Month: May 2008

A Sine Qua Non az az epizód, amelyben
minden eddigi aprólékosan bemutatott karakterfejlődés meghozza a
gyümölcsét, kifizetődik az eddigi várakozásunk, és lehull a
képzeletbeli lepel néhány karakterről. Tudom, nagyon megelőztem a feliratokat, úgyhogy csak az olvasson tovább, aki látta a részt.

Sokan talán nem épp ezt várták az e heti Battlestar
Galacticától, hiszen a szó szoros értelmében nem kerültünk közelebb a
várva várt válaszokhoz, mi több, a színészek közel fele szabadságra
ment, ám csupa olyan esemény történt, és csupa olyan dolgot tudtunk meg
embereinkről, amelyek a későbbiekben bizonyára nagyon fontosak lesznek

A legérdekesebb az epizódban az, hogy többnyire rajongói
nyomásra hozták benne vissza Romo Lampkint (és Jake-et, a kutyát is, de
ez mellékes), mégis, nélküle el sem tudom képzelni, hogyan derülhettek
volna ki Leeről és az apjáról bizonyos dolgok. Az írók, különösen
Michael Taylor, nagyon kitettek magukért, hiszen egyáltalán nem
kényszeresen vagy fölöslegesen építették bele a sztoriba az ügyvédet,
hanem nagyon is szerves részét alkották vele a cselekménynek.

Könnyen vált ő a nézők kedvencévé, hiszen a tavalyi,
háromepizódos megvillanása alatt csak felszínesen ismerhettük meg (ez
persze így túlzás, de a BSG szereplőihez viszonyítva van
igazságtartalma). Egy olyan karizmatikus és határozott oldalát
ismerhettük meg, ami szinte mindenkit megfogott a képernyőn innen és
túl is. Akkor még megvolt benne a gravitas, az a római erény, amelyet ő Franks kapitánynak tulajdonított ebben az epizódban, mikor belőle már a nyoma is kiveszett.

Így aztán sokaknak csalódás lehet az a Romo Lampkin, akit
most viszontláttunk, hiszen korántsem ezt az ember szerettük meg,
ugyanakkor csodálom az írókat, hogy ilyen merész lépésre szánták el
magukat vele kapcsolatban. Az események szempontjából nem éreztem
szükségesnek ezt a változást, mégis sokat hozzátett a hangulathoz, a
depresszív, feszült légkörhöz, ami jelenleg uralkodik a flottában.

Az ügyvéd súlyos válságon ment át, azért vetette le a méltóság álcáját, de nem ő az egyetlen, aki megmutatja a valódi énjét a Sine Qua Nonban.
Tom Zarek egy rövid párbeszéd erejéig, miután jogosan és
megkérdőjelezhetetlenül – ám a háttérben – elfoglalta az elnöki
pozíciót, Leenek megnyílik, pontosan elárulja, miért javasolta a
képviselői posztra őt.

Az évek során nagyon jól megtanulta, hogy amíg Roslin a
sakktáblán van, belőle elnök nem lesz. Ezért adta át a helyét az
asszonynak egy éve, megmaradva a helyetteseként, ahol csak a megfelelő
alkalmat kellett kivárnia. Talán nem volt ez ilyen tudatos Zarek
részéről, de a motivációi kétségbe vonhatatlanok.

Nem véletlen, hogy kiabál Leevel is, mikor az szembesíti
vele, hogy Adama nem fogja őt elismerni. Azt hitte, elhárította az
egyetlen akadályt, de úgy alakult, hogy közben lett még egy: a
katonaság, amely nyíltan beleavatkozik a flotta civil életébe, élén a
militarista admirálissal, aki nem riad vissza a legkeményebb
eszközöktől sem. Adama tényezővé vált a politikai palettán, ám egész
eddig ott volt Roslin, hogy visszatartsa, ha kellett.

Ezek a tények mindvégig ott lebegtek a levegőben, de
ezért olyan fontos, hogy Lee a katonai tapasztalatával már a civil
szférában van jelen, mert nélküle épp az ilyen krízishelyzetekből
kerülne ki vesztesen a Kvórum. Ő az egyetlen ember, aki mindkét oldalon
kiismeri magát, és ettől lesz olyan jelentős szereplője a játszmának.

Romo Lampkin tökéletesen fogalmaz, amikor arról beszél,
hogy ő és Roslin a visszafojtott ambíció mintapéldái. Nélküle talán Lee
be sem ismerné, hogy mit is akart mindvégig igazán. Ahogy az elnöki
különgépre tette a lábát, valószínűleg tudta, hogy változást akar hozni
a flotta számára, de sosem ismerte volna be magának, hogy milyen módon
sikerülhet csak ez. Ehhez a kiváló emberismerő Lampkin kellett.

Szerintem Lee ettől kezdve akart tudatosan is elnök
lenni, egész eddig inkább tudat alatt, elfojtva dolgozott ez benne.
Talán érezte is, hogy az ügyvédre lesz szüksége ahhoz, hogy ki is bírja
ezt mondani. Hogy az írók a kezdetektől fogva ezzel a visszafogott
ambícióval építették-e a karakterét, vagy csak utólag visszanézve
látták be ezt a tulajdonságát, azt nem tudom, de meggyőződésem, hogy
teljesen helyénvalóan, magához hűen viselkedett Lee.

Ez az a pont, ahol valóban értelmet nyernek a vele
történtek, hiszen, ahogy Ron Moore is észrevette, Lee sokkal
felszabadultabban, lazábban viselkedik, mióta nincs egyenruhában.
Eltűnt az a bizonytalansága, visszafogottsága, ami oly gyakran jellemző
volt rá. A gesztusai, a megnyilvánulásai, az egész kisugárzása más, és
nem csak az öltöny teszi ezt, Jamie Bamber nagyon jól érzékelteti
ezeket az apróságokat.

A negyedik évad másik nagy jellemfejlődése az idősebbik
Adamáé, elképesztően sok apró előjelét láttuk eddig annak, ami ebben a
részben történt vele. Ez az admirális talán keményebb katonai vezető,
mint valaha, de cserébe a magánéletében elgyöngült, és ez visszahatott
a kötelességeire is.

Laura Roslin igaz hívőt faragott belőle, de ahhoz
szintén Romo Lampkin kellett, hogy beismerje, a realitásérzékének is
vannak határai, amit már nem engedhet meg magának parancsnokként. Bevallja a fiának, hogy nem tud Laura nélkül élni, először mond ki ilyet, pedig már nagyon régóta így van.

A közös jelentei Tigh ezredessel egytől-egyig
emlékezetesek, de külön ki kell emelnem azt, amelyben Adama átruházza a
parancsnokságot az első tisztjére. Csak figyelni kell Tigh reakcióit
arra, amiket mond, kezdve attól, hogy Új-Caprica óta mennyit változott.
Michael Hogan valami hihetetlen alakítást nyújt, vállvetve Edward James
Olmosszal, nem véletlen, hogy mindkettejüket ezért nevezték be az
Emmy-jelöltek közé.

A verekedésüket iszonyú jól rendezte meg Rod Hardy,
Tighban egy pillanatra feltűnt valami gépies, ösztönszerű viselkedés,
aztán amikor ráborult a hajóra, nem tudtam megállni, elkuncogtam magam.
Vizuálisan nem tartom annyira kiemelkedőnek ezt a részt, mint a
legutóbb Wayne Rose munkáját, de tetszettek a különösen közeli
close-upok, és néhány hosszú vágás is igen jól sikerült.

Nem tudom, hogy az ő befolyása-e, vagy Michael Taylor
írta így a szövegeket, de ebben az epizódban mindenki kiabált. Ha nem
kiabált, akkor visszafojtva suttogott. A feszültséget szinte tapintani
lehetett minden egyes jelenetben. A kétségbeesett szituáció, és az
ezzel járó elkeseredett közhangulat az egész flottára ráült, a hőseinken
eluralkodott a kilátástalanság érzése. Mondanom sem kell, Taylor ebben
igazán mesteri.

Jómagam odavagyok a karaktercentrikus történetekért,
ezért is a kedvenc Star Trekem a Deep Space Nine, és így válogatom a
többi sorozatomat is. Akik a DS9-ban is a Domínium-háborúért rajongtak,
azoknak biztos kicsit csalódás volt a Sine Qua Non, nekem azonban máris bérelt helyet kapott a BSG-panteonomban az Unfinished Business és társai mellett.

Néhány nagyobb pillanatra már nem jutott hely a mustrában, úgyhogy
hadd emeljem ki őket itt:

• Natalie most már tényleg hiányozni fog, de remélem, lesz értelme a hiányának a jövőben.
• Tigh és Six párbeszéde egész egyszerűen
  zseniális volt, a kapcsolatuk egyszerre frusztráló és természetes.
• Starbuck
  alig bukkant föl, de akkor nagyon önmagának tűnt, és ennek kifejezetten
  örülök. A visszatérő párbeszéde Adamával jó ötlet volt Taylortól az
  epizód végére. Apropó, Husker újra egyenruhában! Ilyenkor nagyon geeknek érzem magam.
• A legjobbat pedig a végére hagytam, mikor az admirális
  elmondja Tighnak, hogy a cylon fogoly terhes, leállítottam a lejátszót,
  tettem két kört káromkodva a szobában, és visszaültem. Hihetetlen durva.

A Sine Qua Non az az epizód, amelyben minden eddigi aprólékosan bemutatott karakterfejlődés meghozza a gyümölcsét, kifizetődik az eddigi várakozásunk, és lehull a képzeletbeli lepel néhány karakterről. Tudom, nagyon megelőztem a feliratokat, úgyhogy csak az olvasson tovább, aki látta a részt.

Sokan talán nem épp ezt várták az e heti Battlestar Galacticától, hiszen a szó szoros értelmében nem kerültünk közelebb a várva várt válaszokhoz, mi több, a színészek közel fele szabadságra ment, ám csupa olyan esemény történt, és csupa olyan dolgot tudtunk meg embereinkről, amelyek a későbbiekben bizonyára nagyon fontosak lesznek

A legérdekesebb az epizódban az, hogy többnyire rajongói nyomásra hozták benne vissza Romo Lampkint (és Jake-et, a kutyát is, de ez mellékes), mégis, nélküle el sem tudom képzelni, hogyan derülhettek volna ki Leeről és az apjáról bizonyos dolgok. Az írók, különösen Michael Taylor, nagyon kitettek magukért, hiszen egyáltalán nem kényszeresen vagy fölöslegesen építették bele a sztoriba az ügyvédet, hanem nagyon is szerves részét alkották vele a cselekménynek.

Könnyen vált ő a nézők kedvencévé, hiszen a tavalyi, háromepizódos megvillanása alatt csak felszínesen ismerhettük meg (ez persze így túlzás, de a BSG szereplőihez viszonyítva van igazságtartalma). Egy olyan karizmatikus és határozott oldalát ismerhettük meg, ami szinte mindenkit megfogott a képernyőn innen és túl is. Akkor még megvolt benne a gravitas, az a római erény, amelyet ő Franks kapitánynak tulajdonított ebben az epizódban, mikor belőle már a nyoma is kiveszett.

Így aztán sokaknak csalódás lehet az a Romo Lampkin, akit most viszontláttunk, hiszen korántsem ezt az ember szerettük meg, ugyanakkor csodálom az írókat, hogy ilyen merész lépésre szánták el magukat vele kapcsolatban. Az események szempontjából nem éreztem szükségesnek ezt a változást, mégis sokat hozzátett a hangulathoz, a depresszív, feszült légkörhöz, ami jelenleg uralkodik a flottában.

Az ügyvéd súlyos válságon ment át, azért vetette le a méltóság álcáját, de nem ő az egyetlen, aki megmutatja a valódi énjét a Sine Qua Nonban. Tom Zarek egy rövid párbeszéd erejéig, miután jogosan és megkérdőjelezhetetlenül – ám a háttérben – elfoglalta az elnöki pozíciót, Leenek megnyílik, pontosan elárulja, miért javasolta a képviselői posztra őt.

Az évek során nagyon jól megtanulta, hogy amíg Roslin a sakktáblán van, belőle elnök nem lesz. Ezért adta át a helyét az asszonynak egy éve, megmaradva a helyetteseként, ahol csak a megfelelő alkalmat kellett kivárnia. Talán nem volt ez ilyen tudatos Zarek részéről, de a motivációi kétségbe vonhatatlanok.

Nem véletlen, hogy kiabál Leevel is, mikor az szembesíti vele, hogy Adama nem fogja őt elismerni. Azt hitte, elhárította az egyetlen akadályt, de úgy alakult, hogy közben lett még egy: a katonaság, amely nyíltan beleavatkozik a flotta civil életébe, élén a militarista admirálissal, aki nem riad vissza a legkeményebb eszközöktől sem. Adama tényezővé vált a politikai palettán, ám egész eddig ott volt Roslin, hogy visszatartsa, ha kellett.

Ezek a tények mindvégig ott lebegtek a levegőben, de ezért olyan fontos, hogy Lee a katonai tapasztalatával már a civil szférában van jelen, mert nélküle épp az ilyen krízishelyzetekből kerülne ki vesztesen a Kvórum. Ő az egyetlen ember, aki mindkét oldalon kiismeri magát, és ettől lesz olyan jelentős szereplője a játszmának.

Romo Lampkin tökéletesen fogalmaz, amikor arról beszél, hogy ő és Roslin a visszafojtott ambíció mintapéldái. Nélküle talán Lee be sem ismerné, hogy mit is akart mindvégig igazán. Ahogy az elnöki különgépre tette a lábát, valószínűleg tudta, hogy változást akar hozni a flotta számára, de sosem ismerte volna be magának, hogy milyen módon sikerülhet csak ez. Ehhez a kiváló emberismerő Lampkin kellett.

Szerintem Lee ettől kezdve akart tudatosan is elnök lenni, egész eddig inkább tudat alatt, elfojtva dolgozott ez benne. Talán érezte is, hogy az ügyvédre lesz szüksége ahhoz, hogy ki is bírja ezt mondani. Hogy az írók a kezdetektől fogva ezzel a visszafogott ambícióval építették-e a karakterét, vagy csak utólag visszanézve látták be ezt a tulajdonságát, azt nem tudom, de meggyőződésem, hogy teljesen helyénvalóan, magához hűen viselkedett Lee.

Ez az a pont, ahol valóban értelmet nyernek a vele történtek, hiszen, ahogy Ron Moore is észrevette, Lee sokkal felszabadultabban, lazábban viselkedik, mióta nincs egyenruhában. Eltűnt az a bizonytalansága, visszafogottsága, ami oly gyakran jellemző volt rá. A gesztusai, a megnyilvánulásai, az egész kisugárzása más, és nem csak az öltöny teszi ezt, Jamie Bamber nagyon jól érzékelteti ezeket az apróságokat.

A negyedik évad másik nagy jellemfejlődése az idősebbik Adamáé, elképesztően sok apró előjelét láttuk eddig annak, ami ebben a részben történt vele. Ez az admirális talán keményebb katonai vezető, mint valaha, de cserébe a magánéletében elgyöngült, és ez visszahatott a kötelességeire is.

Laura Roslin igaz hívőt faragott belőle, de ahhoz szintén Romo Lampkin kellett, hogy beismerje, a realitásérzékének is vannak határai, amit már nem engedhet meg magának parancsnokként. Bevallja a fiának, hogy nem tud Laura nélkül élni, először mond ki ilyet, pedig már nagyon régóta így van.

A közös jelentei Tigh ezredessel egytől-egyig emlékezetesek, de külön ki kell emelnem azt, amelyben Adama átruházza a parancsnokságot az első tisztjére. Csak figyelni kell Tigh reakcióit arra, amiket mond, kezdve attól, hogy Új-Caprica óta mennyit változott. Michael Hogan valami hihetetlen alakítást nyújt, vállvetve Edward James Olmosszal, nem véletlen, hogy mindkettejüket ezért nevezték be az Emmy-jelöltek közé.

A verekedésüket iszonyú jól rendezte meg Rod Hardy, Tighban egy pillanatra feltűnt valami gépies, ösztönszerű viselkedés, aztán amikor ráborult a hajóra, nem tudtam megállni, elkuncogtam magam. Vizuálisan nem tartom annyira kiemelkedőnek ezt a részt, mint a legutóbb Wayne Rose munkáját, de tetszettek a különösen közeli close-upok, és néhány hosszú vágás is igen jól sikerült.

Nem tudom, hogy az ő befolyása-e, vagy Michael Taylor írta így a szövegeket, de ebben az epizódban mindenki kiabált. Ha nem kiabált, akkor visszafojtva suttogott. A feszültséget szinte tapintani lehetett minden egyes jelenetben. A kétségbeesett szituáció, és az ezzel járó elkeseredett közhangulat az egész flottára ráült, a hőseinken eluralkodott a kilátástalanság érzése. Mondanom sem kell, Taylor ebben igazán mesteri.

Jómagam odavagyok a karaktercentrikus történetekért, ezért is a kedvenc Star Trekem a Deep Space Nine, és így válogatom a többi sorozatomat is. Akik a DS9-ban is a Domínium-háborúért rajongtak, azoknak biztos kicsit csalódás volt a Sine Qua Non, nekem azonban máris bérelt helyet kapott a BSG-panteonomban az Unfinished Business és társai mellett.

Néhány nagyobb pillanatra már nem jutott hely a mustrában, úgyhogy hadd emeljem ki őket itt:

• Natalie most már tényleg hiányozni fog, de remélem, lesz értelme a hiányának a jövőben.
• Tigh és Six párbeszéde egész egyszerűen zseniális volt, a kapcsolatuk egyszerre frusztráló és természetes.
• Starbuck alig bukkant föl, de akkor nagyon önmagának tűnt, és ennek kifejezetten örülök. A visszatérő párbeszéde Adamával jó ötlet volt Taylortól az epizód végére. Apropó, Husker újra egyenruhában! Ilyenkor nagyon geeknek érzem magam.
• A legjobbat pedig a végére hagytam, mikor az admirális elmondja Tighnak, hogy a cylon fogoly terhes, leállítottam a lejátszót, tettem két kört káromkodva a szobában, és visszaültem. Hihetetlen durva.