A következő napokban a Battlestar Galactica első számú showrunnerének életét fogom minden eddiginél nagyobb alapossággal feldolgozni (ha most meg kéne neveznem, hány forrásból dolgoztam, bizony bajban lennék). A nem mindennapi történetet azoknak is ajánlom, akiket egyébként nem foglalkoztat a tévéműsorok háttere, Ron Moore karrierjéről ugyanis mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy átlagos.
Ronald Dowl Moore 1964. július 5-én született a kaliforniai Chowchilla városában, egy nagyjából négy és félezres lélekszámú farmertelepülésen nem messze Fresnótól, ahol körülbelül kétszer annyi nő él, mint férfi. Míg más városokban a középiskola keménykötésű tanulói a futballcsapatot erősítik, a többiek meg legfeljebb a rezesbandában kapnak helyet, addig itt a nemek szokatlan aránya miatt gyakorlatilag minden fiúnak mindenben szerepet kellett vállalnia. Az ifjú Ron ezért lehetett egyszerre a focisták quarterbackje (aki, mint a Friday Night Lights óta tudjuk, a kisvárosok legnagyobb sztárja) és a fúvószenekar tagja (ami meg a geekebb elfoglaltságok közé tartozik), így még azt is elnézték neki, hogy szerelmes az eredeti Star Trekbe.
A hetvenes években ismétlések révén szinte folyamatosan képernyőn volt az úttörő sci-fi sorozat, és a rajongók már akkor találkozókat szerveztek, hírleveleket szerkesztettek (így ment ez az internetkorszak előtt), és fan-fictionöket, vagyis nézők által kreált irodalmat terjesztettek. Moore-t korán elkezdte foglalkoztatni a szakma, és a legnagyobb inspirálói azok voltak, akik így, nem kanonikus módon leheltek új életet a Star Trekbe. Máig emlékszik azoknak a rajongóknak a nevére, akiknek az írásait a legnagyobbra tartotta akkoriban.
Harlan Ellison, sok fantasztikus irodalmár példaképe. Neil Gaiman saját bevallása szerint egyetlen dolgot tanult tőle, hogy hogyan kell borotválkozni.
A kicsi és nem túl inspiráló városban az ő ablaka a világra a tévé lett, ami elől elszakadva leginkább Dickenst olvasott, valamint Robert Heinleint, Isaac Asimovot és Philip K. Dicket. A saját stílusát a legjobban Harlan Ellison határozta meg, nemcsak a fikcióival, hanem a kritikáival és újságcikkeivel is. A televízió szeretete azonban nem a prózára, hanem a forgatókönyvírásra predesztinálta őt.
Egészen kicsikorától kezdve talált ki történeteket, amiket már a játszótéren is mesélt a kortársainak. Az édesanyja máig őriz egy könyvecskét, amit harmadik osztályban írt, és egy darabot is szerzett a középiskola színitársulatának, amit aztán maga is rendezett, de sosem gondolta egyébnek az egészet, mint egy hobbinak. A katonaság, különösen a tengerészet mindig is komolyabban foglakoztatta, mivel apja vietnámi veterán volt, és könyvek tonnáit gyűjtötte a témában. Az ithacai Cornell Egyetemre is tengerészeti ösztöndíjjal került be.
Akkoriban ügyvéd akart lenni, és ehhez az ösztöndíj értelmében alapszakon politológiát és történelmet kellett tanulnia. Ezalatt rövid időre bekerült a tengerészet tiszti tartalékosképző hadtestjébe, és volt szerencséje egy hetet egy atomtengeralattjárón tölteni. Később tagja lett a Kappa Alfa Társaságnak, ahol továbbra is foglalkozhatott az irodalommal, és néhány jó barátra is szert tett. Amiben a legtöbb internetes életrajza téved, az az, hogy nem végezte el az egyetemet, az utolsó évében elbocsátották, miután hónapokig be sem járt az előadásokra, és már egyáltalán nem érdekelte a jogászat.
A Cornell Egyetem, amely szerencsére nem engedett ügyvédet faragni Moore-ból.
Elvesztette az ösztöndíjat, nem volt többé tagja a tartalékosoknak sem, és szó szerint semmilyen kilátása nem maradt a jövőre. Egy korábbi szobatársa, aki egy évvel korábban diplomázott le, sietett a segítségére, és hívta meg magához Los Angelesbe, hogy együtt próbáljanak szerencsét Hollywoodban. Most, miután más lehetősége nem maradt, komolyan fontolóra vette, hogy az írással keresse a kenyerét.
Jó darabig aztán a barátja albérlete padlóján aludt, és a filmkészítés perifériáján dolgozott recepciósként, adminisztrátorként, személyzeti főnökként és futárként. A kishitű hozzáállása, ami miatt az iskolából is kirúgták, megmaradt: tucatnyi félbehagyott forgatókönyv, befejezetlen sztoriötlet (pontosabban spec script) és egy kilátástalan élet lett három év eredménye.
Ekkortájt már közel két éve újraélesztette Gene Roddenberry a Star Treket, és Ron Moore hűen követte is a vadonatúj Enterprise kalandjait. Úgy alakult, hogy az akkori barátnője épp a sorozatnál dolgozott, és megszervezett neki egy túrát a díszletek között. Trekről lévén szó, az ilyesmik szinte rendszeresek voltak, ám Moore ekkor döbbent rá, hogy számára ez a kihagyhatatlan lehetőség. Úgy négy hete volt a látogatás előtt, így összeszedte magát, és megírta élete első komplett, egész forgatókönyvét az Új nemzedék számára.
Két dolog segített a számára az egészben: a határidő tudata, az, hogy ha nem fejezi be az írást a látogatás napjáig, akkor fújhatja az egészet, és az, hogy tökéletesen ismerte a sorozat karaktereit, a hangulatát, mindent tudott, amit Picard kapitányról és a legénységéről tudni lehetett. Így aztán sikerült a nagy napon magával vinnie a kész művet, és elhatározta, ha törik, ha szakad, ezt bejuttatja az írókhoz.
A túravezetője persze nap mint nap találkozott hozzá hasonló elszánt rajongókkal, ezért udvariasan visszautasította, ő azonban nem adta fel. A díszleteket, Patrick Stewartot és a stábot látva elfogta egy érzés, hogy jó helyen jár, és nem utoljára tette be ide a lábát. Nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget. Visszafelé menet addig-addig győzködte a vezetőjét, amíg az, valószínűleg a naivsága és a pimaszsága láttán meg nem ígérte, hogy egyszer el fogja olvasni a forgatókönyvét.
Hét hónappal később már a saját epizódja forgatását felügyelni jött vissza.
A bejegyzés itt folytatódik.