A Battlestar Manifesto

Ez alkalommal valami olyasmiről lesz szó, amire gyakran hivatkoztam korábban is, ám nevén nem neveztem, és nem is definiáltam részletesen. Ez az úgynevezett Battlestar Manifesto, a sorozat "Bibliája".

A mű szerzői David Eick és Ronald D. Moore, a sorozat két atyaúristene. Előbbi javasolta, hogy írjanak egy összefoglalót a Battlestar Galactica koncepciójáról, történetéről és a karaktereiről, hogy a Sci Fi Channel képben lehessen, hogy mi a fenét is rendelt be egyáltalán.

A sorozatot a két szerző naturalista science fictionnek deklarálta, úgy is mondhatnánk, hogy elhagyták az űroperából az "opera" részt. Egyszerűen szólva új értelmet akartak adni a televíziós sci-fi műfajának, szakítva a negyed évszázados hagyományokkal, amelyeket még a Star Trek öntött betonba. Mindehhez járult Amerika és a világ szeptember 11-e utáni hangulata, amellyel Moore rögtön párhuzamot is vont, rögvest elfeledve az eredeti BSG és a Trekek vidám felfedezős "planet of the week" témáját.

Az alapszituáció tehát adott volt, és ehhez társult a sötétebb tónusú, valójában szimplán realista ábrázolásmód. A Manifesto kitér a rendezés dokumentarista, kézikamerás mivoltára is, amely teljesen azt az érzést kelti az emberben, mintha valós eseményeket kísérne figyelemmel. Az operatőrök mintha aktív résztvevői lennének az eseményeknek, s nem egy előre megírt forgatókönyvet követnének, hanem folyamatosan figyelve kellene fényképezniük, el-elvesztve a fókuszt, ide-oda rángatva a kamerájukat. Ugyanez vonatkozott a külső, űrbeli felvételekre, ahol figyelembe kellett venniük, hogy hol állhat az operatőr, illetve hol lehet rögzítve a felvevő, hogy hiteles lehessen a jelenet.

A BSG nemcsak a műfaj témai hagyományaival szakított, hanem az archetípusos karakterekkel is. Míg az űroperákban legfeljebb egyetlen erős női szereplő van, az összes többi pedig csak a vizuális hatás kedvéért van jelen, addig itt szinte eltűnnek a férfiak az amazonok árnyékában. A flotta legjobb pilótája egy ivós, dohányos, ugyanakkor vonzó nő, a kemény XO-t szinte markában tartja a hűtlen felesége, a kolóniák elnöke egy elhivatott és markáns asszony, akik mellett alig találni igazán erős, jelentős alfa-hímet.

Még a legnagyobb jellemek, a legkeményebb személyiségek sem tökéletesek: az elnökasszony határozott elvei ellenére is gyakran hagyja magát elragadtatni az érzelmeitől, a flotta admirálisa példátlanul tökéletlen vezető, és a Battlestar Galactica legénységestől is csak egy a sok közül, nem zászlóshajó, hanem egy múzeumba való ócskavas.

A hadászati, taktikai események fő színtere pedig nem a megszokott híd, hanem az úgynevezett CIC, azaz Combat Information Center, akárcsak egy valós anyahajón vagy tengerlalattjárón. Míg a vízen a híd gyakorlatilag csak a kormányzásra való, s rálátást biztosít a fedélzetre, addig a CIC az a terem, ahol a kapitány a szolgálatát tölti, ahol minden információ összegyűlik, és ahol minden döntés születik.

Nem létezik a Trekből ismert gigantikus képernyő, az emberek nem a levegőbe beszélve kommunikálnak egymással, hanem régimódi telefonokon, és a konzolok sem érintőképernyősek, sőt, a tisztek gyakran papíron számolnak és térképeket teregetnek az asztalra. Persze megvan ennek a maga logikája: akárcsak az igazi anyahajót, ha ezt súlyos támadás éri, és elszállnak a fő rendszerek, az a féltéglányi telefon akkor is működni fog, és a térképek böngészéséhez pedig elég a lámpafény is.

A Manifesto meghatározza a hajó légkörét is: a folyosók nem makulátlanok, hétről-hétre több hulladék gyűlik rajtuk, a lakosztályok pedig nem egyenkabinok, hanem kissé szűkös, klausztrofóbiás, a célnak éppcsak megfelelő fülkék. Emellett pedig minden valósághű: látunk csillaghajókról ismeretlen zuhanyzókat, közösségi helyiséget, ahol dohányoznak és pókereznek (vagy tudja Isten, mit játszanak), a kávét külön helyre lehet tenni, és így tovább. Az első koncepció a Das Boot hangulatához állt a legközelebb, amit aztán a csatorna nyomására finomítottak, vegyítettek a NASA-féle, esztétikusabb, barátságosabb berendezkedéssel.

A realizmushoz az is hozzátartozik, hogy a BSG nem akarja átverni a nézőit. Ha valaki térdsérülést szenved, az nem gyógyul be a következő részre, hanem az évad végéig mankóval fog járni. Ha valakit bombatámadás ér, annak az arcát végig hegek fogják csúfítani. A hajó pedig nem lesz minden héten csillogó-villogó, mert a sérülések megmaradnak rajta, és megviselődik a burkolata. A készítők a lehető legritkábban akarnak visszaélni a nézőik hiszékenységével, a lehető legritkábban "verik át" őket.

 

A Battlestar Galacticát összességében az teszi egyedivé, hogy egyszerre hagyományőrző és újító. Technikai megoldásaival, képi világával és hangulatával szakít a konvenciókkal, ugyanakkor a gyökerekhez tér vissza azzal, hogy a science-fictiont eszközként használja fel jelenkorunk problémáinak feltárására. A sci-fi egy másfajta perspektíva, egy másfajta prizma, amin át a világot szemléljük. A sci-fi egy lehetőség, válasz a "mi lenne, ha" kérdésére, amit ki kell használni. Ron Moore és David Eick ezt teszi hétről hétre, évről évre, ellentétben azokkal, akik szemében a műfaj csak menekülés a világunkból, vagy puszta látványosság. A sci-finek, ha megválaszolnia nem is, de fel kell tárnia az emberiség igazi kérdéseit, és ehhez a tételhez a Battlestar Galactica végletekig hű marad.

 

A cikk forrásául a MultiChannel interjúja szolgált.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *