Íme, egy epizód, amelynek minden bizonnyal örülnek, akik máig az első évad minőségét sírják vissza: a Deadlock
egyesíti azt, amit a Six Degrees of Separation és a Tigh Me Up, Tigh Me
Down nyújtott. Az előbbiben Gaius Baltar, az utóbbiban Ellen Tigh körül
merül fel bizonytalanság és bizalmatlanság, most pedig ismét ez a két
téma uralja a képernyőt.
Ami az érdekes, hogy a végkifejlet is hasonló: Baltar — Romo Lampkin
szavaival élve — a talpára érkezik, Ellen azonban személyéből fakadóan
nem tudja teljesen tisztára mosni magát. Az eszközök is hasonlóak,
hiszen Six és Ellen manipulációit láthatjuk, heves viták gerjednek, a
különbség csak az, hogy a sorozat azóta elkezdte magát komolyan venni,
így az önfeledt szórakozás nem múlhat el súlyos dráma nélkül.
Tekintettel a hasonlóságokra, a két elsőévados epizódhoz hasonlóan könnyen fillernek tekinthetjük a Deadlockot
is. Ez jogos is lehet, hiszen olyasmi nem nagyon történik benne, amire
nem számíthattunk, ráadásul néhány már lefutott kört is megismételünk,
mégis fontos mitológiai eseményláncolat végéhez érkezünk el az epizód végén.
Míg az emberek problémáit a cylon
szövetséggel kapcsolatban tökéletesen megértettem, addig meg sem
fordult a fejemben, hogy hasonló kétségeik maguknak a szakadár cylonoknak
is lehetnek. Az ő ellenállásukat három helyett egyetlen epizódban
letudtuk, mégis a messzemenőkig fontos volt, hogy az itt látott
történések bekövetkezzenek.
Caprica Six babájának halálával az egész történetszál a gyermek körül értelmetlennek tűnik, ami nélkül ugyanúgy megállta volna a helyét a sorozat. A cylonok
szemszögéből nézve ez azonban nem igaz, nekik igenis szükségük volt egy
megerősítésre, egy megingathatatlan érvre, hogy a két fajnak össze kell
fognia. A feltámadás lehetőségének kiiktatása, a meggyőződés, hogy a cylonoknak még a szerelem által sem lehet gyermekük, mind afelé a befejezés felé vezetnek, amit az első évadtól kezdve sejtettünk.
Ugyan konkrét víziója sokáig nem volt a sorozatnak a lezárást illetően, azt nem tagadhatjuk meg Ron Moore-tól, hogy már a Kobol's Last Gleaming idején tudta, merre akarja vinni a történetét. Hera
szerepe most tisztázódott véglegesen és definitíven, ő az eljövendő
dolgok alakjának az arca, az egyetlen lehetséges út, a két faj
egyesülésének jelképe.
Tekintettel arra, hogy ezt először a képzeletbeli Sixtől hallottuk, kérdéses, hogy mindez Isten (vagy akármilyen felsőbb hatalom) akarata-e, netán ez a kiút magából a körforgásból is. Az mindenesetre felettébb érdekes, amilyen módon Caprica Six
elvetél, hiszen az egyik lehetséges magyarázata az, hogy a mindenható
rendezte el számára kedvező módon a dolgokat, levéve a sakktábláról azt
a figurát, amelyre maga sem számított.
Ebből kifolyólag valószínűleg meghatározottabb szerepe nem lesz Herának a történetben (talán jobb is, mert nehéz eldönteni, hogy a kicsi messiás vajon szociopata-e, vagy Ron Moore-ék nem tudnak még mindig gyermekkorú karaktereket írni). Amellett viszont nem mehetünk el szótlanul, hogy Crossroads víziójában Baltar és Six próbálta elvinni a gyermeket Roslin és Sharon elől.
A hatos modell szerepe tisztázódott, hiszen a babájával majdnem meghiúsította a Herával jelképezett összeolvadást, de Baltarnak mi köze az egészhez? Talán sosem kapunk rá választ, de sokat sejtet, hogy előhozták a témát Caprica Six és Roslin beszélgetésében, én legalábbis nem tudok egyéb jelentőséget társítani ahhoz a jelenethez.
Hasonlóan céltalannak egyelőre Baltar
sztorija tűnt az epizódban, a legtöbb oldalon azt olvastam, hogy a
többség nélküle is boldog lett volna. Az tény, hogy az írók betegesen
szeretik ezt a karaktert, és (Alan Sepinwall meglátása szerint) nem
érdekli őket, hogy néha már nem tudják, milyen irányba tudnák még
elvinni. Gerincet továbbra sem nem sikerült növesztenie, hiszen
bevallja Sixnek , hogy a csordája vezetésénél csak egy rosszabb dolog
lehet, a csordája tagjának lenni, de néhány őszinte pillanata azt
sugallja, jó úton halad.
James Callis újra a notórius, de
rossz hazudozó figuráját hozza, ami halálosan vicces — és lehet, hogy
hülye vagyok, de a mondatait a brit kiejtés számomra még humorosabbá
teszi. Szerintem ez is a helyes megközelítése Baltarnak, de érdekes, hogy Jane Espenson őszintének érezte azokat a mondatokat, amelyeket a szájába adott. Baltart
szerintem még mindig egyetlen dolog motiválja, hogy az eszközök között
nem válogatva fenn tudjon maradni a tenger felszínén. A kérdés csak az,
hogy talál-e végül olyan szerepkört, amelyben minden álság nélkül jól érezheti magát, vagy sosem tud már kimászni a hazugságok hálójából.
Nem ő az egyetlen, akit a saját színjátéka húz le a mélységekbe (persze majd kiderül, hogy jó vagy rossz dolog-e, hogy Baltart felfegyverezték), hiszen Ellen Tigh
is azzal idegeníti el magát a férjétől, hogy manipulálni kezd
körülötte. Számára valamelyest kiút, hogy végül az őszinteséget
választja, de addig egyik szerepből a másikba siklik, ahogy a helyzet
épp megkívánja.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a
kihallgatása utáni kényelmetlen pillanatokban némi itókát kér
valakitől, nyilvánvalóvá válik, hogy belekezdett a megjátszásba, és
azt, hogy ezt tudatosan teszi, mi sem igazolja jobban, mint a Caprica Sixszel folytatott társalgásának előre kiszámított lefolyása, illetve a cylonok összehívása, mikor a férjével kettesben maradnak.
Ellenről szerencsére Jane Espenson interjújában elegendőt megtudunk, akárcsak Baltarról, de Adama
érintetlen téma maradt. Az öreg nem volt képes kilábalni a ivászatból,
ami, nos hát, mondjuk ki, alkoholistáknál teljesen érthető. A régi Tigh-ra emlékeztet, aki örömében és bánatában ugyanúgy piált, Espenson a képünkbe is tolja a szerepcserét, amikor Ellen az admirálistól kapja meg a flaskát, nem a férjétől.
Ysuhoz hasonlóan úgy érzem, hogy az epizód meglett volna néhány Adama-jelenet nélkül, sőt. Néhány karaktermomentum remekül sikerült, az ivászata Tigh-jal fantasztikusan lett fényképezve, és a mondata, hogy a Galactica sosem fogja többé tudni, micsoda is valójában, az ezredes szemlesütésével együtt nagyon hatásos. Később itt is hangsúlyt kap, hogy az öreg már nem bír ugyanazzal a kisugárzással, mint régen, amikor Baltar habozás nélkül karon ragadja, beférkőzve a szebb napjaiban tágas intim zónájába.
Úgy gondolom, Jane Espenson eddigi legjobb munkáját láthattuk a Battlestar Galacticában, bár hogy ezt érezzük, fel kell kicsit ocsúdnunk a No Exit utóhatásaiból. Ysu nagyon jól rávilágított, hogy nőként bizonyosan alkalmasabb volt arra, hogy Ellen Tigh és Caprica Six vívódását ábrázolja. A két színésznő alakítását az egekig lehetne magasztalni, és ahogy Sepinwall egyik kommentelője fogalmazott, ha ez a sorozat az a fajta lenne, amelyik kap Emmy-díjakat, akkor Michael Hogannek járna most egy.
Robert Youngban nem csalódtam, ez az epizód bővelkedett a rá és Edward James Olmosra jellemző meleg színvilágban, a már-már megkomponált képekben, a festményszerű beállításokban. Látványosak voltak az arcokon ide-oda vándorló, hullámzó és forgó kameramozgások, külön kiemelném azt a jelenetet, amelyben Baltar visszatér a nyájához, és őt követve lassan elúszunk Paulla arca előtt, vágás nélkül. Számomra Youngnak sikerült újabb maradandót alkotnia, alig várom, hogy egyszer leülhessek, és végignézhessen a BSG-ben készített munkáit.
Pontozott lista most nem készül, a gegeket mindenki ismeri, a többit pedig belefogalmaztam az elemzésbe.