Na, ez az az epizód, amiről nem lehet érdemben kritikát írni, és nem is érdemes. A No Exitben nem történtek dolgok, csak egy kamion információt sóztak ránk, amit kielemezni nem, maximum fölfogni érdemes.
Legfőbb kritikaként azt tudnám felhozni, hogy miért ezt a megoldást választották? Miért kellett egy az egyben ránk ereszteni ennyi magyarázatot, miért nem oldották meg finomabban, apránként? Nincs kevésbé kielégítő annál, mint amikor egy rejtélyes történet megoldására nem úgy jön rá az ember, hogy addig gyűjtögeti az infómorzsákat, amíg össze nem áll a kép, hanem a legvégén leültetik egy székbe szemben valakivel, aki mindent részletesen elmagyaráz, ez ezért volt, az meg azért, és így tovább.
Értem én, hogy ezt akarták elkerülni az írók is azzal, hogy Samnek adtak egy agyműtétet, de ettől ez még a "nagy mitológia-show" marad, ahogy Ron Moore fogalmazott, nem több. Nem mondom, tele volt bazmeg-momentumokkal, és fantasztikusak voltak a Cavil- és Ellen-monológok, de pont kettejüktől tudjuk, hogy mennyire fáj, amikor egy életnyi információt töltenek le az ember agyába, úgyhogy megengedhetek egy kis panaszkodást én is, ha ugyanezt csinálják velem háromezer évnyi történelemtudással.
Az egyetlen dolog, ami ezzel kapcsolatban megnyugtató, az az, hogy Moore-ékat ismerve azért választottak ilyen kiszállási stratégiát, mert nem akarnak túl nagy hangsúlyt fektetni a mitológiára a fináléban. Azt megtartják az individuális történetek lezárásának, és ez nagyon-nagyon jó. Most gyorsan, mondjuk két részben túlesünk a cylon mitológián, aztán ugyanennyit foglakozunk a maradékkal — istennel és a virtuális játszópajtásaival, vagy mi –, és akkor pont eljutunk a fináléig. Ezt tudom elképzelni, valami ilyesminek örülnék.
Starbuck
Hogy picsogás helyett foglalkozzak is az epizóddal, kezdem Karával. Nagyon nem bírtam a szövegeit a rész elején, amikor folyton visszaugatott Cottle-nak ("Ki kell vennünk a golyót a fejéből" — "Akkor vegyék ki!", "Át kell hívnom az agyas fickót" — "Akkor hívja át az agyas fickót!"), sokkal butábbnak tüntette föl a nőt, mint amilyen, és olyan baltával faragott volt az aggodalma Samért.
A közte és Baltar között vonható párhuzam annál érdekesebb volt. Annak idején, mikor a tudós először hallott a Final Five-ról, az első gondolata az volt, hogy ő is közülük való, aztán Kara most hallott a hetedikről, és az első gondolata volt, hogy ő lehet az.
Sam már nem tudta elmondani nekik, hogy Daniel művész volt, valószínűleg nem véletlenül, hiszen Kara talán rögtön a saját apjára asszociált volna. Passzolna a mitológiába, hiszen zongorista és komponista volt, és Kara anyja tudni vélte, hogy a lánya különleges (de javítsatok ki, ha rosszul emlékszem).
Ron Moore-tól tudjuk, hogy nem akartak semmiféle újabb rejtélyt építeni a tizenharmadik cylon köré, csak egy eszköz volt Cavil sötét oldalának bemutatására, de érdekes, hogy a neve megegyezik a cylonok teremtőjének keresztnevével. Lehetséges, hogy róla mintázták?
John Cavil
Az öreg álszent atyának sikerült felülmúlnia az emlékezetes párbeszédét a második évad végéről Tyrollal. Olyan monológot mondott, amelyet minden sci-fi írónak tanítani kéne. Mióta a mesterséges élet, a robotok a fiktív irodalom részévé váltak, él az a Carlo Collodi-féle képzet, hogy ezek a gépek minden erejüket megfeszítve emberré akarnak válni, pedig miért lenne így?
A Battlestar Galactica robotjai persze egy egészen más irányvonalat képviselnek — és gyanítom, hogy ebben elég egyediek –, hiszen eleve rendelkeznek érzelmekkel, mi több, vallásosak már a gépi változataik is. Nem azért céljuk az emberré válás, hogy be tudjanak illeszkedni, hanem mert ez Isten parancsa. Ebben speciális ez a sorozat, és abban, hogy meg tudta mutatni az érem másik oldalát is, az ateista, a saját valóját is megvető gépet.
Ironikus, és a részéről inherens módon szomorú is, hogy épp az emberi érzelmei miatt akar többé válni az embernél, épp a telhetetlensége az, ami miatt nem elégszik meg azzal, hogy így is a létező legtökéletesebb létforma az univerzumban. A kitekert gondolkodása ott bicsaklik meg, hogy azokkal a Centurionokkal szimpatizál, akik akarták, hogy emberi formája legyen, míg a Final Five-ot, akik csak szívességet tettek, szívből gyűlöli.
Ellen Tigh
Először is nagyon örülök, hogy újra köztünk van Ellen Tigh, kedveltem a karakterét, bár nem volt a legkomplexebb a sorozat szereplői közül. Az első jelenete Cavillel máris érdekesen indul: ő a földön ül, miközben az öreg szadista bejön, maga után húzva egy széket, és leül. A párhuzam egyértelmű eközött és Saul Tigh új-capricai fogsága között, és ez még csak nem is az egyetlen visszautalás azokra az időkre. Amikor Boomer megjelenik, Ellen kérdése az, hogy az "örvényt" megtanította-e már neki, azt a szexuális technikát, amelyet ő mutatott Cavilnek még az Új-Capricán. Mondanom sem kell, mindet Ron Moore írta.
Érdekes retcon a beszélgetésük a szerelemről, mint emberi érzésről, és Boomer kérdése, hogy mégis kit kéne szeretnie — a negyedik évad egyik kivágott jelenetéből ugyanis tudjuk, hogy Sixéknek bevallotta, szereti Cavilt, tehát volt hatása Ellen szavainak. Kérdés, hogy az ez utáni gyors vágás Tyrolra mit akar jelenteni, egy egykori érzelmet, vagy a jövővel kapcsolatos sugallatot?
A cylonok
A megválaszolt kérdéseket jobb nem is firtatni, hiszen önmagukért beszélnek, de azért néhány problémát még felvet ez a rész. Először is Ellen azt állította, hogy a cylon Centurionok voltak, akik az egész egyistenhit dolgot kitalálták, és ettől voltak mások, mint a korábbi ciklusok cylonjai. Most vagy félreértettem valamit, vagy ez az első elbaszás: a Kobolról is pont az egyistenhitű cylonok mentek el, amennyire mi tudtuk eddig.
Azt a retcont sem értem egyelőre, hogy miért kellett "elvenni" az utolsó öttől az algabolygón épített templomot. Ha jól értem, az eredeti terv az volt, amikor az Eye of Jupitert írták, hogy a Final Five valamilyen kapcsolatban volt a Kobolról kivonuló 13. törzzsel, és ezt változtatták meg most. Így lett az építményből Temple of Hope, és a változtatást rákenték arra a felsőbb hatalomra, amit még valamikor a jövőben kéne megismernünk. Valahol végül is érthető, hiszen minimum egy isten kellett ahhoz, hogy az algabolygón történteket összehangolja, de egyelőre ez a rész nekem homályos.
Oké, ennyit erről a részről, majd még jövök egy elmélkedéses poszttal a témában, de képtelen vagyok több koheners gondolatot leírni az epizódra szorítkozva. Talán még a következő pontozottlista belefér:
- Nem bírok betelni Tyrol röhögésével, amikor megtudja, hogy Toryval élt együtt. Mint amikor a nyolcadikos iskolásfiú megtudja, hogy a karaácsonyi körbeajándékozáson az osztály legszebb lányától kap majd ajándékot.
- Talán egy nap se telt el a lázadás leverése óta, de Lee máris észnél van, és asszertív politikusként viselkedik. Roslin volt ilyen a minisorozatban, amikor megkapta és megtartotta a hatalmat (akkor még holmi próféciák nélkül), úgy tűnik, tényleg változásra van szükség, ha már ő is feladja. Laurát most úgy köti le a gyász, mint az emberiség kiirtásakor rajta kívül mindenkit.
- Tigh: "Ha elég messzire mutogatunk vissza, akkor még a végén valami egysejtűt kezdünk vádolni, amiért kettéosztódott."
- Dean Stockwell mellett muszáj kiemelnem Michael Trucco remek alakítását is, régen nemigen néztem volna ki belőle, de tud játszani a fickó.
- Sam Anders mondata: "Stay with the fleet!" Mit jelentsen ez, mit tud Sam?