David Weddle és Bradley Thompson írása annyira világos, hogy alig szorulnak magyarázatra az epizódban látottak. Ebből kifolyólag Mo Ryan e heti interjúja eléggé unalmasra sikerült, és a podcast sem tartalmaz nagy revelációkat (bár abban segít, hogy tudjuk, mire kell fókuszálnunk, mire készüljünk jövő héten). A tovább mögött a szokásosnál több produkciós infó következik, hiszen ez a sorozat egy különleges darabja volt, de igyekeztem a motivációkra és a magyarázatokra is nagy hangsúlyt fektetni.
Tyrol visszatérésbe az üres képzeletbeli házba a saját
elhagyottságának a jelképe. Azért üres a ház, mert maga is ezt élte
meg, a következtetéseket azonban magunknak kell levonnunk. Nem volt egy
véletlenszerű drámai döntés az írók részéről, de nem is akarták
túlmisztifikálni. Van benne egyfajta logika.
Boomer lelkileg mélyen sérült, konfliktusos
karakter. Az írók sem tudják megválaszolni, hogy valóban szereti-e
Tyrolt. Elszántan véghez akarta vinni a küldetését, de arra nem
számított, hogy a főnök elcsábítása régi érzéseket ébreszt föl benne.
David Weddle szerint őszinte volt vele, amikor elbúcsúzott tőle a
Raptorban, de akkor már késő volt visszakoznia. Ehhez társul az
irigysége Athenára, aki mindent birtokol, ami Boomer valaha el akart
érni. Ez nyilvánult meg a beteges vágyában, hogy lecsapjon rá. Nehéz
egy ilyen személyre azt mondani, hogy bárkit is szeret, de a maga
sérült módján ő mindig is szerette a főnököt.
Tyrol inkább
Boomer emléke, a vele kapcsolatos álmai iránt táplál érzéseket. Persze
ez természetes, mindnyájan érzünk így, amikor szerelembe esünk.
Boomer minden tette tervszerű volt, elég belegondolni abba, hogy hogyan szökhet meg egy szem Raptor egy teljesen felfegyverzett bázishajó elől.
Az utolsó tubus fogkrém márkája Felgercarb, ami az eredeti sorozatban egy, a "frack"-hez hasonló káromkodás a bullshit helyett.
David Weddle és Bradley Thompson abba a jelentben láthatók, amikor Kara az öngyújtóval játszadozik. Weddle-t máskor is ki lehet szúrni, amikor a pilóta a pultnál iszogat.
Arra, hogy van-e kapcsolat a Helice Operaház (id. Thrace
felvételének koncertterme) és a víziókban látott operaház között,
Bradley Thompson egy "Talán"-nal felelt. Itt jegyzem meg, a látomásbeli
operaház a Kobolon épült, és ha jól emlékszem, Delphiben van egy
másolata.
Kara kapcsolata az apjával kikerekítette az ő karakterét, teljessé
tette az életrajzát. A harmadik évad óta fontos volt az írók számára,
hogy visszatérjenek a Boomer/Tyrol kapcsolathoz, azután meg főleg, hogy
utóbbiról is kiderült, hogy cylon. David Weddle és Bradley Thompson
nagyon közel érzik magukhoz az epizód három főhősét, a sorozat négy
évadja alatt rengeteg munkát fektettek a történetükbe. A mostani
események szintén a sorozat tetőpontját készítik elő.
Helo és Boomer szexjelenetét Michael Nankin adta hozzá az
epizódhoz, miután elolvasta a forgatókönyvvázlatot. Moore-nak annyira
megtetszett ("It's so wrong we have to do it"), hogy visszaírt neki,
hogy sajnálja, hogy nem neki jutott eszébe először. A csatornánál nem
mindenki értett egyet azzal, hogy a mindig hibátlan Helo elkövessen egy
ekkora szörnyűséget, de az írók ragaszkodtak hozzá, és Nankinre bízva
jól is sült el a dolog.
Az epizódban helyet kapott volna egy C-szál Adama/Roslinnal, amelynek része volt egy búcsúvétel is, de mivel erről keveset nyilatkoztak az írók, valószínűleg később visszatérünk rá valamilyen formában.
David Weddle a Disquiethez, illetve
az Occupation/Precipice-hez hasonlította ezt és az előző epizódot.
Mindegyik egy vagy több akciódús, erőteljes epizód fölvezetése volt,
amelyeknek a hatása elenyésző lett volna, ha nincsenek előttük ezek a karakterdarabok, amelyek
érzelmileg elhelyezik a szereplőket, felteszik a téteket az asztalra.
Nélkülük az akcióepizódok csak halvány próbálkozások lennének.
Ez volt a negyedik Kara-centrikus epizód, amit
David Weddle és Bradley Thompson írt, és ebből hármat Michael Nankin
rendezett. Weddle egy jazztriónak nevezte az összeszokott hármasukat,
akik ösztönösen megértik egymást. Eredetileg flasbackes történetet
terveztek, de el akarták kerülni, hogy az epizód Maelstrom II. legyen.
Mark Verheiden javaslata volt, hogy Kara apja szellemként, vagy a lány tudatalattijának kivetüléseként jelenjen meg a fedélzeten. Ron Moore ötlete volt, hogy Hera rajzolja le a Watchtower hangjegyeit, hogy a megfelelő pillanatban beugorhasson Karának a gyermekkori dal.
Bear McCreary óriási szerepet játszott az epizód létrejöttében. A Slick néven
emlegetett zongoristát David Weddle róla mintázta, néhány mondatát is
beleépítve a forgatókönyvbe. Bear hasonló szerzői válságon ment át,
amikor a Revelations zenéjét írta, és ekkor készített vele néhány
interjút az író, hogy ihletet nyerjen. A komponista maga is
jelentkezett a szerepre, de végül olyan professzionális színész (Roark Critchlow)
mellett döntöttek, aki maga is tudott a zongorán játszani, hogy ne
kelljen béna vágásokkal becsapni a nézőt. A zenét persze később Bear
újra rögzítette, hogy külön hangsávot kapjon, és komplexebb lehessen.
Slick eredetileg egy jazz-zenész lett volna, de
hamar rájöttek, mennyire klisés a bölcsességeket osztogató
bárzongorista figurája. RDM ötlete volt, hogy Kara egy szonáta
megírásában segítse, ami végül a Watchtowerré formálódik. A harmadik
vázlatra kikristályosodott a zenész karakter.
Chico Marx
szokása volt, hogy az utolsó zongorabillentyűt úgy "lőtte le" a
pisztolyt formázó kezével, az írók ezt használták fel, hogy Kara
rájöjjön, végig a saját édesapjával beszélgetett. Michael Nankin tette
hozzá azt, hogy Kara elfújta a füstölgő pisztolyt, mielőtt még
egyáltalán fölfogta, hogy mit csinál. A csendes felismerés a
Chaplin-féle Nagyvárosi fényeket idézi, félig-meddig onnan merítették a
gesztust, amikor Kara Slick kezébe temeti az arcát.
Az epizód
címét egy George Gershwin-szerzeménytől vették, amit véletlenül épp
Bear McCreary küldött nekik, hogy ihletet merítsenek.
A nyitó
jelenetet Kara napjának monotonitásával az All That Jazz című filmből
kölcsönözték, ahol Roy Scheider megy át hasonlón. A katonai protokollal
kapcsolatos apróságokat az írók a saját élményeikre és ismereteikre
alapozták, Moore maga kadét is volt egy hadihajón.
A negyedik évad kidolgozásakor döntötték el, hogy a zenének, az All Along the Watchtowernek szánnak még szerepet, beleépítik
a mitológiába. RDM többször is emlegette a dalt a podcastban,
hangsúlyozva a jelentőségét. Kitért arra, hogy ezzel összekötötték
Hera, Kara és a Final Five sorsát, és hogy nemsokára összeáll az ő
kirakósuk. Ezzel a befejezéssel olyan érzésünk van, hogy már csak egyetlen dolog hiányzik a teljes képhez, és ezek karakterek együtt fogják megoldani ezt az egészet.
Tyrol
a cylonná válása óta nem kapott egy nagy, szaftos sztorit sem. Kapóra
jött, hogy vissza kellett hozni Boomert, hogy elrabolja Herát, hiszen
ha van valaki a Galacticán, aki törődik még Boomerrel, az csak a főnök
lehet. A lehetőség adott volt.
A cylon kivetítést a
harmadik évadban azért találta ki Ron, mert aggódott a cylon bázishajó
díszleteinek szűkössége miatt. A projekcióval megoldották volna a
problémát, de Moore rosszul ítélte meg a helyzetet, és végül szinte
egyáltalán nem volt arra szükség, hogy elhagyják a díszleteket.Később is ritkán került elő ez a képesség, de bizonyos esetekben remek dramaturgiai eszközként szolgált.
Moore úgy érezte, teljesen hihető, hogy Kara nem ismeri föl a saját apja fiatalabb kiadását. A
gyermekek emlékei egy idő után eleve elhomályosodnak, különösen egy
elfojtott emlék esetén. Érdekes, hogy a Thrace családban az anyuka volt
a kemény katona, és az apuka az introvertált művész.
A
minisorozat első forgatókönyvében Boomer még nem volt cylon, és a főnök
is egy sokkal idősebb, Sam Elliott-figura volt. Ő törődött a zöldfülű
Boomerrel, és lassan belé szeretett, de tudta, hogy a korkülönbség miatt
helytelen, amit érez. David Eick javasolta az utolsó pillanatban a
fordulatot, hogy leplezzék le Boomert, mint beépített ügynököt, Tyrol
pedig a kaszting során fiatalodott meg, amikor Aaron Douglasre esett a
választás. Ron Moore akkor épp a "Carnivale nevű pokol" miatt máshol
tartózkodott, ezért nem volt beleszólása a dologba.
A
jelenet, amelyben Athena bebotorkál az eligazítóba: "Annyira szörnyű,
hogy ez csak a Battlestar Galactica lehet". Moore hasonló véleménnyel
volt arról is, hogy Hera bent volt a dobozban: "Annyira szörnyű, hogy
nevetnem kell".
Az első vázlatok egyikében Sam Anders már
talpon volt, de a memóriája nem jött helyre. Időtakarékossági okokból
nem ébresztették föl egyelőre a karaktert.
Hát ennyi, a részletekért olvassatok Bear-blogot, Chicago Tribune-interjút, vagy hallgassatok podcastot.
Moore még dicséri Bradley Thompsont és David Weddle-t, és hosszasan
ecseteli, hogy Michael Nankin a legjobb rendezői közé tartozik.