Múlt héten nehezen akartam elhinni Bear McCrearynek, hogy a Blood on
the Scales izgalmasabb lehet, mint amilyen az Oath volt, de be kell
látnom, igaza volt. Immár megértem, hogy miért olyasvalakire bízták az
epizódot, mint Michael Angeli. Az író képes volt felülmúlni minden
várakozásomat, megvillantva egy új oldalát, ugyanakkor annyira
sikeresen mutatta be a karakterek fejlődését ebben a negyvenegynéhány
percben, hogy kivételesen nem is találkoztam sehol olyan kommenttel,
amely a szereplők motivációit firtatta volna.
Ebben a sorozatban gyakran akadnak területek, amelyeket egyszerűen
nem mutatnak be a készítők, vagy javarészt a nézők intelligenciájára
bíznak, vagy képtelenek tökéletesen közvetíteni. Ezúttal ez a
homályzóna eltűnt, mindent láttunk, amit látnunk kellett ahhoz, hogy
hiteles legyen a lázadás leverése, semmi nem tűnt túl spontánnak,
mégsem lett szájbarágós a történet, aminek a hibájába egyébként Angeli
hajlamos beleesni.
Némi ejnyebejnye azért jár az írócsapatnak, amiért az előző epizód cliffhangere igencsak mesterségesre sikerült, hiszen különösebb katarzisélmény nélkül oldódott fel az Adama-Tigh és a Roslin-Baltar szál is a teaserben. Persze az űrcsatát alaposan megvágták, Adamáékat meg simán csak katonai szakszerűséggel intézték el (itt emelném meg a kalapom a készítőknek, amiért hitelesen mutatták be egy villanógránát hatását), így legalább azt kijelenthetjük, hogy nem erőltettek fölösleges csinnadrattát abba a pár percbe, csak hogy a rajongói elvárásokat kiszolgálják.
Aaron Kelly és a lázadás arcai
Angeli metaforikus eszközeit nem először láthattuk, amellyel finoman sikerült ábrázolnia néhány karakter belső vívódását. Kelly százados figurája szinekdoché-szerűen jellemzi a teljes lázadó legénység konfliktusát. Képes volt merényletet elkövetni Baltar két ügyvédje ellen, mert annyira gyűlölte a cylonokat, itt pedig az öngyilkosság gondolatával látjuk kacérkodni, amikor emelkednek a tétek, és már nem csak arról szól a játék, hogy "mutassuk meg a cylonoknak, hogy nem heréltek még ki minket".
Kelly karaktere egyáltalán nem esszenciális a lázadás leveréséhez, egyetlen olyan kulcsmomentum sincs, ahol fontos lenne, hogy átállt, sőt, nélküle is tökéletesen ugyanúgy működött volna a történet. Nem ő az a Han Solo, aki az utolsó pillanatban meggondolja magát, és általa a jók megnyerik a csatát, egész egyszerűen azért van most itt, hogy vele érzékeltessék azt, amin a többség most keresztülmegy.
Narcho bűntudata, amit Adama kivégzése miatt érez, ugyanebből a forrásból ered, így szintén kivetíthető minden katonára, ahogy az is, amit az admirálisnak mond, miután lefegyverezték. Talán egy ismertebb, kedveltebb szereplőtől, mint Racetrack, jobb lett volna ezeket a szavakat hallani, de sokat jelentett, hogy egy egykori Pegasus-tiszt mondta ki, hogy mennyire tiszteli Adamát.
Minden beosztott érzését közvetíti, amit arról mond Narcho, hogy nem hajlandó feladni a harcot a cylonok ellen, és valahol igaza is van. Nem szabad elfelejteniük, hogy ez a nép teljes egyetértésben kiirtott ötvenmilliárd embert, sőt, minden egyes alkalommal az orruk alá kéne ezt dörgölni, hozzátéve, hogy a feltámadás képességének elvesztése csak a kanosszajárásuk kezdete volt. Végül az, hogy Narcho életben marad, és Adama csak megkötözteti, azt jelképezi, hogy az admirális — vagy gyakorlatias okokból, vagy megértésből — nem kíván nagyobb büntetést mérni a lázadókra, elég lesz az is, hogy együtt kell élniük azzal, amit tettek.
A cylonok
Érdemes megfigyelni, honnan hova jutottak el a cylonok: évekig üldözték az emberiséget, aztán egyszer csak nagy kegyesen kijelentették, hogy hagyják őket futni, majd az Új-Capricán kísérletet tettek az együttélésre, ami kizárólag a saját hibájukból fiaskóba torkollott, most pedig bepitizik magukat a flottába, és egyenlő bánásmódot követelnek.
Nem csoda, hogy azok az emberek, akiket nap mint nap a halálfélelem terrorjában tartottak, majd aztán az emberi méltóságuktól is megfosztottak, most bosszút akarnak állni. A cylonok végre lesüllyedtek az ő szintjükre, épp itt lenne az ideje, hogy forduljon a kocka, és most az emberek játszhassanak macska-egér játékot, erre a vezetőség képes lepaktálni velük.
Ez az egész szituáció valószínűleg nem alakulhatott volna ki, ha az admirális legközelebbi jó barátja, Saul Tigh nem cylon maga is. Emberként sosem lenne hajlandó megbocsátani, amit ettől a fajtól kapott, és valószínűleg egymaga képes lenne eltántorítani Adamát a szövetségtől. Fantasztikus, ahogy az ilyen, út közben bedobott sztorielemek apránként kifizetődnek.
Tom Zarek és Felix Gaeta
Richard Hatch valószínűleg nem értene velem egyet, de Tom Zarek történetének lezárását tökéletesnek érzem. Ő mandelásabbnak gondolta a figuráját — ami azt illeti, Moore-ék ezzel vették rá, hogy fogadja el a szerepet –, és reménykedett egy hősiesebb halálban, de az igazság az, hogy ez nagyon kilógott volna a sorozat tónusából. A puccs olyasmi, aminek a gondolata valószínűleg a börtönben töltött húsz év óta rejtőzött az ő opportunista agyában, ezért viszi véghez olyan pragmatikusan az egész tervet, ezért képes, ha keserűséggel is, de kivégeztetni a Kvórumot az epizód egyik legsokkolóbb jelenetében.
Ő az elejétől kezdve tudta azt, amit Gaeta csak az epizód végén ismer föl, amikor rájön, hogy nem képes több ártatlan vért kiontani az ügye érdekében: vagy végrehajtják a puccsot, vagy halottak. Gaeta mégsem jó Che Guevarának, pedig még a Comandante ranggal is megpróbálkozik. Nemes és szép, hogy az utolsó pillanatban visszavonja a támadást, még ha klisészerű is.
A történet szempontjából mindegy lett volna, hogy Adamáék előbb érnek a CIC-ra, és ők állítják le az öldöklést, vagy Gaeta adja fel, de ez utóbbi egyúttal azt is jelentette, hogy a hadnagy még mindig idealizmusból cselekszik. Ahogy elítélte a Kvórum kivégzését, és ahogy habozva adta ki a parancsot az admirális kivégzésére, úgy Roslinékra sem mer tüzet nyitni a flotta kellős közepén. Ha nem Angeli építette volna eddig a pontig Gaeta karakterét, talán klisésebbnek hatott volna a jelenet, de így megalapozott és világos volt a hadnagy tette.
Gaius Baltar
Számomra nagyon örömteli, hogy a rengeteg kivágott jelenet ellenére egy céltalannak tűnő momentum, Gaeta és Baltar beszélgetése nem a padlón végezte. A két színész elképesztő alakítást nyújtott a dialógusban, Gaeta épp olyan, mint a Final Cutban készített interjújában, azaz régen, Baltart pedig talán először látjuk őszintének. A kifejezés az arcán szavak nélkül is mindent elárul, igazán sajnálja Gaetát. Ahogy a könnyekkel küszködik, az egész egyszerűen hihetetlen.
A tudós sohasem volt még ilyen emberséges, mint amikor megnyugtatja Gaetát, hogy lesz, aki úgy emlékszik majd rá, amilyen volt, nem pedig a lázadók vezetőjeként. Ez a jelenet kell ahhoz, hogy megszakadjon a szívünk Gaetáért, és nem csak Zarek szerencsétlen cinkosaként maradjon meg az emlékezetünkben, hanem annak, aki. Baltar pedig ezzel az epizóddal talán elindul valamilyen úton, hiszen egyrészt felismeri a saját felelősségét, szembenéz önnön gyávaságával, és levetkőzi notórius őszintétlenségét is egy pillanatra.
Laura Roslin és William Adama
Mary McDonnell alakítását konstans módon lehetne az egekig magasztalni, ám ebben az epizódban mindenki mással együtt képes volt a saját mércéjét magasabbra emelni. A viselkedése a bázishajón egyszerre tükröz elszántságot, elkeseredettséget és rettegést. Amikor arról értesül, hogy Adama halott, még ha tudom is, hogy nem igaz, akkor is képes vagyok átérezni a fájdalmát, annyira tökéletesen közvetíti Angeli szavait. Hogyha a kapcsolata nem így alakult volna Adamával, akkor bizonyára másként reagál a helyzetre, és talán nem lett volna képes egymagában átvenni a hatalmat a bázishajó fölött, hogy aztán lelkileg sarokba szorítsa Gaetát.
A színésznő mellett Eward James Olmos az, akinek a játékára már nem lehet szuperlatívuszokat találni, hiszen még akkor is képes mély érzelmeket közvetíteni, amikor valójában rezzenéstelen arccal ül. Uralja azokat a jeleneteket, amikor mozdulatlanul ül, és néhány jól megválogatott szó elég ahhoz, hogy érezzük, a végletekig megőrzi a méltóságát, és ha meg is hal, nem hagyja magát legyőzni. Ez a viselkedés is csak tovább erősíti azt a hitem, hogy nem a cylon szövetséget védelmezi, csak nem hajlandó megadni az örömet sem Tom Zareknek, sem Felix Gaetának, hogy személy szerint őt földbe tiporják.
Romo Lampkin
A kleptomán ügyvéd felbukkanását inkább kötelességtudatból említem meg, a jelenléte most sokkal kevésbé érezhető, és a történet nélküle is megállta volna a helyét. A tárgyalás, ami annyira fontos volt Gaeta számára, remek alkalmat nyújtott az íróknak, hogy elővegyék Angeli gyermekét, és a szájába adjanak néhány emlékezetes beszólást, valamint egy kicsit őt is emberségessé varázsolják a végén. A legfontosabb talán mégis az Adamának suttogott mondata arról, hogy vannak még az admirálisnak támogatói a fedélzeten, hiszen csöndben alapot ad az epizód végi tömeges bevonulásnak a CIC-ra.
Konklúzió
Egy ilyen intenzív epizód után nehéz számon tartani, hogy mi mindenről kellene beszélni, és mit érdemes jobban kielemezni, de ahogy a legelején elmondtam, a sok akció ellenére itt minden a jellemábrázolás körül forgott, abban pedig hiánytalanul jeleskedett Angeli. Nem volt hiány a tökös szövegekben, az izgalmas képsorokban és a drámában sem, sőt.
Ez a trilógia az én szememben is felülmúlta a Pegasus-részeket, és úgy gondolom, szükség volt rá. Ami a második évadnak a Pegasus volt, az a harmadiknak az Új-Caprica, és a negyediknek a lázadás. Önálló, egységbe zárt történetek, mégis megkerülhetetlen részét képezik az egésznek, és az évadok legemlékezetesebb pillanatai közé tartoznak. Remélem, így fog bevonulni a közös emlékezetbe ez a trilógia is.
És akkor az elmaradhatatlan pontozott lista a jóságokkal:
- Bear McCreary zenéje. Ódákat lehetne zengeni róla, hogy hogyan bír az ember ennyire változatos és ötletteli maradni ennyi év után, különösen úgy, hogy kizárólag újrahasznosított dallamokkal dolgozott. Amit itt a távol-keleti hangszerekkel művelt, az csoda, kérem szépen.
- Mindig is untam, hogy Kara az, aki valamilyen újabb trükköt vagy rejtett képességet előrántva megmenti a napot, úgyhogy örülök, hogy kicsit Lee is megvillant a részben, ráadásul sikerült beijesztenie Starbuckot. Maga az akciójelenet a fogda előtt most tényleg B-kategóriásra sikerült, főleg a kameramozgás miatt, de körülötte minden más nagyon rendben volt.
- Tyrol egy az egyben hozta a John McClane-sztorit a szervizjáratokban való mászkálással, már csak a cinikus megjegyzések és a cigaretta hiányoztak a szájából. A találkozása Kellyvel meg az epizód egyik csúcspontja volt, és iskolapéldája annak, hogy hogyan mutassunk be egy régre visszanyúló barátságot egy percben.
- Romo még véres kézzel is visszaszerezte azért a napszemüvegét, kell adni azért a méltóságra, ha már úgyis lopott tollal bökte le a katonát. Sajnos azt a szurkálást meg a vágások ölték meg, de a hatás így is átjött, Lampkin még mindig király.
- Tom Zarek pillantása az epizód végén, a Vic Mackey-től kölcsönzött "semmit sem bántam meg"-mosollyal, kiegészítve a Shane Vendrell-féle elégiával, amit meg Gaeta másolt le majdnem egy az egyben — érdekes, hogy milyen pontos tükörképe lett a páros a Kemény zsaruk két főszereplőjének, amit észre se vettem volna, ha Mo Ryan nem írja meg.