területek, amelyeket egyszerűen
nem mutatnak be a készítők, vagy javarészt a nézők intelligenciájára
bíznak, vagy képtelenek tökéletesen közvetíteni. Ezúttal ez a
homályzóna eltűnt, mindent láttunk, amit látnunk kellett ahhoz, hogy
hiteles legyen a lázadás leverése, semmi nem tűnt túl spontánnak,
mégsem lett szájbarágós a történet, aminek a hibájába egyébként Angeli
hajlamos beleesni.
Némi ejnyebejnye azért jár az írócsapatnak, amiért az előző epizód cliffhangere igencsak mesterségesre sikerült, hiszen különösebb katarzisélmény nélkül oldódott fel az Adama-Tigh és a Roslin-Baltar szál is a teaserben. Persze az űrcsatát alaposan megvágták, Adamáékat meg simán csak katonai szakszerűséggel intézték el (itt emelném meg a kalapom a készítőknek, amiért hitelesen mutatták be egy villanógránát hatását), így legalább azt kijelenthetjük, hogy nem erőltettek fölösleges csinnadrattát abba a pár percbe, csak hogy a rajongói elvárásokat kiszolgálják.
Angeli metaforikus eszközeit nem először láthattuk, amellyel finoman sikerült ábrázolnia néhány karakter belső vívódását. Kelly százados figurája szinekdoché-szerűen jellemzi a teljes lázadó legénység konfliktusát. Képes volt merényletet elkövetni Baltar két ügyvédje ellen, mert annyira gyűlölte a cylonokat, itt pedig az öngyilkosság gondolatával látjuk kacérkodni, amikor emelkednek a tétek, és már nem csak arról szól a játék, hogy "mutassuk meg a cylonoknak, hogy nem heréltek még ki minket".
Kelly karaktere egyáltalán nem esszenciális a lázadás leveréséhez, egyetlen olyan kulcsmomentum sincs, ahol fontos lenne, hogy átállt, sőt, nélküle is tökéletesen ugyanúgy működött volna a történet. Nem ő az a Han Solo, aki az utolsó pillanatban meggondolja magát, és általa a jók megnyerik a csatát, egész egyszerűen azért van most itt, hogy vele érzékeltessék azt, amin a többség most keresztülmegy.
Narcho bűntudata, amit Adama kivégzése miatt érez, ugyanebből a forrásból ered, így szintén kivetíthető minden katonára, ahogy az is, amit az admirálisnak mond, miután lefegyverezték. Talán egy ismertebb, kedveltebb szereplőtől, mint Racetrack, jobb lett volna ezeket a szavakat hallani, de sokat jelentett, hogy egy egykori Pegasus-tiszt mondta ki, hogy mennyire tiszteli Adamát.
Minden beosztott érzését közvetíti, amit arról mond Narcho, hogy nem hajlandó feladni a harcot a cylonok ellen, és valahol igaza is van. Nem szabad elfelejteniük, hogy ez a nép teljes egyetértésben kiirtott ötvenmilliárd embert, sőt, minden egyes alkalommal az orruk alá kéne ezt dörgölni, hozzátéve, hogy a feltámadás képességének elvesztése csak a kanosszajárásuk kezdete volt. Végül az, hogy Narcho életben marad, és Adama csak megkötözteti, azt jelképezi, hogy az admirális — vagy gyakorlatias okokból, vagy megértésből — nem kíván nagyobb büntetést mérni a lázadókra, elég lesz az is, hogy együtt kell élniük azzal, amit tettek.
Érdemes megfigyelni, honnan hova jutottak el a cylonok: évekig üldözték az emberiséget, aztán egyszer csak nagy kegyesen kijelentették, hogy hagyják őket futni, majd az Új-Capricán kísérletet tettek az együttélésre, ami kizárólag a saját hibájukból fiaskóba torkollott, most pedig bepitizik magukat a flottába, és egyenlő bánásmódot követelnek.
Nem csoda, hogy azok az emberek, akiket nap mint nap a halálfélelem terrorjában tartottak, majd aztán az emberi méltóságuktól is megfosztottak, most bosszút akarnak állni. A cylonok végre lesüllyedtek az ő szintjükre, épp itt lenne az ideje, hogy forduljon a kocka, és most az emberek játszhassanak macska-egér játékot, erre a vezetőség képes lepaktálni velük.
Ez az egész szituáció valószínűleg nem alakulhatott volna ki, ha az admirális legközelebbi jó barátja, Saul Tigh nem cylon maga is. Emberként sosem lenne hajlandó megbocsátani, amit ettől a fajtól kapott, és valószínűleg egymaga képes lenne eltántorítani Adamát a szövetségtől. Fantasztikus, ahogy az ilyen, út közben bedobott sztorielemek apránként kifizetődnek.
Richard Hatch valószínűleg nem értene velem egyet, de Tom Zarek történetének lezárását tökéletesnek érzem. Ő mandelásabbnak gondolta a figuráját — ami azt illeti, Moore-ék ezzel vették rá, hogy fogadja el a szerepet –, és reménykedett egy hősiesebb halálban, de az igazság az, hogy ez nagyon kilógott volna a sorozat tónusából. A puccs olyasmi, aminek a gondolata valószínűleg a börtönben töltött húsz év óta rejtőzött az ő opportunista agyában, ezért viszi véghez olyan pragmatikusan az egész tervet, ezért képes, ha keserűséggel is, de kivégeztetni a Kvórumot az epizód egyik legsokkolóbb jelenetében.
Ő az elejétől kezdve tudta azt, amit Gaeta csak az epizód végén ismer föl, amikor rájön, hogy nem képes több ártatlan vért kiontani az ügye érdekében: vagy végrehajtják a puccsot, vagy halottak. Gaeta mégsem jó Che Guevarának, pedig még a Comandante ranggal is megpróbálkozik. Nemes és szép, hogy az utolsó pillanatban visszavonja a támadást, még ha klisészerű is.
A történet szempontjából mindegy lett volna, hogy Adamáék előbb érnek a CIC-ra, és ők állítják le az öldöklést, vagy Gaeta adja fel, de ez utóbbi egyúttal azt is jelentette, hogy a hadnagy még mindig idealizmusból cselekszik. Ahogy elítélte a Kvórum kivégzését, és ahogy habozva adta ki a parancsot az admirális kivégzésére, úgy Roslinékra sem mer tüzet nyitni a flotta kellős közepén. Ha nem Angeli építette volna eddig a pontig Gaeta karakterét, talán klisésebbnek hatott volna a jelenet, de így megalapozott és világos volt a hadnagy tette.
Számomra nagyon örömteli, hogy a rengeteg kivágott jelenet ellenére egy céltalannak tűnő momentum, Gaeta és Baltar beszélgetése nem a padlón végezte. A két színész elképesztő alakítást nyújtott a dialógusban, Gaeta épp olyan, mint a Final Cutban készített interjújában, azaz régen, Baltart pedig talán először látjuk őszintének. A kifejezés az arcán szavak nélkül is mindent elárul, igazán sajnálja Gaetát. Ahogy a könnyekkel küszködik, az egész egyszerűen hihetetlen.
A tudós sohasem volt még ilyen emberséges, mint amikor megnyugtatja Gaetát, hogy lesz, aki úgy emlékszik majd rá, amilyen volt, nem pedig a lázadók vezetőjeként. Ez a jelenet kell ahhoz, hogy megszakadjon a szívünk Gaetáért, és nem csak Zarek szerencsétlen cinkosaként maradjon meg az emlékezetünkben, hanem annak, aki. Baltar pedig ezzel az epizóddal talán elindul valamilyen úton, hiszen egyrészt felismeri a saját felelősségét, szembenéz önnön gyávaságával, és levetkőzi notórius őszintétlenségét is egy pillanatra.
Mary McDonnell alakítását konstans módon lehetne az egekig magasztalni, ám ebben az epizódban mindenki mással együtt képes volt a saját mércéjét magasabbra emelni. A viselkedése a bázishajón egyszerre tükröz elszántságot, elkeseredettséget és rettegést. Amikor arról értesül, hogy Adama halott, még ha tudom is, hogy nem igaz, akkor is képes vagyok átérezni a fájdalmát, annyira tökéletesen közvetíti Angeli szavait. Hogyha a kapcsolata nem így alakult volna Adamával, akkor bizonyára másként reagál a helyzetre, és talán nem lett volna képes egymagában átvenni a hatalmat a bázishajó fölött, hogy aztán lelkileg sarokba szorítsa Gaetát.
A színésznő mellett Eward James Olmos az, akinek a játékára már nem lehet szuperlatívuszokat találni, hiszen még akkor is képes mély érzelmeket közvetíteni, amikor valójában rezzenéstelen arccal ül. Uralja azokat a jeleneteket, amikor mozdulatlanul ül, és néhány jól megválogatott szó elég ahhoz, hogy érezzük, a végletekig megőrzi a méltóságát, és ha meg is hal, nem hagyja magát legyőzni. Ez a viselkedés is csak tovább erősíti azt a hitem, hogy nem a cylon szövetséget védelmezi, csak nem hajlandó megadni az örömet sem Tom Zareknek, sem Felix Gaetának, hogy személy szerint őt földbe tiporják.
A kleptomán ügyvéd felbukkanását inkább kötelességtudatból említem meg, a jelenléte most sokkal kevésbé érezhető, és a történet nélküle is megállta volna a helyét. A tárgyalás, ami annyira fontos volt Gaeta számára, remek alkalmat nyújtott az íróknak, hogy elővegyék Angeli gyermekét, és a szájába adjanak néhány emlékezetes beszólást, valamint egy kicsit őt is emberségessé varázsolják a végén. A legfontosabb talán mégis az Adamának suttogott mondata arról, hogy vannak még az admirálisnak támogatói a fedélzeten, hiszen csöndben alapot ad az epizód végi tömeges bevonulásnak a CIC-ra.
Egy ilyen intenzív epizód után nehéz számon tartani, hogy mi mindenről kellene beszélni, és mit érdemes jobban kielemezni, de ahogy a legelején elmondtam, a sok akció ellenére itt minden a jellemábrázolás körül forgott, abban pedig hiánytalanul jeleskedett Angeli. Nem volt hiány a tökös szövegekben, az izgalmas képsorokban és a drámában sem, sőt.
Ez a trilógia az én szememben is felülmúlta a Pegasus-részeket, és úgy gondolom, szükség volt rá. Ami a második évadnak a Pegasus volt, az a harmadiknak az Új-Caprica, és a negyediknek a lázadás. Önálló, egységbe zárt történetek, mégis megkerülhetetlen részét képezik az egésznek, és az évadok legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak. Remélem, így fog bevonulni a közös emlékezetbe ez a trilógia is.
És akkor az elmaradhatatlan pontozott lista a jóságokkal:
Múlt héten nehezen akartam elhinni Bear McCrearynek, hogy a Blood on the Scales izgalmasabb lehet, mint amilyen az Oath volt, de be kell látnom, igaza volt. Immár megértem, hogy miért olyasvalakire bízták az epizódot, mint Michael Angeli. Az író képes volt felülmúlni minden várakozásomat, megvillantva egy új oldalát, ugyanakkor annyira sikeresen mutatta be a karakterek fejlődését ebben a negyvenegynéhány percben, hogy kivételesen nem is találkoztam sehol olyan kommenttel, amely a szereplők motivációit firtatta volna.
Ebben a sorozatban gyakran akadnak területek, amelyeket egyszerűen nem mutatnak be a készítők, vagy javarészt a nézők intelligenciájára bíznak, vagy képtelenek tökéletesen közvetíteni. Ezúttal ez a homályzóna eltűnt, mindent láttunk, amit látnunk kellett ahhoz, hogy hiteles legyen a lázadás leverése, semmi nem tűnt túl spontánnak, mégsem lett szájbarágós a történet, aminek a hibájába egyébként Angeli hajlamos beleesni.
Némi ejnyebejnye azért jár az írócsapatnak, amiért az előző epizód cliffhangere igencsak mesterségesre sikerült, hiszen különösebb katarzisélmény nélkül oldódott fel az Adama-Tigh és a Roslin-Baltar szál is a teaserben. Persze az űrcsatát alaposan megvágták, Adamáékat meg simán csak katonai szakszerűséggel intézték el (itt emelném meg a kalapom a készítőknek, amiért hitelesen mutatták be egy villanógránát hatását), így legalább azt kijelenthetjük, hogy nem erőltettek fölösleges csinnadrattát abba a pár percbe, csak hogy a rajongói elvárásokat kiszolgálják.
Angeli metaforikus eszközeit nem először láthattuk, amellyel finoman sikerült ábrázolnia néhány karakter belső vívódását. Kelly százados figurája szinekdoché-szerűen jellemzi a teljes lázadó legénység konfliktusát. Képes volt merényletet elkövetni Baltar két ügyvédje ellen, mert annyira gyűlölte a cylonokat, itt pedig az öngyilkosság gondolatával látjuk kacérkodni, amikor emelkednek a tétek, és már nem csak arról szól a játék, hogy "mutassuk meg a cylonoknak, hogy nem heréltek még ki minket".
Kelly karaktere egyáltalán nem esszenciális a lázadás leveréséhez, egyetlen olyan kulcsmomentum sincs, ahol fontos lenne, hogy átállt, sőt, nélküle is tökéletesen ugyanúgy működött volna a történet. Nem ő az a Han Solo, aki az utolsó pillanatban meggondolja magát, és általa a jók megnyerik a csatát, egész egyszerűen azért van most itt, hogy vele érzékeltessék azt, amin a többség most keresztülmegy.
Narcho bűntudata, amit Adama kivégzése miatt érez, ugyanebből a forrásból ered, így szintén kivetíthető minden katonára, ahogy az is, amit az admirálisnak mond, miután lefegyverezték. Talán egy ismertebb, kedveltebb szereplőtől, mint Racetrack, jobb lett volna ezeket a szavakat hallani, de sokat jelentett, hogy egy egykori Pegasus-tiszt mondta ki, hogy mennyire tiszteli Adamát.
Minden beosztott érzését közvetíti, amit arról mond Narcho, hogy nem hajlandó feladni a harcot a cylonok ellen, és valahol igaza is van. Nem szabad elfelejteniük, hogy ez a nép teljes egyetértésben kiirtott ötvenmilliárd embert, sőt, minden egyes alkalommal az orruk alá kéne ezt dörgölni, hozzátéve, hogy a feltámadás képességének elvesztése csak a kanosszajárásuk kezdete volt. Végül az, hogy Narcho életben marad, és Adama csak megkötözteti, azt jelképezi, hogy az admirális — vagy gyakorlatias okokból, vagy megértésből — nem kíván nagyobb büntetést mérni a lázadókra, elég lesz az is, hogy együtt kell élniük azzal, amit tettek.
Érdemes megfigyelni, honnan hova jutottak el a cylonok: évekig üldözték az emberiséget, aztán egyszer csak nagy kegyesen kijelentették, hogy hagyják őket futni, majd az Új-Capricán kísérletet tettek az együttélésre, ami kizárólag a saját hibájukból fiaskóba torkollott, most pedig bepitizik magukat a flottába, és egyenlő bánásmódot követelnek.
Nem csoda, hogy azok az emberek, akiket nap mint nap a halálfélelem terrorjában tartottak, majd aztán az emberi méltóságuktól is megfosztottak, most bosszút akarnak állni. A cylonok végre lesüllyedtek az ő szintjükre, épp itt lenne az ideje, hogy forduljon a kocka, és most az emberek játszhassanak macska-egér játékot, erre a vezetőség képes lepaktálni velük.
Ez az egész szituáció valószínűleg nem alakulhatott volna ki, ha az admirális legközelebbi jó barátja, Saul Tigh nem cylon maga is. Emberként sosem lenne hajlandó megbocsátani, amit ettől a fajtól kapott, és valószínűleg egymaga képes lenne eltántorítani Adamát a szövetségtől. Fantasztikus, ahogy az ilyen, út közben bedobott sztorielemek apránként kifizetődnek.
Richard Hatch valószínűleg nem értene velem egyet, de Tom Zarek történetének lezárását tökéletesnek érzem. Ő mandelásabbnak gondolta a figuráját — ami azt illeti, Moore-ék ezzel vették rá, hogy fogadja el a szerepet –, és reménykedett egy hősiesebb halálban, de az igazság az, hogy ez nagyon kilógott volna a sorozat tónusából. A puccs olyasmi, aminek a gondolata valószínűleg a börtönben töltött húsz év óta rejtőzött az ő opportunista agyában, ezért viszi véghez olyan pragmatikusan az egész tervet, ezért képes, ha keserűséggel is, de kivégeztetni a Kvórumot az epizód egyik legsokkolóbb jelenetében.
Ő az elejétől kezdve tudta azt, amit Gaeta csak az epizód végén ismer föl, amikor rájön, hogy nem képes több ártatlan vért kiontani az ügye érdekében: vagy végrehajtják a puccsot, vagy halottak. Gaeta mégsem jó Che Guevarának, pedig még a Comandante ranggal is megpróbálkozik. Nemes és szép, hogy az utolsó pillanatban visszavonja a támadást, még ha klisészerű is.
A történet szempontjából mindegy lett volna, hogy Adamáék előbb érnek a CIC-ra, és ők állítják le az öldöklést, vagy Gaeta adja fel, de ez utóbbi egyúttal azt is jelentette, hogy a hadnagy még mindig idealizmusból cselekszik. Ahogy elítélte a Kvórum kivégzését, és ahogy habozva adta ki a parancsot az admirális kivégzésére, úgy Roslinékra sem mer tüzet nyitni a flotta kellős közepén. Ha nem Angeli építette volna eddig a pontig Gaeta karakterét, talán klisésebbnek hatott volna a jelenet, de így megalapozott és világos volt a hadnagy tette.
Számomra nagyon örömteli, hogy a rengeteg kivágott jelenet ellenére egy céltalannak tűnő momentum, Gaeta és Baltar beszélgetése nem a padlón végezte. A két színész elképesztő alakítást nyújtott a dialógusban, Gaeta épp olyan, mint a Final Cutban készített interjújában, azaz régen, Baltart pedig talán először látjuk őszintének. A kifejezés az arcán szavak nélkül is mindent elárul, igazán sajnálja Gaetát. Ahogy a könnyekkel küszködik, az egész egyszerűen hihetetlen.
A tudós sohasem volt még ilyen emberséges, mint amikor megnyugtatja Gaetát, hogy lesz, aki úgy emlékszik majd rá, amilyen volt, nem pedig a lázadók vezetőjeként. Ez a jelenet kell ahhoz, hogy megszakadjon a szívünk Gaetáért, és nem csak Zarek szerencsétlen cinkosaként maradjon meg az emlékezetünkben, hanem annak, aki. Baltar pedig ezzel az epizóddal talán elindul valamilyen úton, hiszen egyrészt felismeri a saját felelősségét, szembenéz önnön gyávaságával, és levetkőzi notórius őszintétlenségét is egy pillanatra.
Mary McDonnell alakítását konstans módon lehetne az egekig magasztalni, ám ebben az epizódban mindenki mással együtt képes volt a saját mércéjét magasabbra emelni. A viselkedése a bázishajón egyszerre tükröz elszántságot, elkeseredettséget és rettegést. Amikor arról értesül, hogy Adama halott, még ha tudom is, hogy nem igaz, akkor is képes vagyok átérezni a fájdalmát, annyira tökéletesen közvetíti Angeli szavait. Hogyha a kapcsolata nem így alakult volna Adamával, akkor bizonyára másként reagál a helyzetre, és talán nem lett volna képes egymagában átvenni a hatalmat a bázishajó fölött, hogy aztán lelkileg sarokba szorítsa Gaetát.
A színésznő mellett Eward James Olmos az, akinek a játékára már nem lehet szuperlatívuszokat találni, hiszen még akkor is képes mély érzelmeket közvetíteni, amikor valójában rezzenéstelen arccal ül. Uralja azokat a jeleneteket, amikor mozdulatlanul ül, és néhány jól megválogatott szó elég ahhoz, hogy érezzük, a végletekig megőrzi a méltóságát, és ha meg is hal, nem hagyja magát legyőzni. Ez a viselkedés is csak tovább erősíti azt a hitem, hogy nem a cylon szövetséget védelmezi, csak nem hajlandó megadni az örömet sem Tom Zareknek, sem Felix Gaetának, hogy személy szerint őt földbe tiporják.
A kleptomán ügyvéd felbukkanását inkább kötelességtudatból említem meg, a jelenléte most sokkal kevésbé érezhető, és a történet nélküle is megállta volna a helyét. A tárgyalás, ami annyira fontos volt Gaeta számára, remek alkalmat nyújtott az íróknak, hogy elővegyék Angeli gyermekét, és a szájába adjanak néhány emlékezetes beszólást, valamint egy kicsit őt is emberségessé varázsolják a végén. A legfontosabb talán mégis az Adamának suttogott mondata arról, hogy vannak még az admirálisnak támogatói a fedélzeten, hiszen csöndben alapot ad az epizód végi tömeges bevonulásnak a CIC-ra.
Egy ilyen intenzív epizód után nehéz számon tartani, hogy mi mindenről kellene beszélni, és mit érdemes jobban kielemezni, de ahogy a legelején elmondtam, a sok akció ellenére itt minden a jellemábrázolás körül forgott, abban pedig hiánytalanul jeleskedett Angeli. Nem volt hiány a tökös szövegekben, az izgalmas képsorokban és a drámában sem, sőt.
Ez a trilógia az én szememben is felülmúlta a Pegasus-részeket, és úgy gondolom, szükség volt rá. Ami a második évadnak a Pegasus volt, az a harmadiknak az Új-Caprica, és a negyediknek a lázadás. Önálló, egységbe zárt történetek, mégis megkerülhetetlen részét képezik az egésznek, és az évadok legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak. Remélem, így fog bevonulni a közös emlékezetbe ez a trilógia is.
És akkor az elmaradhatatlan pontozott lista a jóságokkal:
Meglátszik, Michael Angeli pszichológiai tanulmányokat végzett valaha.
Pontosan úgy válaszolja meg a kérdéseket, ahogy arra mi, a spekulálni
hajlamos nézők kíváncsiak vagyunk. Pontosan azokat a témákat ragadja
meg, amelyek bennünket is foglalkoztatnak. A tovább mögött
megismerhetitek azokat a miérteket, amelyeket ilyen vagy olyan okból
nem láttunk a legutóbbi epizódban, különös tekintettel a karakterek
cselekedeteire, illetve egy sor fontos információra a kivágott
jelenetekből.
Miért ragaszkodott Gaeta Adama tárgyalásához?
Mindenekfelett
Gaeta idealista volt, és az alkalmankénti durvasága ellenére romantikus
is. Hitt a kormányzat, a törvény, a vezetőség és a szolgálat
eszméjében. Ha megnézzük az új-capricai viselkedését, abban is van
valami nemes. Jót akart, jól akarta csinálni a dolgokat, ő volt az
igazság és a tisztesség hangja.
Így hát nem meglepő, hogy
még a puccs kellős közepén is valamiféle tárgyalást akart. Ami még
fontosabb, hogy Gaeta a saját belső konfliktusával is küzdött. Szerette
Adamát, és nem lett volna képes csak úgy megölni őt. Gaeta volt a
romantikus, Zarek a realista. Gaeta számára a tárgyalás időhúzás volt.
Gaeta azért akarta rávenni Adamát, hogy ismerje be a tévedését, hogy
saját magát meggyőzze arról, hogy az admirálisnak meg kell halnia.
Miért engedte Zarek Gaetának a tárgyalást? Ez volt az ő támogatásának az ára?
Zarek
tudta, hogy a lázadók inkább Gaeta mögött állnak, és nem őmögötte,
viszont alábecsülte Gaeta elszántságát. Ne feledjük el azt sem, hogy
Gaeta szabadította ki Zareket, és ő ajánlott neki hatalmat az előző
részben. Amikor Gaeta ragaszkodott a tárgyaláshoz, Zarek tudta, hogy
alkalmazkodnia kell.
Neki már volt tapasztalata az ilyesféle
dolgokban. Tudta, mennyire fontos az idő szerepe. A puccsok az első
órákban járnak sikerrel vagy hullanak darabokra. Ezt Laura is felfogta,
nem véletlen a buzdító szövege a bázishajón. Ha Zarek ekkor
szembeszállt volna Gaetával, az egész ügytől elfordíthatta volna.
Nem
tiszta, hogy a Kvórum mit tudott és mit mikor tudott meg. Hallották
Roslin adását Baltar barlangjából? Tudták, hogy Gaeta és Zarek átvették
— vagy legalábbis próbálták átvenni — az irányítást a flotta fölött?
A
Kvórum eleget hallott Roslin adásából akkor is, amikor menekült, és
hallották Gaeta ekkor kiadott utasításait is. Eredetileg volt egy
jelenet, amelyben Zarek és a Kvórum az adásforgalmat figyelték volna,
de annyi mindennel foglalkozni kellett az epizódban, hogy ezt kivágtuk.
Zarek azért vitte a Kvórumot a Galacticára, mert ott
"biztonságban" vannak, és ott szemmel tarthatja őket, közel tarthatja
őket magához. Ad nekik egy utolsó esélyt, hogy támogassák az
elnökségét, ezért intézi hozzájuk ezt a "szívből jövő" beszédet. Azt
hiszi, leveheti őket a lábukról némi magasztalással, de amint tudjuk,
ez nem jön be.
Ha a Kvórum támogatta volna Zareket, akkor is megölte volna őket?
Nem tudom. Megkérdezhetnénk őt magát, de már halott.
Miért szegültek szembe Zarek puccsával, azok után, hogy az ő viszonyuk sem volt túl jó Adamával és Roslinnal?
A
Zarek/Kvórum jelenetet meg kellett vágnunk. Zarek elmondta volna nekik,
hogy Roslin dezertált, ezért ő vette át az elnökséget, és kijelölte
Gaetát Adama admirális helyére, mert őt hazaárulás vádjával ítélőszék
elé állítják. A Kvórum kifogásolja, hogy kihagyták őket a döntésekből.
Úgy gondolom, ezek nélkül is hatásos a jelenet. Kicsit még meglepőbb,
hogy elutasítják Zareket, és némileg tökösebbnek tűnnek, mielőtt
lemészárolják őket.
Churchillt idézte meg, amikor Roslin "I'm coming for all of you"-beszédét írta? Mire alapozott, amikor azt a dialógust írta?
Ronnie[
Moore]-ra. Ő mondta, hogy juttassam Laurát erre a töréspontra. Zarek,
aki a rossz hírek hozója/gyártója lett az epizódban, azt mondta
Adamának, hogy Tigh halott, Roslinnak meg azt, hogy Adamát kivégezték
(és ezt így is hitte akkor). Mindez afelé építkezett, hogy végül Laura
vagy összeomoljon, vagy őrjöngve kitörjön.
A mi malmunkra
hajtotta a vizet az is, hogy az időbeosztással problémák adódtak, ezért
ezt a jelenetet egy hosszú nap végén kellett forgatnunk, amikor
mindenki kimerült volt. Mary egész nap utazott, Londonból jött
repülővel. Azt hittük, ki lesz készülve, de biztos még a londoni
időzónában járt, mert egyszerűen leordította rólunk a fejhallgatókat.
Mindenki vadul tapsolt a felvétel után.
Eseménydús az epizód, nagyon sok minden történik 44 percben. Mi mindent kellett kivágni?
Istenem
egy komplett epizódot lehetne összerakni abból, ami a vágószoba
padlóján maradt. Korábban vagy kilencven speciális effektes képünk
volt, a legtöbbje Gaeta lábával. Az epizód elején az üldözés is
hosszabb volt, sokkal több űrpornót tartalmazott. Sajnos Romo "Őrülten
dühös vagyok, és nem tűröm ezt tovább" jelenetét is rövidebbre kellett
nyirbálnunk (az idézet utalás a zseniális Sidney Lumet-filmre, a
Networkre).
Racetrack sztoriját majdnem teljesen kidobtuk,
és a bázishajón történtek jó részét is. Szörnyen viselem, ha kivágják
egy jelenetemet, de őszintén szólva nagyon örülök a végleges
változatnak.
Mi a jelentősége a hatalmas repedésnek a Galactica FTL-gépházában?
Nos, az egy nagy… repedés. A burkolaton. A Galacticán. Oké?
Tyrol Adamának akart segíteni az FTL tönkretételével?
Így
van, különösen azután, hogy Kelly (akivel nagyon jó barátok voltak,
mielőtt az egyiket lecsukták, a másik meg cylon lett) szabadon engedte.
Ebből és az Oath című epizódból úgy tűnik, hogy Gaeta
lábfájdalmát az őt ért pszichológiai változások okozzák. Ezért maradt
abba a fájdalom, mikor a halállal nézett szembe?
Igen is meg
nem is. Úgy értem, ezt a fájdalmat és kellemetlenséget az ember
biztosan érzi egy ilyen műtét után, de az is tény, hogy az alany
elmeállapota csak felerősítette ezt. És igen, ez volt az alapötlet:
amint Gaeta megbékült önmagával, lám, már nem is viszket! Bumm!
Mi szükség volt a végső jelenetre Gaeta és Baltar között?
Ők
ketten olyan közel álltak egymáshoz, és olyan régre visszanyúlik a
közös históriájuk, hogy egyszerűen helyénvalónak tűnt egy közös jelenet
velük. Első és legfontosabb, hogy újra humanizálja Gaetát. Ismét azt a
Gaetát látjuk, akik kedveltünk. Másodszor Baltar számára is ad némi
érzelmi őszinteséget. Nyilvánvaló, hogy a szíve szakad meg Gaetáért.
James és AJ is félelmetesek voltak abban a jelenetben, mindketten
baromi jók.
Bizonyos értelemben csalóka is az a jelenet.
Azt hihetjük, hogy Gaetát nem ítélték el. A helyszín Gaeta szállása,
ami Ron ötlete volt. Gaeta ráadásul jelen időben beszél magáról, hogy
szeretné, ha az emberek tudnák, kicsoda is valójában.
Mit
gondol, azért bukott el a lázadás, mert Gaetának nem volt elég mersze
hozzá? Vagy mert Zarek és ő sosem élveztek elegendő támogatást?
Szerintem azért bukott el, mert Gaetának túl nagy volt a szíve, és Laura túlságosan szerette Billt ahhoz, hogy feladja.
Beszélne egy kicsit a címről, a Blood on the Scalesről? Mi az eredete?
Bob
Dylan Blood on the Tracks albuma bizonyosan hatással volt rá, és az
egész Watchtower-kapcsolat. Halványan pedig utalt Gaeta végzetére. Jó
katonaként és idealistaként kezdte, aztán elvesztette az illúzióit, és
leszúrta Baltart, majd a cylonokról és Karáról alkotott képét
átszínezte a lába elvesztése. A keserűsége saját végtagot növeszt, ez a
lázadás. Szeretné a jó dolgot cselekedni, de az igazság mérlegét
elbillenti az ártatlanok vérének kiontása, és az, hogy Gaeta nem tudja
elnyomni a saját emberségét (az Adama iránti szeretetét).
Miért volt Baltarnak víziója Adama kivégzéséről?
Ahogy
említettem, Baltar sztorijából nagyon sokat kivágtunk. Baltar nagyon
mély, súlyos bűntudatot érez, amiért elmenekült a gyülekezetétől.
Találkozik egy újabb gyönyörű Sixszel (a neve Lida) [– ami megerősíti
a teóriámat, hogy egy tiroli parasztlányról mintázták — ford.], aki
valamilyen sérülésnek tudja be az érzelmi állapotát. Segíteni akar
rajta, és mindez visszahat Baltar pszichéjére, és ez okozza a rémálmot,
ami miatt vissza akar menni a Galacticára, hogy mindennel szembenézzen.
Az
interjú további része forgatási sztorikról szól, amik szerintem baromi
érdekesek, de fordítást nem érdemelnek, a linkre kattintva el lehet
olvasni, mik voltak a legviccesebb pillanatok, hogyan került Wayne Rose
a rendezői székbe, stb.
Meglátszik, Michael Angeli pszichológiai tanulmányokat végzett valaha. Pontosan úgy válaszolja meg a kérdéseket, ahogy arra mi, a spekulálni hajlamos nézők kíváncsiak vagyunk. Pontosan azokat a témákat ragadja meg, amelyek bennünket is foglalkoztatnak. A tovább mögött megismerhetitek azokat a miérteket, amelyeket ilyen vagy olyan okból nem láttunk a legutóbbi epizódban, különös tekintettel a karakterek cselekedeteire, illetve egy sor fontos információra a kivágott jelenetekből.
Miért ragaszkodott Gaeta Adama tárgyalásához?
Mindenekfelett Gaeta idealista volt, és az alkalmankénti durvasága ellenére romantikus is. Hitt a kormányzat, a törvény, a vezetőség és a szolgálat eszméjében. Ha megnézzük az új-capricai viselkedését, abban is van valami nemes. Jót akart, jól akarta csinálni a dolgokat, ő volt az igazság és a tisztesség hangja.
Így hát nem meglepő, hogy még a puccs kellős közepén is valamiféle tárgyalást akart. Ami még fontosabb, hogy Gaeta a saját belső konfliktusával is küzdött. Szerette Adamát, és nem lett volna képes csak úgy megölni őt. Gaeta volt a romantikus, Zarek a realista. Gaeta számára a tárgyalás időhúzás volt. Gaeta azért akarta rávenni Adamát, hogy ismerje be a tévedését, hogy saját magát meggyőzze arról, hogy az admirálisnak meg kell halnia.
Miért engedte Zarek Gaetának a tárgyalást? Ez volt az ő támogatásának az ára?
Zarek tudta, hogy a lázadók inkább Gaeta mögött állnak, és nem őmögötte, viszont alábecsülte Gaeta elszántságát. Ne feledjük el azt sem, hogy Gaeta szabadította ki Zareket, és ő ajánlott neki hatalmat az előző részben. Amikor Gaeta ragaszkodott a tárgyaláshoz, Zarek tudta, hogy alkalmazkodnia kell.
Neki már volt tapasztalata az ilyesféle dolgokban. Tudta, mennyire fontos az idő szerepe. A puccsok az első órákban járnak sikerrel vagy hullanak darabokra. Ezt Laura is felfogta, nem véletlen a buzdító szövege a bázishajón. Ha Zarek ekkor szembeszállt volna Gaetával, az egész ügytől elfordíthatta volna.
Nem tiszta, hogy a Kvórum mit tudott és mit mikor tudott meg. Hallották Roslin adását Baltar barlangjából? Tudták, hogy Gaeta és Zarek átvették — vagy legalábbis próbálták átvenni — az irányítást a flotta fölött?
A Kvórum eleget hallott Roslin adásából akkor is, amikor menekült, és hallották Gaeta ekkor kiadott utasításait is. Eredetileg volt egy jelenet, amelyben Zarek és a Kvórum az adásforgalmat figyelték volna, de annyi mindennel foglalkozni kellett az epizódban, hogy ezt kivágtuk.
Zarek azért vitte a Kvórumot a Galacticára, mert ott "biztonságban" vannak, és ott szemmel tarthatja őket, közel tarthatja őket magához. Ad nekik egy utolsó esélyt, hogy támogassák az elnökségét, ezért intézi hozzájuk ezt a "szívből jövő" beszédet. Azt hiszi, leveheti őket a lábukról némi magasztalással, de amint tudjuk, ez nem jön be.
Ha a Kvórum támogatta volna Zareket, akkor is megölte volna őket?
Nem tudom. Megkérdezhetnénk őt magát, de már halott.
Miért szegültek szembe Zarek puccsával, azok után, hogy az ő viszonyuk sem volt túl jó Adamával és Roslinnal?
A Zarek/Kvórum jelenetet meg kellett vágnunk. Zarek elmondta volna nekik, hogy Roslin dezertált, ezért ő vette át az elnökséget, és kijelölte Gaetát Adama admirális helyére, mert őt hazaárulás vádjával ítélőszék elé állítják. A Kvórum kifogásolja, hogy kihagyták őket a döntésekből. Úgy gondolom, ezek nélkül is hatásos a jelenet. Kicsit még meglepőbb, hogy elutasítják Zareket, és némileg tökösebbnek tűnnek, mielőtt lemészárolják őket.
Churchillt idézte meg, amikor Roslin "I'm coming for all of you"-beszédét írta? Mire alapozott, amikor azt a dialógust írta?
Ronnie[ Moore]-ra. Ő mondta, hogy juttassam Laurát erre a töréspontra. Zarek, aki a rossz hírek hozója/gyártója lett az epizódban, azt mondta Adamának, hogy Tigh halott, Roslinnak meg azt, hogy Adamát kivégezték (és ezt így is hitte akkor). Mindez afelé építkezett, hogy végül Laura vagy összeomoljon, vagy őrjöngve kitörjön.
A mi malmunkra hajtotta a vizet az is, hogy az időbeosztással problémák adódtak, ezért ezt a jelenetet egy hosszú nap végén kellett forgatnunk, amikor mindenki kimerült volt. Mary egész nap utazott, Londonból jött repülővel. Azt hittük, ki lesz készülve, de biztos még a londoni időzónában járt, mert egyszerűen leordította rólunk a fejhallgatókat. Mindenki vadul tapsolt a felvétel után.
Eseménydús az epizód, nagyon sok minden történik 44 percben. Mi mindent kellett kivágni?
Istenem egy komplett epizódot lehetne összerakni abból, ami a vágószoba padlóján maradt. Korábban vagy kilencven speciális effektes képünk volt, a legtöbbje Gaeta lábával. Az epizód elején az üldözés is hosszabb volt, sokkal több űrpornót tartalmazott. Sajnos Romo "Őrülten dühös vagyok, és nem tűröm ezt tovább" jelenetét is rövidebbre kellett nyirbálnunk (az idézet utalás a zseniális Sidney Lumet-filmre, a Networkre).
Racetrack sztoriját majdnem teljesen kidobtuk, és a bázishajón történtek jó részét is. Szörnyen viselem, ha kivágják egy jelenetemet, de őszintén szólva nagyon örülök a végleges változatnak.
Mi a jelentősége a hatalmas repedésnek a Galactica FTL-gépházában?
Nos, az egy nagy… repedés. A burkolaton. A Galacticán. Oké?
Tyrol Adamának akart segíteni az FTL tönkretételével?
Így van, különösen azután, hogy Kelly (akivel nagyon jó barátok voltak, mielőtt az egyiket lecsukták, a másik meg cylon lett) szabadon engedte.
Ebből és az Oath című epizódból úgy tűnik, hogy Gaeta lábfájdalmát az őt ért pszichológiai változások okozzák. Ezért maradt abba a fájdalom, mikor a halállal nézett szembe?
Igen is meg nem is. Úgy értem, ezt a fájdalmat és kellemetlenséget az ember biztosan érzi egy ilyen műtét után, de az is tény, hogy az alany elmeállapota csak felerősítette ezt. És igen, ez volt az alapötlet: amint Gaeta megbékült önmagával, lám, már nem is viszket! Bumm!
Mi szükség volt a végső jelenetre Gaeta és Baltar között?
Ők ketten olyan közel álltak egymáshoz, és olyan régre visszanyúlik a közös históriájuk, hogy egyszerűen helyénvalónak tűnt egy közös jelenet velük. Első és legfontosabb, hogy újra humanizálja Gaetát. Ismét azt a Gaetát látjuk, akik kedveltünk. Másodszor Baltar számára is ad némi érzelmi őszinteséget. Nyilvánvaló, hogy a szíve szakad meg Gaetáért. James és AJ is félelmetesek voltak abban a jelenetben, mindketten baromi jók.
Bizonyos értelemben csalóka is az a jelenet. Azt hihetjük, hogy Gaetát nem ítélték el. A helyszín Gaeta szállása, ami Ron ötlete volt. Gaeta ráadásul jelen időben beszél magáról, hogy szeretné, ha az emberek tudnák, kicsoda is valójában.
Mit gondol, azért bukott el a lázadás, mert Gaetának nem volt elég mersze hozzá? Vagy mert Zarek és ő sosem élveztek elegendő támogatást?
Szerintem azért bukott el, mert Gaetának túl nagy volt a szíve, és Laura túlságosan szerette Billt ahhoz, hogy feladja.
Beszélne egy kicsit a címről, a Blood on the Scalesről? Mi az eredete?
Bob Dylan Blood on the Tracks albuma bizonyosan hatással volt rá, és az egész Watchtower-kapcsolat. Halványan pedig utalt Gaeta végzetére. Jó katonaként és idealistaként kezdte, aztán elvesztette az illúzióit, és leszúrta Baltart, majd a cylonokról és Karáról alkotott képét átszínezte a lába elvesztése. A keserűsége saját végtagot növeszt, ez a lázadás. Szeretné a jó dolgot cselekedni, de az igazság mérlegét elbillenti az ártatlanok vérének kiontása, és az, hogy Gaeta nem tudja elnyomni a saját emberségét (az Adama iránti szeretetét).
Miért volt Baltarnak víziója Adama kivégzéséről?
Ahogy említettem, Baltar sztorijából nagyon sokat kivágtunk. Baltar nagyon mély, súlyos bűntudatot érez, amiért elmenekült a gyülekezetétől. Találkozik egy újabb gyönyörű Sixszel (a neve Lida) [– ami megerősíti a teóriámat, hogy egy tiroli parasztlányról mintázták — ford.], aki valamilyen sérülésnek tudja be az érzelmi állapotát. Segíteni akar rajta, és mindez visszahat Baltar pszichéjére, és ez okozza a rémálmot, ami miatt vissza akar menni a Galacticára, hogy mindennel szembenézzen.
Az interjú további része forgatási sztorikról szól, amik szerintem baromi érdekesek, de fordítást nem érdemelnek, a linkre kattintva el lehet olvasni, mik voltak a legviccesebb pillanatok, hogyan került Wayne Rose a rendezői székbe, stb.
Az új epizódhoz is dukál kibeszélő, főleg, hogy a TV Addict szerint nem lesz egyszerű a vége, Mark Verheiden meg még ennél is tovább megy, és előrevetít néhány fontos sztoriszálat. Hogy kritika mikor lesz, azt megtippelni sem merem, addig is hadd szóljanak azok a kommentek.
