Kicsi a világ

Mivel a hogyvolt blogon várhatóan nemsokára beindul a Battlestar Galactica-epizódismertető, lesz némi apropója annak, hogy újranézzek néhány régi részt, és alkalomadtán meglepjem az olvasókat néhány újabb mustrával. Lehet, hogy ezt csak április 4-ig fogom bírni, de azért igyekezni fogok. Örülök, hogy épp egy olyan résszel sikerült elkezdenem ezt a bejegyzéssorozatot, amely ilyen nagy hatással volt rám, és amelynek teljesen új mélységeit fedeztem föl most, hogy sok év után elővettem. Figyelmeztetek mindenkit, hogy a sztoriról nem sokat fogok beszélni ezekben a retrospektív kritikákban, ezért vagy emlékezni kell az epizódra, vagy meg kell várni a hogyvoltot. 

 

A Six Degrees of Separation talán a legelső filler epizód volt a sorozat történetében. A mindössze tizenhárom részes első évad esetében ez kissé szokatlan, hiszen sokan úgy emlékeznek vissza, hogy milyen pörgős, sztoriorientált volt a Battlestar Galactica eleje, és csak a húszrészes szezonok ölték meg a "formulát". Az igazság az, hogy már akkor is bőszen építgették a karaktereket, és bizony, nem átallottak különleges, a megszokottól eltérő hangulatú és alaphelyzetű történeteket is felvonultatni. Ez még csak a kezdet volt.

A Six Degrees specialitása az, hogy szinte teljes egészében Gaius Baltar körül forog, az események többségét az ő – meglehetősen egyedi – szemszögéből láthatjuk. Ehhez társul Michael Angeli frissessége, akinek ez volt az első saját kezűleg írt epizódja, és természetesen annak a Robert Youngnak a profizmusa, aki a későbbiekben megrendezte számára a The Son Also Risest is. Karaktertanulmányokban tehát mindketten profik, Angeli képes úgy megragadni a történetet, hogy arról süssön a tudós kissé torz személyisége, Young pedig tökéletes beállításokkal láttatja velünk az elveszettségét és zavarodottságát. Baltar mindig is az egyik ambivalens karaktere volt a sorozatnak, különösen az elején, amikor még csak halvány sejtésünk lehetett a motivációiról, amit kitűnően kihasznált a rendező és az író is egyaránt. A tudós oda nem illősége, az ő kirekesztettsége és meg nem értettsége olyan forrás az alkotóknak, amiből valószínűleg egy egész évadot meg lehetne tölteni, és ennek az esszenciáját sikerült tökéletesen megragadni ebben a szűk háromnegyed órában.

A humor, a burleszk, az abszurd helyzetek és eltúlzott érzelmek szinte teljesen idegenek a realista sorozattól, nem is beszélve a science-fiction, mint műfaj, egészéről. Az írók dolgozószobájában azonban valaki sikeresen fölfedezte a párhuzamot a tudós helyzete és a benne rejlő kafkai lehetőségek közt, amelynek az eredménye ez a szokatlan, az első évadból mindenhogyan kilógó epizód lett. A történet végig valahol a főhőst övező komoly fenyegetés és a szürrealitás határán mozog, a néző meg nem tudja biztosan eldönteni, mi a célja az íróknak a felvezetésben ábrázolt alapkonfliktussal.

A minisorozat és az azt követő hat epizód óta megszoktuk, hogy minden a cylonok jelentette veszély körül forog, így első nézésre talán föl sem tűnik, hogy a Six Degrees of Separationnek ez már nem a témája, hanem az eszköze. Ha a néző mögött nincs három évadnyi Battlestar Galactica, könnyen azt hiheti, hogy az volt a történet célja, hogy új mélységeket adjon a cylon cselszövésnek, hogy tovább bonyolítsa az ellenség egyébként is kusza tervét. Szándékosan nem derül ki a rész végén, hogy hogyan került a hajóra Shelley Godfrey, és hogy hogyan tűnt el onnan, valamint hogy ez milyen összefüggésben van Baltar képzeletbeli Sixének el- és feltűnésével, sőt, erre a kérdéskörre az írók később sem térnek vissza soha. Ez gyakorlatilag elismerése annak, hogy a választ maguk az írók sem tudják, viszont nem is érdekli őket, ragaszkodnak ahhoz az alaptételükhöz, hogy ez nem a Star Trek, itt nem kell mindent megmagyarázni.

A Godfrey-karakter rövidke szerepe kiváló katalizátorként funkcionál arra, hogy bemutassák a Baltar fejében lejátszódó paranoid, gyakran az ésszerűség határait feszegető gondolatokat. Az íróknak teremteniük kellett egy helyzetet, amelyben a tudós első számú közellenséggé válik, hogy a szélsőségekig kitolják az üldözési mániáját, amely már két forrásból is táplálkozhat: a cylonokból és az emberekből. Szándékosan nem is közeledünk túlságosan a többi karakterhez, ha vannak is jelenetek Baltar nélkül, azok rövidek, és nem fektetnek hangsúlyt a jellemekre. A személytelenségnek ezt a Kafkától kölcsönzött eszközét láthatjuk abban a jelenetben is, amikor a Godfrey közeledni próbál Adamához, ám a parancsnokból semmilyen érzelmi reakciót nem tud kiváltani, ellenben megfigyelés alá helyezik a titokzatos nőt is. A mellékszálak alig kapnak hangsúlyt a cselekményben, szinte csak a kötelező jellegük miatt kerültek ide, így minden figyelmünk a tudósra koncentrálódhat.

A hatást fokozza a zseniálisan felépített jelenet a CIC-n is, amelyben Baltar először találkozik Godfreyjel. Megfigyelhető, hogy a párbeszédek alatti úgynevezett "close-up"-okban a kamera kifejezetten csak a tudósra koncentrál, nem engedi be a látótérbe a dialógus másik alanyát, aki általában ilyenkor a nézőhöz közelebb, hátulról szokott látszódni. Sőt, akkor is a tudós arca kerül a fókuszba, amikor nem ő beszél, hanem őhozzá szólnak, ami ritka ám kitűnő technika arra, hogy lássuk a színész arcán végigsuhanó érzelmi reakciókat a hallottakra. Miközben a háttér homályában elvesző altisztek tudomást sem vesznek a hídon zajló eseményekről, addig a középpontban minden tekintet Baltarra szegeződik, le sem veszik a szemüket a tudósról, ami leginkább a paranoiások kényszerképzeteire emlékezteti a nézőt.

A későbbiekben is okosan él a fényképezés adta lehetőségekkel Young, egy kész kompozíciót hangol össze a kíváncsi arcokból, amelyek Gaeta monitorára szegeződnek, mikor az lejátssza nekik a gyanús felvételt a capricai laborból. A színészek ezt leszámítva alig-alig néznek a kamera felé, kivéve persze James Callist, kiemelve ezzel a szemét, amely tovább segíti a nézőt, hogy csak neki tulajdonítson kellően mély érzelmeket.

Callis mesterien alakítja a kínlódó, kétségekben hánykolódó karakterét, akinek fogalma sincs, mi legyen a következő lépése, és a végére már hagyja magát elsodródni az érzelmeinek és a félelmeinek árjával, teljesen kifordítva magából a korábban hűvös, visszafogott doktorként megismert jellemet, megmutatva ezzel igazi valóját. Nem ez az első, de ez a legnyilvánvalóbb lelepleződése Baltarnak, amit itt még bátran merészelnek humorforrásként kezelni az írók, a későbbiekben azonban már láthatjuk, hogy inkább a dráma katalizátora lesz, ahogy elkezdi magát egyre komolyabban venni a sorozat.

Ez az önparódia, ezek a burleszkes érzelemkitörések talán a mellékhelyiségben játszódó jelenetben kulminálódnak, amikor előbb Gaetával, majd Godfreyjel hozza össze a "sors" Baltart, és az írók már nyíltan használják a komédia klasszikus eszközeit. Előbb a vécén beszélgető két-két idegesen járkáló láb, majd a falnak ordibálva rajtakapott doktor azok a gegek, amelyekről már a néző is tudja, hogy nem szabad komolyan vennie az itt zajló eseményeket. James Callis tökélyre viszi a komikus szerepet, tudni kell róla, hogy saját maga építette bele ezt a vonalat a karakterébe, így nem esik nehezére eljátszani az egyszemélyes bohózatát Gaeta irodájában, amikor a monitort próbálja tönkretenni, illetve a fantasztikusan megvágott kulcsjelenetet, amelyben az egy cylon Istenhez fordul segítségért végső elkeseredésében.

A kiválóan felépített történetnek köszönhetően itt már érezhető, hogy a helyzet komolyra fordul a doktor számára, és elkezdjük érteni, hogy mire is ment ki a játék a cylonok szemszögéből, majd pár perccel később a képzeletbeli Six szájából el is hangzik az egész konfliktus magyarázata, amely lényegében arra jó, hogy legitimálja ezt a különleges, minden tekintetben kilógó történetet.

Sokban hasonlít ez a későbbi Tigh Me Up, Tigh Me Downhoz, amely már a címében is sejteti azt az abszurdba hajló humor, amely belengi Ellen Tigh felbukkanását. Egész más annak az epizódnak a megközelítése, és humor tárgykörén belül is máshova kerül a hangsúly, ám ugyanúgy a cylon fenyegetettség szolgál a konfliktus kiindulópontjául. Ez is jelzi, hogy Ronald D. Moore-ék a kezdetek kezdetén maguk sem vették teljesen komolyan a saját történetüket. Az efféle kirándulások a sorozat alapkoncepciójából és alaphangulatából azóta jóformán teljesen kivesztek, sőt, a filler epizódok már-már okafogyottá, érdektelenné váltak az olyan gyöngyszemekhez képest, mint amilyen ez a két történet volt. A Battlestar Galactica megkomolyodott, mi pedig levonhatjuk a következtetést, hogy ez jót vagy rosszat tett-e a sorozatnak a három éve alatt.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *