Ronald D. Moore a Battlestar Galactica fináléjáról

A Chicago Tribune-on Maureen Ryan egy rettentő hosszú interjút
közölt le Ronald D. Moore-ral, ezt fordítottam le az ugrás után.
Ezúttal keveset hagytam ki a kérdések közül, mert majdnem minden
fontosnak és újnak tűnt. Olvashatunk egy kevéske magyarázatot, rengeteg
mitológiát, eszméletlenül sok mondanivalót, és némi forgatási
érdekességet is, úgyhogy ezúttal igazán érdemes lapozni.

 

 

Ez egyik dolog, ami meglepett a fináléval kapcsolatban, hogy reményteli volt.

Igen,
az embereknek egy jó része fölkészült a lehető legnihilistább
befejezésre. Ez az utolsó csavar a történetben — hogy minden rendben
lesz.

Meséljen erről a második Föld dologról.

Ez
azóta benne volt a show-ban, hogy eldöntöttük, a Földre akarunk jutni.
A terv mindig is az volt, hogy jussunk el a Földre, legyen por és hamu,
és mondjuk azt, "Istenem, most merre tovább?" Ezután pedig vigyük el a
közönséget erre a másik utazásra, és feledkezzenek meg addig az
egészről. Mert a sorozat koncepciója egy Földnek nevezett hely
keresése volt. A szándékunk az volt, hogy a karaktereket és a nézőket
is reményvesztetté és céltalanná tegyük, hogy azt higgyék, itt már
semmi jó nem történhet. És aztán a legvégén adjunk egy reményteljes
momentumot, és adjuk meg nekik azt, amiért ilyen sokáig utaztak, a
nézőknek és a szereplőknek egyaránt.

Szóval olyan, mintha ez a Föld egy homage lenne az eredeti, az első felé.

Érdekesnek találtam ezt a megoldást. Ez nem az eredeti Föld. Egy homage-on
élünk, nem az eredeti Földön. Ők úgy jöttek ide, hogy megpróbálják
megtanulni a leckét az eredeti Földből, és megpróbálják ezt a jobb
történetté tenni.

Tehát az a kérdés, hogy megtanulták-e a leckét.

Pontosan.
És ezt a show nem tudja megválaszolni. Nem lett volna helyénvaló, nem
illett volna a sorozatba, hogy adjunk erre egy definitív választ.
Eljutottunk egy olyan pontra, ahol újabb lehetőségek és remény várnak,
de nem jelenthetjük ki, hogy "Minden rendben lesz". 

A Crossroads II. végén a mi Földünket látjuk. Hogy illik ez bele abba, mint a Daybreakben láttunk? El tudná magyarázni?

Ezt
gondosan kitaláltuk. A Crossroads végén látható Föld az a bolygó, amin
most is állunk. Mindenki számára felismerhető rajta Észak- és a
Dél-Amerika. Kara vezeti el őket mindkét Földhöz, ami azt illeti.
Először
az eredetihez, ahol nagyon ügyeltünk, hogy ne lehessen beazonosítani a
kontinenseket. Azt akartuk, hogy a nézők elfogadják azt Földnek, de nem
akartuk egy az egyben félrevezetni őket, ezért nem tettünk oda is egy
Észak-Amerikát.

Tehát amikor Kara visszatér, és azt mondja, "láttam a Földet"…

Látta
is. Az eredetit. Oda is vezette a flottát. Emlékszik, hogy ott volt, és
visszatér, hogy azt mondja, "tudom, hogy kell odajutni." 

A
fináléban egy ösztönös lépéssel összeköti a zenét a koordinátákkal, és
ezek a számok vezetnek el bennünket a második Földre, ide.

Azért ez egy kicsit csalás volt, ezt el kell ismernie.

Igen,
csaltunk egy kicsit. De nem hiszem, hogy túllőttünk volna a célon, nem
hiszem, hogy túlzottan félrevezetőek lettünk volna. Szerintem
fokozatosan elfogadják ezt a nézők. Egyértelműen azt akartuk, hogy a
nézők azt higgyék, az [első] a mi Földünk, de elkerültünk minden
olyasmit, ami megakadályozott volna bennünket a finálé
megvalósításától. 

Valami vagy valaki irányította ezeket az eseményeket. Ezt a kérdést szántszándékkal nyitva hagyta.

Úgy
éreztem, tudja, hogy természeténél fogva a földöntúli, az isteni
egyszerűen meghaladja a konkrét terminológiát. Minél pontosabban
próbáljuk definiálni, annál kevésé rejtélyes, annál kevésbé
természetfeletti lesz. Úgy gondoltam, csak egy bizonyos határig lehet
elmenni. Elismerjük a létezését, a jelenlétét, elismerjük a keze
munkáját bizonyos dolgokban, de szerintem csak eddig merészkedhetett el
a sorozat.

Ez bele volt ágyazva a sorozat mitológiájába a
minisorozattól kezdve, ezért mindenképpen a része kellett, hogy legyen.
Kielégítő befejezésnek kellett lennie ezen a téren is, de nem akartam
teljesen kitálalni, és egy szakállas fickót beültetni a Mennyországba,
vagy ilyesmi, nem akartam hangot adni neki. Rejtélyesnek akartam
meghagyni. És mint annyi esetben, a kérdések izgalmasabbak, mint a
válaszok. 

Ez szinte önmagából fakadóan olyasmi, amit képtelenek
vagyunk felfogni. A mitológiában visszatérő elem, hogy az istenit nem
ismerhetjük meg igazán. Megtapasztalhatjuk, találkozhatunk vele,
jelenéseink lehetnek, de a belsejében rejlő misztériákat sosem
érthetjük meg. Minél inkább definiálni akarjuk, annál kevésbé lesz
kielégítő. Ha Istent egy szakállas fickónak képzeljük el egy felhőn, az
is kevésbé lesz kielégítő.

Baltar beszéde a CIC-n úttörő
jelentőségű. "Jelen van itt valami más, mindnyájan éreztük, mind láttuk
a befolyását, tudjuk, hogy körülöttünk van. Ezért hinnünk kell benne,
bíznunk benne, hogy létezik, még ha nem is érthetjük, mi az, és mik a
motivációi, ha egyáltalán vannak neki."

A visszaemlékezésekből
arra jöttem rá, hogy ezek az emberek szabad akaratukból cselekszenek,
nem valamiféle isteni akarat által vezérelve.

Azt hiszem, ez
így igaz. Ez a létezésünknek mindig is egy nagy ellentmondása volt.
Vannak az életünkben olyan motívumok, amelyek miatt azt hisszük, van
sors, van végzet. Ugyanakkor a hitünk, hogy van szabad akaratunk, és
magunktól hozzuk a döntéseinket, ugyanilyen erős. A két elmélet
majdhogynem összeegyeztethetetlen, hacsak nem feltételezzük, hogy van
valamiféle kölcsönhatás a sors és a szabad akarat között, amit nem
lehet pontosan behatárolni.

Van egy általános jelenség a
létezésünkben, ami szerint mindkettőben erősen szeretnénk hinni.
Szeretnénk azt hinni, hogy van sorsunk, végzetünk, hogy előre meg van
írva, hogy bizonyos emberekkel találkoznunk kell, vannak lelki
társaink, és hogy bizonyos emberek arra születtek, hogy elérjenek
dolgokat, bizonyos eseményeknek meg kell történniük. Mégis hisszük,
hogy van szabad akaratunk, van választásunk, és az életünkben hozott
döntéseknek van jelentősége.

A Head karaktereket ennek az entitásnak a képviselőinek tekinthetjük, de nevezhetjük-e jónak vagy rossznak ezt az entitást?

A
sorozat az elejétől kezdve kijelentette, tudja, Leoben szájából hangzik
el az első évados Flesh and Bone-ban, hogy "Mi a vallás első tétele? Ez
mind az, amik vagyunk? Ez minden, ami én vagyok? Nincs valami több
bennem?" Mindmáig hiszem, hogy ez része az emberi létnek, ezeket a
kérdéseket folyamatosan feltesszük magunknak.

A show csak
addig mehet el, hogy kijelenti, van valami több, de nem biztos, hogy
értenénk, mi az. Valami van itt, valami érzékelhető, ami befolyásolja
az életünket, de meghalad minden dogmát és vallást és ideológiát. 

A visszaemlékezésekre azóta készült, hogy a finálén gondolkodni kezdett? 

Elég
későn jöttek a képbe. Akkor merültek föl, amikor a történetet, Hera
megmentését tervezgettük. Megvolt az átfogó elképzelésünk, hogy a
Galactica megvívja a megvívhatatlan csatáját a Kolóniával, valahogyan
megmentik Herát, a hajó majdnem elpusztul, de Kara beüti az All Along
the Watchtowert a számítógépbe, és a Földre jutunk. Tudtuk, hogy ez a
fő irányvonal.

Egy napon keresztül rágtuk át magunkat a
cselekményen. Hogy landol Lee, hogyan jut be Kara? Melyik folyosón
haladnak végig? Frusztráló volt és fájdalmas.

Hazamentem,
és elégedetlen voltam. Zuhanyzás közben jött meg az epifánia, hogy ez
sosem a cselekményről szólt. A sorozat élvezetét a karakterek
nyújtották. Másnap felírtam a fehértáblára az irodában, hogy "A
karakterek a lényeg, hülye." Azt mondtam, majd kitaláljuk a
cselekményt. Lesz cselekmény, és jó lesz, mert mindig képesek vagyunk
megoldani. Egyelőre bízzunk ebben, és gondolkozzunk el azon, mit
akarunk ezekkel az emberekkel.

Azt mondtam, "Van néhány kép
a fejemben. Nem tudom, mit akarok velük. Látok egy embert egy házban,
amint seprűvel próbál kiüldözni egy madarat. Nem tudom, ki az, de
tetszik a kép, és valahogy jelentőségteljes, úgyhogy rakjuk fel a
táblára."

Azt hiszem, David Weddle gondolt a karakterek életének
azon szakaszaira, amiket sosem láttunk. A finálé a fejünkben mindig is
a kezdetekről és a végekről szólt. A sorozatnak és a Galacticának vége
volt, de új élet kezdődött a Földön.

A minisorozatról és a
karakterek kezdetéről kezdtünk el beszélgetni, és a show bibliájáról,
amelyben írtam néhány karakter, például Laura elősztorijáról.
Kitaláltunk egy struktúrát, amelyben négy-öt sztorit mesélnénk
flashbackekben, és valójában ezek lennének a fő cselekményszál. A
valódi történet arról szólt, hogy kik voltak ezek az emberek, és ez
hogyan járult hozzá a lezárásukhoz. Az indulásuk megismerésével
megérthettük, miért úgy fejezték be, ahogyan.

Amint ez
megvolt, a többi a helyére illeszkedett. A cselekmény elég egyszerű
volt és egyenes, de izgalmas volt és rengeteget költöttünk rá, rengeteg
bumm és huss tarkította, és reméltük, hogy az egész működni fog. A
lényeg az volt, hogy megismerjük a karaktereket a flashbackekben, és
elmeséljük a történetüket.

Szerintem nagyobb súlya volt
így a történetük befejezésének. Nem hiszem, hogy ugyanaz a hatása lett
volna Baltar utolsó mondatának, hogy ért a földműveléshez, ha nem
láttuk volna előtte az apjával.

Azelőtt is ember volt, hogy a
minisorozat elkezdődött volna. Abban őt Gaius Baltarnak, a milliomos
zseninek és playboynak láthatjuk. Senki sem áll csak ennyiből. Mindenki
komplex, van családja, érik krízisek és drámák, és bizonyos dolgokat
mindenki szégyell. Ez egy jó lehetőség volt, hogy Baltart kicsit jobban
felnyissuk, és lássuk, hogy ő is egy ember, és ez az ő utazása is volt.

Kara eltűnése biztosan nagy rajongói vitákat kavar majd.

Biztosan
ellentmondásos lesz. Lesznek, akik a végletekig utálni fogják, és azt
fogják gondolni, hogy elbuktunk a küldetésünkben. Beszéltünk róla az
írók műhelyében, gondolkoztam rajta magam is elég sokat, de ugyanarra a
válaszra jutottam. És minél inkább megpróbáltam körülhatárolni,
definiálni, annál kevésbé lett kielégítő. Számos lehetőséget
végigjátszottunk, megbeszéltünk, mi van ha Kara ez vagy az. Minden
alkalommal érdektelennek és képzeletszegénynek éreztük.

Úgy
éreztem, ha tudjuk, hogy kapcsolatban van ezzel a felsőbb hatalommal,
és beteljesítette a végzetét, két Földre is elvezetve bennünket, akkor
az bőven elég. A többit a nézők képzeletére kell bízni. Ez az én
válaszom, és biztos vagyok benne, hogy sokan fogják vitatni.

Nekem elfogadható volt, de elgondolkodtam, hogy talán végig Head karakter volt.

Ez is egy érvényes olvasata a történteknek. Beszéltünk róla, és szerintünk legitim magyarázat ez is.

De a Head karakterek nem kerülnek kapcsolatban a világ többi részével, szóval nem ugyanaz.

Más a dolog, ezért valóban nem passzol pontosan abba a kategóriába.

Kara eltűnéséről nekem az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármasa jutott az eszembe. 

Kara
valóban összeköttetésben van valahogyan a Szentháromság gondolatával. A
hasonló tradíciókban ez mélyen benne gyökerezik. Sokat beszéltünk az
újjászületésről és Krisztusról, és a mitológiájáról, ami passzol a nő
történetéhez, aki szó szerint meghal, majd visszatér egy bizonyos
célért, majd újra eltávozik, és reményt hagy maga után, hogy valami
több is van a világban. Kara mindezen gondolatokban benne él.

És ön nővé tette. Maga igazán pogány, erről szól ez.

Igen, valami olyasmi vagyok. 

[…]

Az ön ötlete volt a régi és az új Centurionok egymásnak eresztése?

Nem, Gary Hutzel [a CGI csapat feje] állt elő vele, én pedig nevettem, és rábólintottam.

Mennyire költekeztek túl?

Kétórás
epizódnak készült, és így is pénzelték. Amint a forgatókönyv kész lett,
és a produkciós stáb ránézett, aggódni kezdtek. Esélytelen volt két
órában, két órányi költségvetésből leforgatni. A stúdió azonban jótállt
értünk.

Azt fedeztem föl, és igazából ezt mindig is tudtam
a sorozat alatt, de csak most vált nyilvánvalóvá, hogy a csatorna és a
stúdió is akkora rajongók voltak, mint mi magunk. Lényegében
eget-földet megmozgattak, és az extra órára is találtak pénzt.

Megértem a csatorna igényeit, de bárcsak egyben láttuk volna az egész finálét.

Sokat
és sokáig vitatkoztam erről a stúdióval. Nem így lett megírva. A
forgatókönyvet egyáltalán nem bontottam felvonásokra. Kétórás filmként
írtam, és így is kellene nézni. De ez olyan dolog volt, hogy már
kikönyörögtük a plusz pénzt, szóval jobban tettük, ha befogjuk. A
csatorna szerint az emberek nem fogják nyolckor bekapcsolni a tévét, ha
ahhoz vannak szokva, hogy később kezdődik a műsoruk. Egy kétórás filmet
bárki megnéz, de nem egy háromórást, blablabla. A Daybreak I. nem
epizód. Egyáltalán nem kielégítő élmény. Tudom, mert [önmagában] nem
annak terveztem.

Nincs semmi értelme, nincs koherens
cselekménye. Csak egy csonk, amit letörtek. Végül elértem, hogy a három
órát mutassák be egyben is most pénteken. Remélem, hogy sokan egyben
nézik majd meg. A DVD-n az örökkévalóságig úgy lesz, és úgy is fogják
megtekinteni, és úgy is készültek.

Az Operaház-víziók is a felsőbb entitás művei voltak, amelyeken keresztül beszélt a karakterekhez?

Egy
bizonyos pont felé irányították a karaktereket, ami kulcsfontosságúnak
bizonyult. Meg kellett tenniük bizonyos dolgokat, hogy a végső dráma
kibontakozhasson. Head Six juttatta odáig Baltart, hogy higgyen
Istenben, vagy Isten lehetőségében, hogy elmondhassa a beszédét a CIC-n
Cavilnek. És hogy őszintén mondja azokat a szavakat, hogy Cavil ne ölje
meg és ne is vigye el Herát, és minden további eseményt lehetővé tegyen
ezzel.

Tory halála számomra egyben az erőszak körforgásának az újrakezdését is jelentette.

Engem
az a gondolat izgatott, hogy az emberi érzelmekből és bosszúvágyból
kiindulva jutottunk el a végső megváltásig. Az életünkben jelen vannak
ezek a furcsa, ellentmondásos áramlatok, csodás dolgok sülnek ki
szörnyű szándékokból, és fordítva. Tyrolt elítélnénk a tette miatt, de
a következményei miatt ünnepelnénk. E kettő impulzus között feszülünk,
és ez érdekes.

Athena és Boomer jelenete is hasonló volt, meg tudtam érteni a gyilkosságot, ami ugyanakkor helytelen is.

Boomer már meghozta a döntését, tudta és elfogadta és akarta a halálát. 

Hera fontosságáról nagyon sokat megtudtunk. Végül azért volt csak fontos, mert élt, nem pedig kísérleti alany lett?

Ő
szó szerint a megtestesülése a cylon és az ember fajnak. Mindnyájan
Hera gyermekei vagyunk, azaz mindegyik ember gyermeke vagyunk, akit a
sorozatban végigkövettünk. A cylonok és az emberek embersége rajta
keresztül bennünk él.

Milyen volt a döntés, hogy magát is beleírja egy jelenetbe? Hosszas vita előzte meg?

Úgy
gondoltam, jó tréfa lesz, ha én leszek a fickó az újságosnál. Most már
akárhányszor megnézem, megrándulok, és úgy érzem, nem kellett volna
megtennem, mert nagyon eltereli a figyelmem. És szerintem a nézőket is
kizökkenti majd. Úgy értem, basszameg, nem akartam ennyire feltűnővé
tenni. Jó mókának tűnt, de nagyobb lett a jelenlétem a kamera előtt,
mint gondoltam.

Mióta tervezte, hogy Sixszel fejezi be a Times Square-en a sorozatot?

Egy
pár éve élt bennünk ez a kép. Mindig is oda akartam jutni. Az a kép, a
jelenkori Times Square, csak a Hera-sztori szolgálatában működik. Ezzel
kifizetődik Hera sztorija. Az utolsó jelenet valójában róla szól, az ő
fontosságáról, és kik vagyunk mi. "Úristen, kapcsolatban állunk vele és
a cylonokkal, meg a körforgással, vajon megismétlődik?" Úgy éreztük, a
sorozatnak ez a nagyobb cselekményszála megkívánta, hogy azt is
feloldjuk, és hogy ezen a hangon oldjuk fel.

[…]

Feltételezhetjük, hogy odakint még egy csomó kiborult Cavil van, vagy elpusztult a hajójuk?

A
végső vágás kicsit kevésbé lett egyértelmű, mint terveztük. Az szerepel
a forgatókönyvben, hogy ahogy Racetrack megbicsaklik, kilövi az
atomrakétákat, azok pedig kimozdítják a Kolóniát a pályájáról, és az
bezuhant és darabokra szakadt. Ahogy kivagdostunk bizonyos
momentumokat, ez egyre kevésbé lett egyértelmű.

Mikor és miért döntöttek úgy, hogy a történetet a mi múltunkba helyezik?

Elég
régen elhatároztuk ezt, több éve. Nem hiszem, hogy valaha is volt olyan
változatunk, amelyben a sorozat a jelenünkben vagy a jövőnkben
játszódott. Nem tűntek elég érdekesnek. A sorozatban a rengeteg
jelenkori dolog, a nyelv, a ruhák [, az All Along the Watchtower],
minden, csak úgy nyert értelmet nekünk, ha az valójában mind az övék,
és csak leöröklődött ránk a kollektív tudatalattinkban.

Cavil miért lőtte főbe magát?

Ez
Dean Stockwell ötlete volt. A forgatókönyvben Tigh dobta le a CIC egy
magasabb emeletéről. Dean fölhívott, és azt mondta, "Tudod, szerintem
abban a pillanatban Cavil fölfogná, hogy a játéknak vége, és
reménytelen az egész, és egy pisztolyt dugna a szájába, és lelőné
magát."

 

Az interjú áll még egy részből RDM-mel,
David Eickkel, Mary McDonnell-lel és Edward James Olmosszal, amit nem
fordítok le, mert kevés újdonságot tartalmaznak a blog olvasói számára,
de ennek ellenére érdekesek. Erre a linkre tessék kattintani az érdeklődőknek.