A Star Trek elhagyása és a Battlestar Galactica megalkotása között mindössze négy év telt el, mégis sok mindent kellett még tanulnia a későbbi showrunnernek ahhoz, hogy 2003-ban magáénak tudhassa a saját sorozatát. A bejegyzéssorozat záró részében ezt a rövid, de eseménydús időszakot dolgozzuk fel.
1999 derekán Ronald D. Moore, tíz év tapasztalatával a háta mögött, nekilátott új munkát keresni. Az első öt évében megtanulta a történetírást, a második ötben pedig a karakterek kezelését. Ötvenkilenc epizódért és két mozifilmért felelt legalább részben (összehasonlításképpen: a BSG a harmadik évadjáig bezárólag összesen kevesebb részből áll), mégsem büszkélkedhetett nagyon ezzel a rezümével.
Mikor egy író új munka után néz, mindig kíváncsiak a korábbi alkotásaira, viszont egy Star Trek-forgatókönyvet nem sokan hajlandóak elolvasni. Azt mondják, úgysem értenék. Egyetlen pozitívumként Moore azt tudta felmutatni, hogy képes volt tíz évig elkötelezni magát egy produkció mellett, ami manapság nagy szó a televíziózásban. Így néhány hónappal később a Good vs. Evil című sorozatnál kötött ki a Sci Fi Channelnél, ahol egy évig konzultáns produceri státuszt töltött be, és összeismerkedett David Eickkel, aki már akkor is a csatorna alkalmazásában állt.
A M:I sorozat összes része arról hírhedt, hogy nagy profilú írók sora dolgozott rajtuk, és a végeredmény minden esetben egy kalap szar lett
A következő évben került a mozikba a Mission: Impossible II, amelynek a forgatókönyvén még a DS9-os időkben dolgoztak Brannon Bragával és Tom Cruise-zal, miután a stúdiónak tetszett a munkásságuk a Kapcsolatfelvétel című Star Trek-filmen. Egy-két hónapig folyamatosan összejártak a színésszel, mialatt írták a sztorit, végül a stúdió mégis úgy döntött, hogy átadja az egészet Robert Towne-nak, aki jelentősen átdolgozta a munkájukat, így ők csak a történetért kaptak kreditet, a párbeszédeiket pedig kidobták az ablakon.
A Good vs. Evil hamar lekerült a képernyőről, így Moore-nak ismét új munka után kellett néznie, ami hamarosan meg is érkezett a Roswell című tinédzser sci-fi képében. A második évadban került a csapatba, amelyet az a Jason Katims vezetett, aki később a Friday Night Lights című sorozatot vitte sikerre, szintén kamaszokkal a főszerepben. Ron Moore számára ő volt a harmadik ember, aki a legnagyobb hatással volt rá a szakmában. A saját szavaival élve tőle tanulta meg, hogyan vezessen egy show-t anélkül, hogy seggfej lenne.
Roswell, a tini-scifi-dráma
Ha össze kéne hasonlítani a három showrunnert, akik alatt addig dolgozott, azt lehetne mondani, hogy Michael Piller volt a legszigorúbb, aki az embereit még a forgatás közelébe sem engedte, nehogy át kelljen írni egy párbeszédet valami színész beleszólására, Ira Behr már engedékenyebb volt, nyitott volt az ötletekre és az írói együtt dolgozhattak a színészekkel, Jason Katims azonban még őt is felülmúlta, amennyi szabadságot engedett a kollégáinak.
Ron Moore csupa dicsérő szóval tudja illetni őt, aki a készítés minden fázisába beengedte, hagyta, hogy beleszóljon a folyamat minden lépésébe. Életében először így került egy vágószobába is, ahol megismerhette, hogyan megy ez a folyamat, és rengeteg megoldást leshetett el a profiktól, amelyeknek később ő is hasznát vehette. Katims végül, a sorozat harmadik és utolsó évadjában teljes egészében átengedte a vezetői teendőket neki.
Jason Katims, akire a jófejsége miatt néz fel Ron Moore
A Roswellen való munkálatai alatt írt egy pilotot Anne McCaffrey odakint népszerű fantasy-regénysorozata, a Dragonriders of Pern alapján, amelyet sikerült is eladnia a WB-nek. A csatorna azonban átíratott minden olyan dolgot a forgatókönyvben egy másik íróval, amit ő szeretett benne, és ez öt nappal a forgatások előtt elég jelentős nézeteltérésekhez vezetett. Egy konferenciát hívtak össze, hogy eldöntsék, mi legyen a projekt sorsa, és Moore egyelőre nagy dilemmában volt:engedje-e, hogy az első saját sorozata úgy készüljön el, ahogy nem akarja, vagy visszakozzon, és szalassza el a nagy lehetőséget?
Előtte azonban még hivatalos volt egy közönségtalálkozóra néhány más nagyobb íróval, többek közt J. Michael Straczynskivel és Harlan Ellisonnal. Hamar bedobták nekik a kérdést: "Milyen tanácsokkal tudnának szolgálni egy kezdő írónak?", és erre valami olyasmit mondott Harlan Ellison, ami többet ért minden regénye elolvasásánál Ron Moore számára: "Ne légy kurva". Ez felért egy megvilágosodással, és az addig tépelődő Moore eldöntötte, így nem akar saját sorozatot, ő nem kurvul el egy csatorna kedvéért.
Ilyesminek készült a Dragonriders of Pern, csak költséghatékonyabb mennyiségű sárkánnyal. Aztán valami barom elxénásította.
Szerencsétlenségére mindig olyan produkcióban kötött ki, amelyeknek nem a túlélés volt az erősségük, így megismerte a televíziózás árnyoldalait is. Ám ha 2001 decemberében nem közelgett volna a Roswell vége, talán sosem fordít különösebb figyelmet David Eick telefonhívására, akinek épp átadták a Tom DeSantótól kapott tervezetet, hogy élesszék újra a Battlestar Galacticát, és új arcot kerestek az ötlet kidolgozásához.
Eick a rengeteg sci-fis tapasztalata miatt rögtön rá gondolt, Ron Moore-nak azonban csak halvány emlékei voltak az eredeti sorozatról, ezért nem mondott egyből igent a felkérésre. Mellesleg már kicsit elege is volt az űrben játszódó műsoroktól, de azért adott neki egy esélyt, és a következő hétvégén megnézte a pilotot. Ekkor mindnyájan szó szerint a szeptember 11-ei terrortámadások súlya alatt voltak még, és ezzel meglátta a lehetőséget egy olyan sorozatban, amely az emberiség kiirtásával veszi kezdetét. Visszahívta Eicket, és csak annyit mondott, "próbáljuk meg".
A sok-sok tapasztalattal, amit a Star Trek nyújtott neki, máris pontosan tudta, hogy nem akarja elkészíteni a saját sorozatát. Nem akarta átvágni úgy a nézőit, mint Brannon Bragáék (akivel azóta egyébként kibékültek) tették a Voyagerrel, azt akarta, hogy az ő hajója hétről hétre látványosan amortizálódjon, üzemanyaggondjai legyenek, és civil hajókat kelljen megvédenie úton-útfélen.
A 2003-as Battlestar Galactica posztere
A Gene Roddenberry-féle rózsaszín szemüvegtől megválva már azt csinálhatott a karakterekkel, amiket akart, kitolhatta a világ határait, amennyire csak tudta. Minden lehetőséget megpróbált megragadni, amelytől a DS9-ban megfosztotta őket a felső vezetés. Számára a sci-fi megszűnt eszképizmus lenni, amit a Star Trek és a régi Battlestar Galactica vagy a Star Wars nyújtott. Abban a korban nem lehetett komolyan venni a műfajt, amikor a cylonok támadása után az emberiség maradványainak az volt az első dolga, hogy a "kaszinóbolygóra" menjenek szórakozni.
Hamar elkezdtek hát jönni a jobbnál jobb ötletek, mint hogy a cylonok legyenek az emberiség teremtményei, nézzenek ki úgy, mint mi, és Starbuck legyen nő, a többi pedig már, nos, történelem. 2002-től kezdve folyamatosan járt a Universalhoz, a Sci Fi Channelhez, hogy a sorozatról tárgyaljon, és David Eickkel rengeteg időt töltött, hogy kidolgozzák az alapelveket. Ezen a nyáron aztán érkezett egy hívás az HBO-tól a Carnivàle című, vadonatúj sorozatukkal kapcsolatban.
Immár végképp nem a tanulófázisában járt. Behívták, hogy megbeszéljék, mit szólna a sorozat vezetéséhez, megkapta a pilot forgatókönyvét a tapasztalatlan Daniel Knauftól, és már úgy ment eléjük, hogy elmondta, pontosan mik a problémák a munkával, mit kellene átírni, ők pedig figyelmesen hallgatták. A csatorna végül egy másik producert, Henry Bromellt választotta, ám az ő segítségére is számítottak konzultánsként.
Baloldalt Daniel Knauf, a Carnivàle atyja
A következő időkben meg kellett osztania a figyelmét a két projekt között, már javában írta Glendale-ben a háromórás minisorozatot a Sci Fi Channel számára, közben pedig iszonyúan megszenvedtek a Carnivàle cselekményszálaival Santa Monicában. Bizonyos epizódokat három-négyszer is át kellett írniuk, mire kialakult a végleges képük, hogy hova is akarnak kilyukadni az évad végére. Végül Henry Bromell lelépett, és ő ugrott a helyére showrunnerként, így nagy nehezen sikerült megszülniük a sorozat problémás részeit, viszont egy időre ott kellett hagynia a Battlestar Galactica előkészületeit Vancouverben.
Az HBO nem sok sorozatot gyárt, így rengeteg idejük volt arra, hogy maguk is beleszóljanak a kreatív folyamatba, közben pedig egy gigantikus költségvetéssel, jelentős létszámú színészgárdával , több helyszínnel és az ezzel járó nagy rakás díszlettel kellett megbirkózniuk, ami valóban embert próbáló feladat volt. Ennek tetejébe Moore volt a legfiatalabb a csapatban, és mindenki, akivel dolgozott, vezetett már saját produkciót, így igen nagy erők feszültek egymásnak a barátságtalan alkotóműhelyben. És eközben az agytröszt közepén ott ült Dan Knauf, az ötletgazda, akinek az elképzeléseit lehetett vitatni, de végeredményképp mindig respektálni kellett.
Carnivàle, A.K.A. majdnem a világ legjobb sorozata
A szomorúan rövid életű Carnivàle két évadjából csak az első készítésében vett részt Ron Moore, ám a rajongók máig úgy tartják, ez volt a jobbik fele a sorozatnak. 2004-től azonban a Battlestar Galactica sorozattá avanzsált, és teljes figyelmet követelt a showrunnertől, aki így búcsút intett az HBO-nak. A minisorozat után aláírt egy szerződést a Universallal, amelynek értelmében a számukra készíthetett sorozatötleteket a közeljövőben akkor is, ha a BSG-t nem rendelik be.
A háromórás pilot elkészítése után Ron Moore már nekilátott a távlati terveknek, elkezdte írni a sorozat bibliáját, benne az emberek és a cylonok háttértörténetével, vallásával és egyéb alapvető információkkal, majd az első történeteket is kidolgozta, hogy ne a nulláról induljanak, ha a Sci Fi Channel úgy dönt, akarja az első évadot. Ennek köszönhetően az első két epizód forgatókönyvét ő is írta, és a 33-ért megkapta élete második Hugo-díját, amelyen ezúttal már nem osztozott mással.
Ron Moore az írók sztrájkja idején
Az akkor 39 éves Moore elérte, amit el akart érni az életben: showrunner lett egy olyan sorozatnál, amit saját maga talált ki, nem mástól vette át a stafétát, nem más ötleteit kellett követnie, minden a sajátja volt. Megtalálta a maga számítását, hiszen a tévében az író az úr. A mozifilmektől sem fordult el, de azt megtanulta, hogy ott csak egy lehet a sok közül, lehet, hogy az övé az első vázlat, de lehet, hogy ő írja át harmadszorra a forgatókönyvet, és a végső döntés sosem az övé, hanem a rendezőé vagy a stúdióé.
Ron Moore ír katolikusként nevelkedett, később ateista, majd agnosztikus lett, és kinyitotta a szemét a keleti egyházakra is, ami nagyban befolyásolta a látásmódját a Battlestar Galacticában ábrázolt vallásosságról is. Jelenleg is foglalkoztatja a téma, és vissza kíván térni a katolikus egyházba is.
Az első házassága 1995-től 2003-ig tartott Ruby Moore-ral, akitől két gyermeke született: 1999-ben (a Robert Rodriguez-féle alliterálós technikát követve) Robin Cooper Moore, 2001-ben pedig Roxy Josephine Moore. Rajtuk kívül van egy idősebb fia is, Jonathan Michael Moore, akinek Ron tizennyolc évesen lehetett büszke apja. Jelenlegi neje Terry Dresbach, a Carnivàle Emmy-díjas jelmeztervezője és a BSG-rajongók Mrs. Ronja.
Jobboldalt Terry Dresbach látható, Ron Moore jelenlegi felesége
A saját kedvenc epizódjai között még mindig a 33-at szokta emlegetni, valamint a Lay Down Your Burdenst az egyéves ugrás miatt, a Black Marketet pedig az egyik legnagyobb mellényúlásának tartja, amiért csak magát okolhatja. Az írói műhelyt tudatosan úgy próbálja vezetni, ahogy azt Ira Steven Behrtől látta: egyenlően kezeli a kollégáit, de a végső döntés az övé. 2003-ban ezt a meghívót küldte a Sci Fi Channel nézőinek a BSG premierje előtt.
A televízióban kevés drámát néz, mert folyton azon kapja magát, hogy összehasonlítgatja mások munkáját a sajátjával. A műfajból legutoljára a Breaking Bad, korábban pedig a Twin Peaks, a Maffiózók és a Sírhant művek fogták meg. A Maffiózók befejezéséért bevallottan irigyli David Chase-t. Általában mégis inkább sitcomokkal kapcsolódik ki, a Seinfeldet nem bírja megunni, azon kívül pedig a Robot Chicken és a Colbert Report rendszeres nézője.