A televízióban megszokhattuk, hogy a jelentősebb momentumokat nagy
elánnal vezetik föl, izgalmas alapot adva az elkövetkezőknek. Ehhez
képest a BSG a fináléja előtti legutolsó alkalmat merészen arra
használja, hogy számot vessen önmagával. Az Islanded in a Stream of
Stars olyan jól csinálja ezt, hogy hatásosabbá válik, mint egy ütős
cliffhanger.
Egy eposzi kellék, az enumeráció az,
ami a legutóbb is eszembe jutott ennek a kapcsán. A nagy csata előtt a
hőseinket egyenként, alaposan bemutatják, láthatjuk, hogyan készülnek
az utuk végére — ha nem is tudatosan –, és nem a fordulatok, hanem a
karakterek lelkiállapota, az utolsó döntéseik azok, amelyek a finálét
elővezetik.
Michael Taylor remekül lavírozik el a rengeteg
karakter hosszasan kifejtett fejlődése és a pillanatnyi, hatásos
jelenetek között, ahogy azt már az Unfinished Businessben is láthattuk
tőle. Igaz, mint tudjuk, sosem sikerül megoldani negyvenöt percben
ennyi szereplő sztoriját, mégsincs különösebb hiányérzetünk, mi több, a
cselekmény olyan arányosan adagolt, hogy úgy érezzük, legalábbis dupla
epizódot láttunk.
Először rácsodálkoztam, hogy ennyit
kell foglalkozni Boomerrel és Herával, mert céltalan időhúzásnak
éreztem a szálat. Végül persze a várakozásom kifizetődött, Taylor
sikerrel hitette el velem a túszejtő és a túsz közötti kapcsolat
kialakulását. Ehhez persze Grace Park hitelessége is hozzájárult, és a
Herát játszó új színésznő is gondoskodott arról, hogy végre ne a néma
szociopatát lássam benne.
Utólag persze könnyű belátni, hogy
kissé kiszámítható volt ez a cselekményszál, de annyira jól épült föl,
hogy nem lehet okunk a panaszra. Jellemző írói húzás, különösen Star
Trek-berkekben, hogy az aktuális epizód központi problémáját egyszerre
két szálon oldják meg. Láthatjuk a kívülről segíteni próbáló
legénységet, miközben valaki belülről is közreműködik, míg a két szál
végül épp össze nem ér, hogy általában egymást kiegészítve oldódjon meg
a konfliktus. Itt is valami ilyesmire számíthatunk a fináléban.
Első
pillantásra azt is furcsálltam, hogy a közvetlen hozzátartózokon kívül
senkit nem hat meg Hera elrablása. Lee heves ellenállását hamar
megértettem, hiszen az emberiség nagy részét képes lett volna
hátrahagyni az Új-Capricán, itt pedig várhatóan még nagyobb
veszedelembe kéne rohanni egy sokkal jelentéktelenebb győzelemért.
Adama
volt számomra furcsa, akihez Helo mindig is közel állt, és elég
szentimentális ahhoz, hogy az egész flottát veszélybe sodorja, ha
Starbuck lezuhan egy holdon, vagy egyedül hátramaradjon, ha az elnöknőt
elrabolja egy zabolátlan hibrid. Régen a pilótái jelentős részét
hajlandó volt elengedni egy capricai kiruccanásra, most viszont azt
láthatjuk, hogy magasabbról szarik a világra, mint valaha. Edward James
Olmos kitűnően fejezi ki, mennyire elszakadt a valóságtól, amikor
érzelemmentes arccal, megértést sem tettetve Helo vállára helyezi a
kezét, aztán hűvösen elfordul. Ő már befejezte, nem érdekli sem sors,
sem prófécia, sem remény.
A
karakterek jelentős többségén ugyanezt a feladást láthatjuk. A
Galacticán élni olyan lehet most — hülye hasonlat, de honnan merítsen
az ember, ha nem saját tapasztalatokból –, mint beköltözni egy eleve
lepusztult kollégiumi szobába. Mivel úgyis kupi van és még az ellátás
is rémes, az ember elkezd akklimatizálódni, és inkább beleilleszkedik a
környezetbe, mintsem tegyen ellene.
Ahogy
a vén battlestar leépül, és folyamatosak az áramkimaradások, néha víz
sincs, az embereket elkezdni nem érdekelni, milyen lesz a holnap. Úgyis
egyik napról a másikra élnek, várva, hogy el kelljen költözniük, addig
pedig úgyse számít, hogy néznek ki, mert mindenki ugyanúgy le van
lakva, mint ők. Szinte mindenkinek rendezetlen a haja, Tigh borostás,
még Lee is úgy fest, mintha épp csak annyira szedte volna magát rendbe,
hogy a tanács elé bírjon állni.
Az
epizód legfőbb negatívumának a cselekmény kiszámíthatóságát tudom
felróni. Adamának végül meg kellett hoznia a döntést, hogy elengedi a
hajóját, és megértem, hogy ezt föl kellett vezetni, ehhez kellettek a
beszélgetések Roslinnal, ehhez kellett az összeomlás a kabin festése
közben, de valahogy nem éreztem ezt katarktikusnak. EJO ugyanazokkal az
eszközökkel élt, mint minden összeroppanásánál, és immár nem tudott
belőlem jelentősebb érzelmi reakciót kiváltani a jelenet, bármennyire
is zseniális volt a felépítése, a rendezése.
Az
elnöknő kórházi jeleneteiben is érezhető némi repetíció (természetesen
visszaköszön Taylor összes korábbi ötlete, az új-capricai fű, a noir
regény), bár ezt is el lehet fogadni, ha tudjuk, milyen módon
szolgálják a történetet. Mary McDonnell játéka csodás, ahogy a
felületes vidámságával, a pajkosságával próbálja levenni a terhet Adama
válláról, még akkor is, ha a halálához közelgő rákbeteg valós
kondíciójától igen-igen messze van.
Most már nem az erős nőt látjuk benne, hanem az odaadó asszonyt,
még ezt a kifejezést is használja magára, és szokatlan, de szívettépő
azt látni, hogy immár megbékélt a betegségével, nem kívánja meg a
törődést és a figyelmet, az utolsó erejét is arra használja, hogy a
szeretett férfit nyugtassa. Nem neki fontos, hogy Adama felolvasson,
hanem Adamának, láthatjuk is az arcán, hogy egy pillanatig sem figyel a
történetre.
Az
epizód meglepetése Anders szála volt, ami valószínűleg szerves részét
fogja képezni a finálénak. A legérdekesebb az benne, hogy az ő sérülése
be sem volt tervezve az évadba, és fokozatosan az egyik legjelentősebb
kulcsmomentummá vált. Én sem mehetek el szó nélkül az EJO-féle
brilliáns vágás mellett, amellyel a pislogásszerű áramkimaradásokat
érzékeltette.
Talán a fényképezés,
talán a fény-árny játék, nem tudom, de Anderst a kádban látva elfogott
egy érzés, hogy mennyire idegennek tűnik, mennyire taszítóan nem
emberinek. Most sikerült megértenem, miért nem tudnak annyian
megbékélni azzal, hogy a humanoid cylonok nem emberek, miért viszolyognak tőlük a mai napig annak ellenére, hogy azok kívül-belül hús-vér lények.
Starbuck
történetét találtam mind közül a legérdekesebbnek, hiszen
pszichológiailag talán ez volt a legkomplexebb. Az epizód szépen indul,
ahogy a jelentek sora úgy kötődik össze, hogy mindig a szóba kerülő
szereplőre váltunk (Adama Helót és Athenát, az egyik kapitány Baltart
említi meg, Baltar az angyalokat), és így kötünk ki Karánál. A jelenete
a vécében Baltarral azért tetszett különösen, mert úgy volt vicces,
hogy nélkülözte az Epsenson-féle beszóláshumort, tisztán a
helyzetkomikumra épült.
Persze, hogy
Kara azt akarta, hogy az egész flotta megtudja, mi történt vele.
Valahol pontosan tudja, mennyivel könnyebb lesz így neki. Ő persze nem
képes kimondani, amit kell, hiszen Leenek már megpróbálta, és nem
sikerült. Inkább ösztönösen Baltarra bízza, talán sejtve, hogy ő nem
fogja megőrizni a titkát. Az igazi Starbuck ököllel támadt volna
Gaiusra, még bőven azelőtt, hogy az befejezhette volna a mondókáját a
hangárban, most viszont csöndben hátrahúzódva várt, és csak egy
jelképes pofont kevert le a férfinak. Mikor pofozkodott utoljára Kara?
Soha.
Baltar
újabb őszinte momentummal gazdagott a héten, bár aljas volt tőle, ahogy
Starbuck titkával bánt, de azt nem tagadhatjuk meg, hogy Caprica Sixhez
tiszta szívéből beszélt. Szomorú azt hallani, hogy semmit sem
változott, hiszen nem igaz. A Crossroadsban Romo Lampkinnek álszent
módon előadta, hogy beszélni kéne Caprica Sixszel, megnyugtatni, hogy
mennyire szereti és mennyit gondol rá, amiről az ügyvéd egyből levágta,
hogy hazugság. Hát mennyit változtak azóta az érzései? Tényleg elhittem
most neki, hogy menedéket akar csak nyújtani a nőnek, nem pedig a
háremébe invitálja. Ugyan Baltar érzéketlen, de nem ennyire.
Ysu remekül megfogalmazta,
hogy mi volt a szerepe ennek az epizódnak a finálé előtt, és bízom
benne, hogy igaza lesz azon a téren, hogy megkímélték a finálét a
karakterek hosszas kifejtésétől. A felépítés a hasonlóan epikus
Új-Caprica sztorira hajaz, ahol két részben vázolta fel számunkra Ron
Moore az alaptézist, majd David Weddle és Bradley Thompson oldotta fel
azt egy nagy durranással. Nem lepődnék meg, ha a Daybreak első része is
inkább az Exodus első felére hasonlítana, amely még mindig inkább az
expozícióhoz tartozott.
A gondolataimat ismét a pontozottlistával zárom:
- Köszi
az Anders-féle "Hole in the bucket" dalocska magyarázatát Ysunak. A
Bucket a Galactica beceneve lett, mikor csatlakozott a flottához a
Pegasus is. - Az írók hajlamosak a finálé előtti epizódokban
valami magvas jóslatot adni egy Agathon szájába: a második évadban
Sharon mondta, hogy valami sötét közeleg, a harmadikban Helo, hogy
vihar közeleg, most meg Hera játszadozik valami projekció-félében egy
bázishajóval és a Galacticával. Véletlen egybeesés, vagy szándékosan
folytatódik a sor? - Nem volt egészen világos, hogy Baltar miért
kérdezte Starbucktól, hogy kicsoda is ő. Ironikus akart lenni, tudva,
hogy a pilóta visszajött a halálból, vagy tényleg nem ismerte meg? Az
első évadban pedig le is feküdtek. - Sharon #89737 a műtőasztalon: "Too much confusion."
- Öröm volt viszontlátni Michael Hogan feleségét, aki a bírónőt játszotta Baltar perében. A kis jelenet a tanáccsal hatásosan mutatta be a Lee által vizionált demokrácia milyenségét, és Roslin csalódását a rendszerben.
- Tahmoh Penikett alakításán
egészen komolyan meglepődtem. Nagyon szkeptikus vagyok vele
kapcsolatban, de tény, hogy van a figurájában valami szomorú, tragikus,
és bizonyára EJO kiváló irányításának hála remekül sikerült ezt most
közvetítenie. Grace Park hasonlóan remekelt Athena szerepében. - A temetés jelenete a három különböző búcsúztatóval. Gyönyörű vágás, szépen komponált képek, és Baltar és Ellen egybecsengő utolsó szavai.
- Starbuckot, amikor belép Anders barlangjába: az ajtóban még fényaura veszi körül, aztán hirtelen vörösbe borul a sziluettje. What am I, a ghost, a demon? Kiváló metafora Edward James Olmostól.
- Végül természetesen a záró kép Tigh-jal és Adamával. EJO megint talált
módot arra, hogy úgy állítson be egy ismert helyszínt, ahogy eddig nem
láttuk. A felvétel a Wander My Friendsszel csodás lett, és érdekes,
szokatlan befejezése egy finálé előtti epizódnak.